A kék szemű bandita - Franco Nero legjobb filmjei

Látva Franco Nero remekül sikerült vendégszereplését a Django elszabadulban, arra gondoltunk, hogy Tarantino után mi is megadjuk az olasz színésznek a kellő tiszteletet. A hazai közönség jobb esetben Djangóval vagy Keomával, rosszabb esetben a Honfoglalás Árpád vezérével azonosítja őt. A kisiklásokról most előzékenyen feledkezzünk meg, és inkább koncentráljunk Nero karrierjének fénypontjaira, annál is inkább, mert sokkal több van belőlük, mint az előbb említett két western. Volt ő bomlott elméjű festőművész, aki a szeretője haláláért áhítozik, játszott idegbeteg rendőrfelügyelőt, aki előbb üt, csak azután kérdez, még magyarországi szerepei között is van olyan, amelyre büszke lehet.

Egy nyugodt vidéki helyecske (Un tranquillo posto di campagna, 1969)
Rendező: Elio Petri

Már rögtön a nyitányban bedobja a nézőt a mély vízbe az Egy nyugodt vidéki helyecske: Franco Nerót látjuk székhez kötözve egy pelenkaszerű alsónadrágban. Megjelenik ugyancsak hiányos öltözetben Vanessa Redgrave, és elég sajátos módját választja a férfi felizgatásának: különböző elektromos konyhai eszközökkel rakja körbe, és mindegyiket szép sorjában bekapcsolja. Pár pillanattal később késsel döfködi Nerót, de sebeket nem ejt rajta, ráadásul néha a szúróeszköz is eltűnik a kezéből, és csak imitálja a szurkálást. Az egész incidensről hiába derül ki, hogy csak egy álom volt, a folytatás is sokszor legalább ennyire bizarr, az alkotói válságban szenvedő festőt ugyanis folyamatos hallucinációk gyötrik.

Bomlott elméjű művész fantáziájában létezik csupán a régi ház szelleme, vagy tényleg ott kísért? - legyen ez bármennyire izgalmas kérdés is, ilyet azért már sokszor láttunk. Ha a történetért nem is feltétlenül, az egyedi kivitelezésért mindenképp érdemes felkutatni ezt az avantgárd horrort. Morricone által szerzett zajzene, kizökkentő hatású vágások, nyugtalan kameramozgások, mind kiváló eszközöknek bizonyulnak ahhoz, hogy segítségükkel könnyebben átélhessük a festőművész fejében elhatalmasodó tébolyt. Ebben a filmben mindig történik valami váratlan: amikor a vidéki házba látogatóba jön a férfihoz a szeretője és egyben ügynöke (Vanessa Redgrave), fegyverropogás hallatszik, katonák jelennek meg Franco Nero mögött, és együtt indulnak harcba a nő ellen. Nero egy gránát eldobását imitálja, aztán mégis egy virágcsokor hullik Redgrave lábai elé. Ilyen filmeket rendezett volna Antonioni, ha olyan elborult fantáziája lett volna, mint David Lynchnek.

Franco Nerónak mindig is jól álltak a robbanékony karakterek, és már ebben a korai szerepében is bizonyította, hogy nem csupán egy fotogén arc birtokosa, hanem tehetséges színész is. Csúszik-mászik a festékben, de emellett képes apró rezdülésekkel is érzékeltetni a főszereplő labilis lelkiállapotát. Redgrave és Nero nemcsak a filmben, hanem az életben is egy párt alkottak. Ennek tudatában még pikánsabbak a közös jeleneteik, hiszen a festőnek az a rögeszméje, hogy szabadulnia kell ettől a nőtől, és egy idő után már a gyilkosság gondolatától sem riad vissza.

- - -

Egy kincskereső Mexikóban (Vamos a matar, companeros, 1970)
Rendező: Sergio Corbucci

Ez a film tulajdonképpen Sergio Corbucci eggyel korábbi zapata westernjének, A zsoldos-nak a bohókás kistestvére. A két film története nagyjából megegyezik, míg azonban A zsoldos csak néhányszor tévedt a humor mezejére, addig az Egy kincskereső Mexikóban már mindenből viccet csinál. A forradalmat fegyverek mellett már burleszkszerű és gyakran egészen idióta vagy éppen bizarr viccekkel vívják ebben a filmben.

