Nem a szakáll teszi az elnököt

Spielberg megint amerikai alapmítoszhoz nyúlt, de szerencsére a megszokottnál kevesebb pátosszal. A Lincolnnak nem minden perce az izgatott körömrágásról szól, de képes a figyelmünket végig megtartva, érdekesen elmesélni, hogyan terelte egy tanulatlan, házassági problémákkal küzdő, megfáradt politikus új irányba nemzete sorsát. Lehet majd vitatkozni azon, szabad-e erkölcstelen eszközökkel küzdeni az erkölcsért, de valószínűleg az amerikai államférfi ezentúl már örökre Daniel-Day Lewis arcvonásaival jelenik meg a fejünkben.

Csodálatos az indítás, tanítani lehetne a filmsulikban. Dúl az amerikai polgárháború, vérben, sárban, mocsokban. Olyan sötét van, hogy az orrunkig nem látunk el, amikor érkezik két fekete közlegény. Ki gondolná, hogy az elnök egy eldugott sarokban, a platón lógatja a lábát egyedül? Ő is mozizik, nézi a gyülekezőt. Odalép hozzá a két színes bőrű katona, csak úgy, óne zsenír. Leszólítják. És elmondják neki, milyen rosszul megy a soruk, pedig ők életüket és vérüket a hazáért... Eldumálnak. Az elnök minden kétséget kizáróan egyenrangú partnerként bánik velük, még viccelődik is. És ebben minden benne van: egy elnök, akihez oda lehetett menni. A színes bőrűek helyzete, ami tarthatatlanná vált. A haza iránti alázat és hűség, az önérzet és a bátorság, ami mindannyiukban közös. Nem kell ezután már sokat magyarázni.

Lincoln | Daniel Day-Lewis

Jól mutatja ez a példa is, mennyire okosan lehet egy ember portréját megrajzolni. A hagyományos út ugye az volna, hogy mint egy képeskönyvben, szépen felmondjuk az élete nagy pillanatainak sorozatát, kezdve a gyerekkortól, ki nem hagyva a szerelmi életét, hangsúlyozva emberfeletti küzdelmeit, megszállottságát, és nagy feneket kerekítve a sorsfordító tetteinek. Szokás ezt úgy is csinálni, hogy a hős utolsó nagy megméretése közben emlékszik vissza minderre, vagy idős nyugdíjasként meséli el valakinek, aki számára mindez új. Lehet így is jó filmet csinálni.

De íme, itt van egy sokkal hatásosabb mód: elég az élete egyetlen, de legfontosabb pillanatánál jelen lenni, amelyet nyugodtan nevezhetünk történelmi pillanatnak, és csupán azt vizsgálni, milyen út vezetett idáig. Nem számít, kik voltak a szülei, hová járt iskolába, és hogyan ismerte meg a feleségét. Mert ezen az egy, hatalmas téttel bíró eseményen keresztül úgyis kiderül róla minden, ami fontos.

Lincoln | David Strathairn és Daniel Day-Lewis

Nagy rizikót vállalt ezzel Tony Kushner (a forgatókönyvíró) és Steven Spielberg (a rendező). Mert mi lesz így azokkal a nézőkkel, akik nem ismerik a teljes sztorit, mert aznap épp hiányoztak az iskolából? Nem kis dilemma egy hollywoodi film készítőinek. De néha, egészen ritkán - mondhatni csak azokban az esetekben, amikor a két alkotó annyira meggyőző tehetség, mint Kushner és Spielberg - lám, megengedik ezt is a producerek. Kihúzzák magukat, hogy milyen nagypályás arcok ők, és persze zabszemmel a seggükben izgulják végig, hogy nem kellett volna-e mégis a könnyebbik utat választani.

Aztán hoznak még egy ilyen rizikós döntést: Lincoln nem egy született hős, hanem egy kisember lesz. Egy tétova mozgású, rozoga testű, szűk tekintetű, lágy hangon beszélő, anekdotázó, idősödő férfi. Egy dolog van, ami hőssé teszi: az elvei. Azokhoz eléggé ragaszkodik. Még piszkos politikai alkuk árán is - ez benne van a pakliban, ha az ember politikusnak megy. Szavazatokat kell venni ahhoz, hogy a népet kivezessük a szellemi sivatagból? Oké, csináljátok.

Lincoln | James Spader és Tim Blake Nelson

És hát csupán ennyiről szól itt a mese: hogyan vett meg szavazatokat a frissen újraválasztott elnök ahhoz, hogy módosíthassa az alkotmányt, és eltörölje a rabszolgaság intézményét. És persze a finomságok: hogy akkoriban épp a demokraták voltak a konzervatívok, akik mindenáron fenn akarták tartani a meglévő rendszert - a republikánusok pedig a felvilágosultak. Hogy a nők jogai még a feketék jogainál is hátrébb szerepeltek a rangsorban - mert az, hogy a fekete férfiak előbb-utóbb szavazati joghoz jussanak, még mindig inkább elképzelhetőnek látszott, mint az a teljesen elszállt ötlet, hogy egy nap a nők is. (Előbb is lett fekete elnöke az Egyesült Államoknak, mint női elnöke.) És az, hogy a legfelvilágosultabb képviselőnek hogyan kell a szent cél érdekében megtagadnia a ma már alapvető emberi jognak tekintett eszméit, mert az úgy túl sok, túlontúl haladó volt az átlag szemében. Na, ebben volt jó Lincoln: volt, akit vissza kellett fogni, másokat előrerugdosni, a lényeg, hogy valahol középen létrejöjjön egy nagy halmaz, amelybe sokan beleférnek, az apró differenciák pedig nem számítanak ilyen nagy döntések esetében.

