Krokodilt minden szerelmes filmbe!

Az idei Berlinale is már véget ért, hozzánk pedig csak most érkezett meg a tavalyi fesztivál egyik legnagyobb sikere. De ne panaszkodjunk, az a fontos, hogy végre itt van. A portugál Miguel Gomes Tabu című fimje ugyanis a tavalyi év egyik legkülönlegesebb alkotása: mesterien összerakott, érzelmes, elgondolkoztató és lírai. Egyszerűen elvarázsolt minket.

Nehéz volt tavaly tiszta szívből szurkolni annak, hogy Fliegauf Bence megrázó drámája, a Csak a szél kapja az Európai Parlament LUX-díját, hiszen bármilyen klassz lett volna, szívünk mélyén ennek a fekete-fehér portugál csodának szorítottunk, amelyet a berlini zsűri a filmművészetet megújító alkotások számára odaítélt Alfred Bauer-díjjal jutalmazott. Ez persze még az igazi filmőrültek számára sem jelent mindig jó hírt, hiszen ki az az épeszű ember, aki egy átlagos szombat estén azzal ül be a moziba, hogy megnézze magának, milyen irányban halad éppen a filmművészet megújítása?

A Tabu-t nem is ezért kell látni, hanem azért, mert egyedi, költői, szürreális és magával ragadó. Egy rövid prológus után, amelyben egy férfi szerelmi bánatában krokodilok közé veti magát, kibontakozik a film két, egymástól gyökeresen eltérő része: az első (Az elveszett Paradicsom), lassan hömpölygő, letisztult jelenetekben mutatja be a középkorú, egyedülálló Pilar néhány napját, napjaink Lisszabonjában, és elsősorban a szomszédjában elő idős asszonnyal, Aurorával való kapcsolatát. Amikor Aurora kórházba kerül, utolsó erejével arra kéri Pilart, hogy kutassa fel fiatalkori szerelmét. A férfi visszaemlékezésében így bontakozik ki a film második, az elsőtől gyökeresen eltérő része (A Paradicsom): Aurora és Gian Luca tiltott, tragikus szerelmének története a hatvanas évek Afrikájában, egy portugál gyarmaton.

Az első rész nagyjából hagyományos eszközei után a második, visszaemlékező rész jóval, merészebb, szokatlanabb. Akaratlanul is eszünkbe jut a tavalyi év másik fekete-fehér filmje, A némafilmes, amely hibátlanul kivitelezett, rendkívül szórakoztató stílusgyakorlat, de mégis "mindössze" tökéletes másolata a korabeli némafilmeknek. Gomes ezzel szemben merít ugyan a klasszikus hollywoodi romantikus filmek hagyományaiból, és azokat számos módon megidézi, mégis bátrabban, merész kísérletező kedvvel, biztos kézzel nyúl a filmes hagyomány elemeihez, és azokból mind formai, mind tartalmi szempontból teljesen új és egyedi világot teremt.

Ennek talán legnyilvánvalóbb jegye az, hogy a második részből hiányoznak a dialógusok, de mégsem igazi némafilmről van szó, hiszen csak a párbeszédeket nem halljuk, minden más - természetes vagy mesterséges - zaj ugyanakkor hallható, ez pedig furcsán kizökkenti a nézőt abból a komfortzónából, amely egy átlagos moziélményt jellemez. Nehéz szavakba önteni, mitől ennyire varázslatos a Tabu. Talán attól, hogy ezzel a megoldással, a szerelemi történet valóban úgy bontakozik ki, ahogyan mi is visszaemlékszünk a múltra: látjuk, mi történik, de a megidézett alakok hangját nem halljuk, helyettük mi mesélünk, a mi szánkból hangzanak el a mondatok, ugyanakkor emlékszünk arra, milyen zene szólt egy-egy fontos pillanatban.

Ez a megoldás csodálatosan példázza azt, hogy a mozgókép megújítása nem kell, és nem is szabad, hogy kimerüljön a technika nyújtotta lehetőségek továbbfejlesztésében, hanem a meglévő eszközök igenis újraértelmezhetők. A Tabu ráadásul azért is kötelező darab, mert miközben egyik ámulatból esünk a másikba a különböző formai megoldásokon, ezek mégsem feledtetik, hogy igazából egy tragikus szerelmi történetettel van dolgunk, amely szépségével letaglózza az embert. A reménytelen szerelmi történeteknél eleve nincs semmi csodálatosabb, és erről Gomes filmje újból meggyőz minket: a szerelem beteljesülését, majd elvesztését olyan erővel ábrázolja, hogy abban már nincs irónia, nincs higgadt játék a film eszközeivel. Ezekben a pillanatokban - torkunkban gombóccal, a szemünkben könnyel - átéljük a mozi varázsát.