A Napos oldal dramaturgiája pontosan megegyezik az összes többi hollywoodi romantikus komédiáéval, főhősei ugyanazt az előre világosan kijelölt utat járják be. Ami miatt a Matthew Quick regényén alapuló filmet mégis felzabálták a kritikusok és bezsebelt egy csomó díjat, az az, hogy alkotói megpróbáltak lélektani mélységet - értsd: minél több pszichés problémát - adni a figuráknak, és ezzel árnyalni fiú és lány egymásra találásának amúgy klisés történetét. A forgatókönyvet is író rendező, David O. Russell (The Fighter, Sivatagi cápák) bőven van olyan jó emberismerő, hogy ez működjön.
Jennifer Lawrence és Bradley Cooper a Napos oldal-ban |
Patet (Bradley Cooper) nyolc hónap után kiengedik az elmegyógyintézetből, ahova azért zárták, mert egy feleségét, Nikkit érintő incidens során a legálisnál kissé jobban elvesztette a fejét. Szabadon bocsátásának feltétele, hogy a szüleihez (Robert De Niro és Jacki Weaver) költözik, terápiára jár és szedi a bipoláris zavarát kordában tartó gyógyszereit. A Nikki visszaszerzésén mániás túlpörgetettséggel ügyködő Pat azonban összeismerkedik a vonzó özveggyel, Tiffanyval (Jennifer Lawrence), aki hasonlóan lobbanékony, mint a pasi, követhetetlenül szeszélyesen viselkedik, és úgy általában legalább olyan sérült, mint Pat. Nyilván egymásnak teremtették őket.
Pat azt reméli, hogy Tiffany közbenjárhat Nikkinél az érdekében, Tiffanynak pedig szüksége van egy partnerre a táncversenyhez, amin indulni szeretne, így a két zaklatott figura közt nagy nehezen egyezség születik, hogy segítenek egymásnak. Pat a kezelése alatt felvértezte magát azzal a túlélési taktikával, hogy bármi is történjen vele, annak megkeresi a "napos oldalát", de persze ez édeskevésnek bizonyul ahhoz, hogy megbirkózzon a betegségével és új kapcsolatokat tudjon kiépíteni. Az igazi feladatai sokkal nehezebbek, és azzal kell kezdenie, hogy szembenéz vele, mennyire meghatározta saját személyisége alakulását kényszeres, dühkitörésekre hajlamos apja.
Jennifer Lawrence és Bradley Cooper a Napos oldal-ban |
Russell és színészei tökéletesen belövik a komédia és a dráma közt azt a keskeny sávot, amiben a filmnek mozognia kell, és nem tévednek le róla. A sörtefrizurával és lötyögős melegítőkkel átlagpasivá lefokozott Cooper és a mértékkel ribancosra vett Lawrence játéka minden elismerést megérdemel: könnyedén váltanak a két kontroll nélküli ember fergetegesen vicces beszólásai, a dührohamok és az érzelmes pillanatok közt úgy, hogy egy pillanatig sem játsszák túl a szerepüket, holott erre a forgatókönyv bőven adott volna lehetőséget. Ami papíron túlzásnak tűnhet, azt emberivé és természetessé formálják.
A mellékszereplők közül kiemelkedik De Niro, aki a jelenetei többségében ugyan simán csak egy visszafogottabb változatát hozza annak, amit az elmúlt évek béna komédiáiban nyomott, de máskor úgy csúsztat oda a fiának egy-egy félmondatot, hogy abból előcsillan az igazi nagy színész, aki régen volt. Amikor pedig váratlanul könnyek szöknek a szemébe, egészen döbbenetes az érzékenysége - bár többször megerőltetné még magát ennyire.
Bradley Cooper és Robert De Niro a Napos oldal-ban |
A film humora főleg a diszfunkcionális figurák kiélezett, felfokozott kommunikációjából táplálkozik, de - bár lehetne amellett érvelni, hogy a film nem kezeli elég komolyan a mániás depressziót - mégsem érezzük sosem úgy, hogy a pszichés problémák az olcsó paródia eszközévé válnának. Pat vagy Tiffany sosem fog szembejönni az utcán, mert eltúlzott, romantikus figurák, de az simán lehet, hogy ismerünk olyanokat, akikben van egy jó adag valamelyikükből.