Ki az az ép elméjű rendező, aki egy banánhéjon elcsúszós poént bele mer rakni a filmjébe? Főleg úgy, hogy az előző jelentben még tucatjával lövöldözték le az embereket. Corbucci megtette, és egészen hihetetlen módon, nem lett kínos a végeredmény. Ellenkezőleg, az egyik legszórakoztatóbb westernvígjátékot alkotta meg, amiben még az olyan viccek is működnek, amelyeket, ha mi találnánk ki, még a legjobb barátainknak sem mernénk elmesélni. Az elrabolt Xantos professzor például a dédelgetett teknőseiből hagy el mindig egy példányt, hogy a svéd fegyverkereskedő (Franco Nero) és El Vasco (Tomas Milian) a nyomában tudjon maradni. Olyan állapotot idéz elő ez a film, amilyen akkor áll elő, amikor egy másnapos nyári délutánon nem a kijózanodást választja az ember, hanem inkább kever még egy fröccsöt.

Szentségtörésnek hangozhat, de Nero és Milian párosa majdnem olyan jó, mint Bud Spencer és Terence Hill. A kék szemű olasz színész nem fogta vissza magát, és láthatólag nagy élvezettel merült el a cinikus és arrogáns fegyverkereskedő szerepében. A gúnyos mosoly mindig ott bujkál a szája szögletében, jelezve, hogy számára nem kihívás túljárni önjelölt tábornokok és forradalmárok eszén. Nagy kár, hogy a forgatás után Nero és Corbucci összeveszett, és nem készítettek több közös filmet.

- - -

Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (Confessione di un commissario di polizia al procuratore della repubblica, 1971)
Rendező: Damiano Damiani

Damiani az egész életművét annak a célnak szentelte, hogy az olasz közállapotok tarthatatlanságával szembesítse a közönséget. Filmjeiben (A vizsgálat lezárult, felejtse el!, Térdre kényszerítve) és a nálunk máig nagy népszerűségnek örvendő A polip című tévésorozatban kíméletlen, sokszor letaglózóan pesszimista képét festette meg az olasz államnak. Vastagon politikai színezetű bűnügyi drámáival nem csupán hazájában, de nemzetközi szinten sem vallott szégyent. Hangozzék bármilyen meglepően is, de Sergio Leone, vagy éppen Frederico Fellini műveit megelőzve, az olasz filmek közül az Egy rendőrfelügyelő vallomásá-t forgalmazták a világ legtöbb országban.

Pedig Damiani sosem vizezte fel az alkotásait a könnyebb befogadhatóság érdekében. Az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek is legalább olyan szövevényes történetvezetésű film, mint amilyennek a címe alapján gondolnánk. Annyit és gyakran olyan elánnal beszélnek benne, mint egy kaotikussá vált lakógyűlésen, viszont egy percig sem unalmas, hiszen a filmben kibontott bűnszövetkezeti háló gyanúsan ismerős a mai magyar híradásokból is. A kétes hátterű ingatlancézár olcsó földterületet vesz a város határában. Az önkormányzat aztán előzékenyen átsorolja lakóövezetté, és közművesíti a telkeket, ezáltal megsokszorozva az értéküket. Szép új toronyházakkal gyarapszik a város, csak éppen a korrupció a legmagasabb szinteken is jelen van. Fontos, kortalan, ráadásul emocionálisan is megrázó film.

Persze játékfilmről van szó, és nem egy tényfeltáró riportról, ezért kellenek bele hősök. A rendőrfelügyelő (Martin Balsam), látva, hogy az ingatlancézár a törvény felett áll, hatáskörét messze túllépve elintézi, hogy a korrupt üzletember egyik bosszúszomjas ellenlábasát kiengedjék az elmegyógyintézetből. A frissen kinevezett államügyész (Franco Nero) azonban még hisz a törvény erejében, és szigorúan a törvényesség keretein belül maradva küzd a bűnözés ellen. Többek között kettejük gyakran szikrákat vető szellemi párbaja teszi izgalmassá a filmet. Franco Nero meggyőző szigorúsággal játssza el a privilegizált környezetből származó fiatal idealistát, ezáltal méltó partnerévé, és hatásos ellenpontjává válik a tapasztalt amerikai karakterszínésznek.