Hosszú a csata, mire eljutunk idáig. És nem állítom, hogy minden percét izgatott körömrágással tölti az ember. Nem hinném, hogy ebben különbség van amerikai és magyar néző között, inkább az számít, kit mennyire érdekelnek a politikai játszmák - mert azok aztán nem sokat változtak az elmúlt másfél évszázadban. Ahhoz, hogy a saját tábor minden egyes tagját meggyőzze az elnök, és még húsz szavatot elhalásszon a másik tábortól is, akkor is szükség volt minden emberi leleményre. És nem ártott hozzá némi készpénz, vagy váratlanul megüresedett pozíció sem. A végén pedig milyen világosan kiderül, mit vállalt az, aki szembe mert szavazni a frakciójával! Mert ez viszont másképp volt akkoriban: nem csak egy gombnyomást jelentett suttyomban. Nem, akkoriban nyíltan mentek a dolgok: mindenki előtt, szóban kellett színt vallani.

Lincoln | Daniel Day-Lewis és Sally Field

És újra kiderül, milyen nagy rendező Spielberg: hiszen nem kérdés számunkra a szavazás végkimenetele, és mégis micsoda feszültség van benne, mennyit drukkolunk, hogy sikerüljön. És akár így volt, akár nem, micsoda hatásos elem, hogy Lincoln nem a helyszínen izgulja végig a pillanatot, hanem velünk együtt, mintegy kívülállóként. És amikor sovány sziluettje távozik az ajtón keresztül, számunkra tulajdonképpen véget is ért a film. Igazuk volt az alkotóknak: nem akarjuk látni a halálát. Úgy akarjuk megőrizni, ahogy addig megismertük.

Mi tagadás, valószínűleg ezentúl már Daniel Day-Lewis arca ugrik be az embernek, ha Lincoln nevét említik. Sokszor leírták már, mekkora színészóriás, micsoda átéléssel játszik, de itt éppen az a szép, hogy nem használja a tőle már látott harsány eszközöket. Nem súlyzózik karizmatikus pillantásokkal, nem erőből nyomja, hanem épp ellenkezőleg: finom és alázatos a játéka. Nem ő játssza el a nagy embert - azt a többiek játsszák el. Ő egy gondokkal terhelt, élete alkonyán lévő, kissé megfáradt, de a fontos cél érdekében még talpon lévő, hajthatatlan, de bölcs nyugalommal küzdő embert játszik. Nem kérdés, hogy az igazán nagy ember ilyen, vagy legalábbis ilyennek jó látni.

Lincoln | Tommy Lee Jones

A többiek is egytől egyig szép munkát végeztek. A váratlanul megöregedett Tommy Lee Jones a maga kérlelhetetlenségével, akiről köztudott, hogy ugyanezekért az elvekért küzd ma is. Sally Field valami ősi asszonyi erővel és fájdalommal, meg elhízott termettel, mint aki fricskát mutat a többi hollywoodi filmnek: ilyen egy igazi feleség, egy igazi anya. James Spader, trehányul, gátlástalanul, bunkó modorral - zseniális. És David Strathairn, mint az elnök megingathatatlan, megvesztegethetetlen, megbízható első embere, aki minden piszkos munkát vállal.

Hogy Spielberg ma is az egyik legnagyobb rendező, az senki számára nem kétséges. Persze, hogy jobb rendező, mint Ben Affleck, de neki már Oscarra sincs szüksége. Neki az kell, hogy mindig megcsinálhassa, amit akar, és azon a színvonalon, ahogy megköveteli. Ha tíz évébe kerül - mint ebben az esetben -, akkor annyiba. De amikor kész, minden percében érezni fogjuk az őszinteséget, és hogy mennyire fontos volt neki. Pedig hány kosztümös filmet láttunk lebőgni már az első percben! Mennyire könnyű összehordani egy halom jelmezt, felhúzni kulisszákat, sminkkosszal kenni be a szereplők arcát, aztán tessék, indulhat a felvétel. Csak a legjobbak tudják újra megteremteni azt a világot, hogy még a szagát is érezzük. És nem attól függ, hogy a filmben is pont ugyanaz az óra ketyeg, mint amelyet Lincoln a zsebében hordott. Hanem a rendező teremtő erejétől.

Lincoln | Joseph Gordon-Levitt

Ezért nem számít már, milyen volt Lincoln valójában. Ha fényképeken nézem az arcát, lehetett ennél valamivel zordabb, gőgösebb valaki is. Lehet, hogy korántsem úszta meg a politikai pályát ilyen egyenes gerinccel. De nekünk már ez a Lincoln lesz a fejünkben, így fogjuk őt látni, mert akár ilyen volt, akár nem, ez a Lincoln-kép hiteles volt - működött.