Ilyen egy kisgyerek belülről

Lehet utálni A messzi dél vadjait, de nem érdemes: hagyni kell, hogy elgázoljon és magával vonszoljon másfél órán át, még akkor is, ha csak később derül ki, hogy ez a hihetetlenül látványos, álomszerű mese olyan csodálatosan mutatja be a gyereklelket, olyan szívszaggatóan ábrázolja a szülő-gyerek szeretetet, mint talán semmilyen másik film.

Végre valaki arra használja a filmet, amire való: szakítani a realizmussal, a valóság utánzásával, és olyan önálló világot teremteni, amelyik semmilyen más műnemben nem létezhetne, csakis filmen. Épp ezért A messzi dél vadjai-t nem is lehet aggyal nézni, ahogyan a filmek túlnyomó többségét: ez a meseszerű világ, amely ugyanazokból a magokból nő ki, amelyekből az álmok is, nem az értelemre hat - a néző azt sem tudja, hol játszódik ez az egész, és sokáig még azt sem, miről szól egyáltalán. Csak magával ragadja ez a különleges színű, formájú és állagú valami, akárha megbabonázták volna.

Legalábbis azt, aki épp jó állapotban ül be a moziba. Mert A messzi dél vadjai-ról nem is lehet csak úgy megmondani, hogy jó film vagy nem jó: vagy magával ragadja az embert - ha hajlandó volt feladni minden prekoncepcióját, minden várakozását (azokat is, amiket majd ez a kritika kelt) -, vagy nem. Na nem mintha olyan nehéz lenne hagyni magunkat sodortatni a forgószéllel, amit a film kavar.

Már csak a "színészek" miatt sem: ezek az amatőr civilek nem játszanak, hanem olyan természetességgel, olyan ösztönösen, olyan őszintén vannak jelen a filmen, hogy azt alighanem teljes képtelenség lenne reprodukálni alaposan megtanult színészi eszközökkel. Ez főként a hatéves főszereplőt játszó Quvenzhané Wallisra igaz: nem csak, mert olyan elemi erő tombol ebben a tökmagban, amit csak nagyon-nagyon ritkán látni a vásznon, hanem mert ez az erő megállíthatatlanul és fékezetlenül sugárzik belőle, minden egyes mozdulatából. Ahogyan összeszorítja a száját, ahogyan keresztbe teszi a kezét, ahogyan megijed, megsértődik vagy örül - és főképpen a szeméből, amelynek feketeségében elfér annyi minden, hogy mindig újabb és újabb varázslatos dolgokat lehet előhúzni belőle. Ezt a kis embert most kell megnézni, mert többet nem lesz rá alkalom: ilyen elsöprő, zsigeri természetesség ez után az (egyelőre) Oscar-jelölésig növekvő siker után már nem lesz reprodukálható.

És nem is lesz rá lehetőség, mert ez a sajátos adottság csak olyan filmben érvényesülhet, amilyen A messzi dél vadjai. Az elsőfilmes rendező, Benh Zeitlin valami olyan tehetségesen bánik a képekkel, hogy az a legnagyobbaktól is szokatlan lenne: itt szinte minden vizuálisan mondatik el - ha valaki csak a feliratot olvasná el, csak a beszédet hallgatná, halovány fogalma sem lenne, mi a fene is történik a vásznon. Hogy egy gyerek az apjával éli a maga kívülről keménynek, belülről idillinek tűnő életét egy Teknő nevű, a nagyvárostól egy gáttal elzárt, bádogbodega-házikókkal beépített, isten talpa alatti helyen. Aztán jön a nagy vihar, ami elárasztja a Teknőt, s ha ez nem lenne elég, az apuka is egyre betegebb lesz, pedig az ő dolga az lenne, hogy védelmezze az életben a gyereket, Hushpuppyt. Zeitlin minderről végig két síkon beszél: adott a konkrét cselekmény, s ezt egészíti ki vele egyenrangúan egy misztikus-imaginárius sík - Hushpuppy félelmei, vágyai, emberkezdeményből emberré válásának stációi.

Mert ez a lényeg: marhaság A messzi dél vadjai-t környezetvédelmi vagy szociodrámaként nézni, kár belelátni a Katrina hurrikán traumáját - film ennél talán még soha nem beszélt pontosabban, nagyobb szabásúan, teljesebben, fantasztikusabban a gyereklélekről, a gyerekeknek a - fene tudja, talán még gyermekpszichológiailag is teljesen pontosan ábrázolt - sajátos világáról. Eleve az egész filmben csak az és csak úgy jelenik meg, ahogyan azt Hushpuppy látja, amit és ahogy egy gyerek leszűr a világból - ezért nem fontos a helyszín, ezért nincs szó alkoholizmusról, csak egy férfiról a kezében sokszor piásüveggel, ezért nincsenek egyesével bemutatva a szereplők (csak megjelennek, amikor először Hushpuppy látószögébe kerülnek), és ezért hiányzik a filmből a külső tekintet, amely akkurátusan bemutatná a körülményeket, a kontextust.