- - -

High Crime (La polizia incrimina la legge assolve, 1973)
Rendező: Enzo G. Castellari

Ahogy az Egy maréknyi dollárért, a High Crime is egy egész műfaj létéért felelős. Nem ez volt ugyan az első olasz zsarufilm (poliziesco), de az óriási siker láttán hirtelen mindenki rendőrök és bűnözők csatározásairól szóló krimiket kezdett el csinálni Olaszországban. Enzo G. Castellari a legjobb forrásból merített: a High Crime tulajdonképpen variáció A francia kapcsolat-ra. Ugyanúgy a nemzetközi drogszállítmányokért felelős gengsztereket próbálja lekapcsolni egy monomániás zsaru, még ugyanaz a színész, Fernando Rey is feltűnik mindkét filmben, csak éppen New York helyett Genova a helyszín.

Rögtön a legelején az is kiderül, hogy Castellarinak mi tetszett, és mi nem, William Friedkin korszakalkotó művében. Az első öt percben kapunk egy bombamerényletet, egy sikátoros-gyalogos, illetve egy autósüldözést. A High Crime-ban nincsenek órákon át tartó megfigyelések, a kordában tartott, fortyogó düh helyett a mediterrán temperamentum jellemzi: szórakoztató veszekedések és esztelen tempójú akciójelenetek töltik ki a film túlnyomó részét. Ha kicsit is ismertebb lenne a High Crime, a genovai kikötő környékén felvett hajsza például biztos, hogy visszatérő szereplőjévé válna a legjobb autósüldözéseket összegyűjtő listáknak. A korabeli olasz műfaji filmekhez illően még a zenéje is hibátlan. Állítólag maga Franco Nero mondta a De Angelis testvéreknek, hogy Quincy Jones filmzenéiből (Az olasz meló, A szökés) merítsenek ihletet.

Mivel Nero ügynökeinek nem tetszett a forgatókönyv, Castellari kénytelen volt más, informális csatornákon keresztül felvenni a kapcsolatot az olasz filmsztárral. Nerót a fodrásza beszélte rá, hogy találkozzon a rendezővel. Ennek a fodrásznak sokat köszönhet az olasz mozi, hiszen Nero őrülten intenzív alakítása a High Crime egyik fénypontja. Mint egy bomba, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat, úgy rohanja, kiabálja és lövöldözi végig a filmet. Elég egy apró megjegyzés - máris lendül a keze. Ha ez a film most készült volna, Commissario Belli az ideje nagy részét nem a bűnözők kergetésével, hanem egy pszichológus díványán töltötte volna.

- - -

Street Law (Il cittadino si ribella, 1974)
Rendező: Enzo G. Castellari

A hatvanas és hetvenes évek zűrzavaros időszaka volt az olasz történelemnek. Mindent átszövő korrupció, nagyarányú bűnözés, gyakori emberrablások, és ha ez nem lenne elég, szélsőbal-, illetve szélsőjobboldali terroristacsoportok többek között pokolgépes merényletekkel próbáltak érvényt szerezni akaratuknak. A poliziesco műfajt ez a miliő hívta életre. Sikeressége abban is rejlett, hogy ha máshol nem, legalább a moziban megoldást találhatott az ember az őt személyesen is érintő problémákra. Ez a megoldás persze jellemzően arcpirítóan populista volt. A Street Law-ban például egy többszörösen megalázott kisember (Franco Nero) elégeli meg, hogy a rendőrség tehetetlen az ügyében. A saját szakállára elkezd nyomozni, és a végén, mint egy westernhős, telepumpálja ólommal a bűnözőket.

Castellarinál mindig ki lehet találni, hogy épp milyen amerikai filmet látott, a Street Law azonban kivétel, mivel a vele súlyos tartalmi egyezéseket mutató Bosszúvágy csak később került a mozikba. Az olasz rendező Peckinpah által megihletett stílusa teljes dicsfényében ragyog ebben a filmjében. A Street Law kimerevített képekkel, lassításokkal megbolondított, de összességében rendkívül energikus akciói sokkal bravúrosabbak annál, hogy csupán egy szorgalmasan jegyzetelő epigonként könyveljük el Castellarit. Nero háromszor lép be a hangárba, és háromszor gyulladnak fel a lámpák, hogy mindenki pontosan átérezze a jelenet súlyát: eljött a végső leszámolás ideje. Hát még, ha ismerjük a forgatási hátteret is, tudjuk, hogy például az autósüldözést, senkit sem figyelmeztetve, rendes városi forgalomban vették fel. A felvétel idején nagy volt a rendőri készültség Genovában, mivel egy bírót elraboltak. Castellari száguldozó stábját is lekapcsolták, és gépfegyveres egyenruhások parancsolták ki őket az autóikból. A helyzetet az mentette meg, amikor bizonyítani tudták, hogy ők csak egy filmet forgatnak.

Nero ismét átlényegült, csak most nem egy buldózerként előretörő zsarut, hanem egy frusztrált civilt játszott el. Olyan széles grimaszokkal szenved, mintha az egész emberiség fájdalmát akarta volna megjeleníteni. Máshol ez inkább nevetséges lett volna, mint meggyőző, a film túlpörgetett jellegéhez viszont tökéletesen illik Nero játéka, aki tényleg minden alkalmat megragad arra, hogy siránkozzon, vagy éppen szemét kidüllesztve toporzékoljon. Hihetetlen, de a film nézése közben még csak parodisztikusnak sem tűnik az a jelenet, amikor Nero a bokrok között őrjöng és magában beszél, hogy miért nem jön már a rendőrség. A Street Law őrült világában ez egy teljesen normális reakciónak számít.

- - -

Keoma (1976)
Rendező: Enzo G. Castellari

A hetvenes évek közepére a spagettiwestern kimúlt. Az embereket már nem érdekelte a Vadnyugat, és más műfajú filmekre tódultak a mozikba. Castellari azonban úgy érezte, hogy ő képes lesz feltámasztani a zsánert. Számítása bevált, a Keoma lett karrierjének legsikeresebb filmje. Hangulati elemként kihasználta, hogy a Róma közelében felépített westernfalu már igencsak leromlott állapotban volt: a spagettiwestern mindig is mocskos volt, de ebben a kései darabban már tényleg csupán egy düledező nyomortanyának tűnik a Vadnyugat. Erre a képre ráerősítve még leprásokat is rakott a filmbe, valamint egy mindenhol feltűnő öregasszonyt, aki - Ingmar Bergman után szabadon - a Halált jelképezte.

A High Crime és a Street Law kapcsán már esett szó Castellari sajátos stílusáról. Kísérletező kedvét szerencsére a Keomá-ba is átmentette, és a tőle szokásosnak mondható lassításokon kívül gyönyörűen megkomponált körkörös kameramozgásokat és egyéb ügyes vizuális trükköket is megcsodálhatunk tőle. A sztori, amennyire egyszerű, annyira hatásos. Mintha egy ószövetségi történet feldolgozása lenne: Keoma hazatér gyerekkora színhelyére, hogy bosszút álljon az őt megalázó féltestvérein. Közben pedig egyre sokasodnak a szimbólumok, és egy várandós nő képében maga az Élet is tiszteletét teszi a filmben. Elégikus gyilkolásfolyam, újszülöttet ringató megszeppent Halál, annyi minden komolynak számító dolog bele van sűrítve ebbe a filmbe, hogy kisebbfajta csoda, hogy nem roskad össze a cipelt súly alatt.

Egyik interjújában Franco Nero úgy nyilatkozott, hogy nagyon nehéz egy színésznek megneveznie a kedvenc alakítását, hiszen ez olyan, mintha egy anyától kérdeznénk, hogy melyik gyerekét szereti a legjobban. Ő mégis ki meri jelenteni, hogy a Keoma karrierjének egyik kedvenc filmje. Fel-felröppen a hír, hogy Castellarival még egyszer utoljára kilovagolnak, és csinálnak még egy közös westernt. Jó lenne, ha ez tényleg megtörténne.

- - -

A kék szemű bandita (Il bandito dagli occhi azzurri, 1980)
Rendező: Enzo G. Castellari

Emlékszünk A szajré című filmre? Edward Norton egy feltörekvő tolvajt játszik benne, aki mozgásproblémákkal küzdő értelmi fogyatékosnak álcázza magát, hogy ellophasson egy műkincset a vámhivatal raktárából. A kék szemű bandita is hasonló történettel bír. Franco Nero parókát és barna kontaktlencsét visel, illetve ugyanúgy sántikál, mint Edward Norton. A trükk mindkét esetben ugyanaz: hiába dolgoznak a rablás helyszínén, senki sem fog gyanakodni egy nyomorékra.