Mind a konkrét, mind a metaforikus síkon lenyűgöző, ahogyan összeáll ez a gyerekvilág, ami nem kisebb, mint az igazi, csak más a középpontja - maga a gyerek. Aki még azt hiszi, hogy az ő élete nemcsak számára hallatlanul fontos, hanem mindenki más számára is, ezért feljegyzéseket hagy a jövő tudósainak, akik majd tudni akarnak arról, hogy ki volt az a Hushpuppy, és hogyan élt az apukájával a Teknőben. Aki még azt hiszi, hogy ami a világban rossz, azt csak ő ronthatta el, és ha valami eltörött - márpedig valami mindig eltörik, van, hogy az egész világ -, azt neki kell megjavítania. És aki éppen ezért - mint minden gyerek - nagyon tart a komoly változásoktól, hiszen, mint mondja, ha az univerzumban nem passzol minden pontosan egymáshoz, akkor nagy a baj. Márpedig ha neki kell magának összerakni az univerzumot, akkor ismeretlen dolgokból (mint amilyen egy apuka nélküli világ lenne, ha tovább súlyosbodna a betegség) erre hogyan is lehetne képes?

Gyönyörű az is, ahogyan Zeitlin a gyermeki dacot, a kezdetleges érzelemkifejezést, a világrengető erejű sértődést, a ragaszkodást megmutatja. Meg ahogyan egy-egy dolgot szimbolikusan ábrázol: Hushpuppy az iskolában a kegyetlen őstulokról hall, és innentől kezdve a mitikus óriásállatok közeledése jelzi az apja elvesztésétől való félelem növekvését. Egészen eredeti ötlet az is, hogy a rendező hosszú-hosszú ideig játszik azzal, hogy nem tudni, fiú-e a gyerek vagy kislány, mivel Hushpuppy ezzel nem foglalkozik, külső szemszög pedig nincs. Annál fontosabb - és megint csak kizárólag képekkel elmesélt - jelenet, amikor a külső, Teknőn kívüli civilizáció, miután kimenekítette az árvízveszélyes faluból a menekülni a legkevésbé sem akaró népeket, a maga szabályai szerint ruhával, hajviselettel ráerőlteti a nemét Hushpuppyra.

Ám legyen A messzi dél vadjai bármennyire is zsigeri, hasson bármennyire is az ösztönökre, az érzelmekre, mégis végtelenül okosan van összerakva, mégis nagyon pontosan ki van számolva, hogyan lehet a legnagyobb a hatása - és ezért sokat tesz a letaglózó, kézigránát-erejű, megfejthetetlenül magával ragadó filmzene is. A különös elbeszélésmód, a minden szabályt felrugdaló dramaturgia miatt, ahogy bontakozik ki a cselekmény, úgy gyarapszik a néző mellkasán az egyre nagyobb súly, legyen szó akár az apa betegségének lefolyásáról, akár Hushpuppy elveszett anyukájának szerepéről és kereséséről. Ez a történetszál is egészen különlegesen, egyetlen egyértelmű jelzés nélkül kerekedik ki, pár elejtett utalásból és a filmen végigívelő aligátormotívum használatából. (Azoknak, akik már látták a filmet, vagy eszük ágában sincs megnézni: az apa visszaemlékezése szerint Hushpuppy fogantatásában fontos szerepe van egy aligátor lelövésének; Hushpuppy az anyját keresve rábukkan egy nőre, akinek a szeme és hangja megegyezik a gyerek fejében élő képpel, és aki aligátorból főz neki vacsorát; aztán ezt a sült aligátort adja afféle mindent lezáró ajándékként az apjának Hushpuppy. Olyan gyönyörű történet ez így, amit ennél nem is lehetne szívszorítóbban elmondani, és aminek a valósága persze sosem válik teljesen bizonyossá.)

Persze Zeitlin mindezek felett leginkább a szeretet ábrázolására épít, amikor hatást kíván elérni - ez A messzi dél vadjai legvégső trükkje. Mert jó félideig úgy tűnik, pont a szeretet az, amiről szó sem lesz itt. Durva apuka, kemény körülmények, egymástól szó szerint és átvitt értelemben is messze lévő szülő és gyerek, magára hagyatottság, meg egy pofon. De épp ez az: ilyen sok réteg alól is csak előtör a szeretet, a ragaszkodás, és ez percről percre egyre egyértelműbb lesz. Pedig évi hatszázhúsz romantikus film mellett szinte már lehetetlen a szeretetet úgy megmutatni, hogy annak jelentősége is legyen, hogy ne csak üres közhelynek, póznak, színészi mimikagyakorlatnak tűnjön. Máshogy talán nem is lehet, csak úgy, mint itt: hogy ennyire mélyről is elő tud törni, az azt jelenti, hogy igazán hosszúak a gyökerei, és csak valódi érzésről lehet szó. (Na és persze Quvenzhané Wallis szemének nem lehet nem hinni.) Hogy ez az, amiről a film szól, ez, az elementáris, világteremtő erejű szeretet apa és gyereke között, aminek akkor sem szabadna véget érnie, ha állítólag természetes is, hogy "mindenki elveszíti azt, ami éltette".

Amikor ez végül kiderül, persze már krízishelyzetben, amikor már éppen csak nem késő, akkor jön el az a pont, hogy végleg áttörje a néző gátjait a film, és magával ragadja az ár. Akkor már hiába mondogatja az apa Hushpuppynak, hogy a sírás nincs megengedve. Hogy ne sírj! Ne sírj.

Na persze.