Amikor az ember megnéz egy régi filmet, sokszor nem érti, hogy miért lett belőle klasszikus, vagy fordítva, azon sajnálkozik, hogy miért nem ismerik sokkal többen. Az utóbbi gondolat fogalmazódott meg bennem, miután vége lett A kék szemű banditá-nak. Hiszen egy rendkívül ügyesen felépített szajréfilmről van szó, amely a rablás előkészületei és véghezvitele után sem laposodik el. Épp ellenkezőleg, csak még feszültebbé válik, mivel nincs olyan aprólékosan kidolgozott terv, amelynek a végrehajtásába ne csúszna be hiba, ezért Franco Nerónak is egyre több előre nem sejtett konfliktust kell elsimítania. Mivel nem hollywoodi, hanem olasz filmről van szó, még a vége is tartogat több meglepetést.

Nagyon valószínű, hogy már a forgatókönyvet is Franco Neróra írták, mivel a főszereplő szemének színe központi jelentőséggel bír a történetben. A tolvaj direkt eljátssza, hogy a rablás hevében leesik róla a napszemüveg, így mindenki láthatja a szemét. Ezek után a lebukástól már azért sem kell félnie, mivel a rendőrség egy kék szemű férfit keres, a magát szerencsétlen irodistának álcázó tolvaj viszont barna kontaktlencsét visel. A színészek imádják az ilyen átváltozós szerepeket, hiszen így egy filmen belül mutathatják meg, hogy nekik milyen sokrétű a repertoárjuk. Franco Nero is ennek tudatában tehette oda magát, mivel nagy átéléssel, hiba nélkül alakítja a visszahúzódó könyvelőt, és az elszánt mestertolvajt is.

- - -

Márió, a varázsló (2008)
Rendező: Almási Tamás

Vegyes kritikai fogadtatásban részesült, és a nézők is elkerülték a Márió, a varázsló-t. Manapság viszont, amikor alig készül magyar film, érdemes neki még egy esélyt adni. Annál is inkább, mert összességében hiteles és továbbgondolásra alkalmas képét festi meg a rendszerváltozás utáni éveknek. Ügyesen játszik a különböző hangulatokkal: néha meseszerű vagy karikatúrába illő, máskor meg húsbavágóan valódi. Egy olasz üzletember cipőgyárat nyit egy álmos zempléni faluban, és ezzel alaposan felbolygatja az ottaniak életét.

Az addig házimunkára kárhoztatott, és szabadideje nagy részét álmodozással töltő Vera (Nyakó Júlia) is valósággal kivirágzik. A cipőgyári munka visszaadja az önbecsülését, ismét elhiszi, hogy akár még jobbra is fordulhat az élete. A baj akkor kezdődik, amikor megjelenik a cipőgyár tulajdonosát alakító és még hatvan felett is sármos Franco Nero. Verát rögtön elbűvöli a külföldi férfi, aztán egy folyóparti, közös nyelv híján nehézkes beszélgetés után már abban is biztos, hogy szerelmes az üzletemberbe, és pironkodva azt is elárulja barátnőjének, hogy az olasz sem közömbös iránta. A valóság persze teljesen más: Vera fokozatosan belelovallja magát egy elképzelt idilli kapcsolatba, a cipőgyárosnak pedig eszébe sem jut, hogy az egyik magyarországi üzemének dolgozójával összejöjjön. Ez a nagy reményekkel induló, de tragédiával végződő történet azt mutatta meg kicsiben, hogy mekkora szakadék is tátongott a kilencvenes évek eleji hurráoptimizmus és a realitások között.

Legjobb lenne, ha szépen elfelejtenénk a Honfoglalás-t. Igazságtalan lenne Neróval szemben, ha emiatt a balul elsült magyarországi kaland miatt a színész egész kései karrierjét leírnánk. Elég megnézni a Márió, a varázsló-t, hogy lássuk, az olasz ikon öregkorára sem felejtette el a mesterségét. Tudja, hogy most nem szabad semmi különlegeset művelnie, és ahogy a westernjeiben, itt is elsősorban az erős jelenlétével éri el a kívánt hatást: a délibábos Nyugatot jelképezi nehezen megfogható karaktere, akibe mindenki mást lát bele, elnyomót, kitörési lehetőséget, vagy éppen szerelmet.

- - - - - - - - - - - - -

Hiányolod a cikkből a Djangó-t, vagy A zsoldos-t? Igazad van, itt lenne a helyük. Viszont nemrég írtunk róluk a legjobb spagettiwesterneket bemutató összeállításunkban, ezért most nem vettük elő őket még egyszer.