Cameron Diaz szégyellheti magát

A Dől a moné című vígjátékot ugyan a Coen testvérek írták, de a film inkább olyan, mintha egy kínos Coen-paródia lenne, amibe véletlenül belekeveredett pár tehetséges színész.

Már a Dől a moné eleje főcíme alatt kiderült számomra, hogy nem sok jót várhatok ettől a filmtől: Bob Kurtz saját, a Négy szobá-hoz készített pompás animációját reciklálta, ahelyett, hogy kitalált volna valami újat. Ez pontosan jellemzi Michael Hoffman egész filmjét: összelopkodott, újrahasznosított, gyenge lábakon álló komédiatákolmány, amit nem is annyira a rendezőnek, mint inkább a forgatókönyvet jegyző Coen testvéreknek és a filmben másfél órányi kínosságot hátukon cipelő színészeknek kell szégyellniük.

Cameron Diaz és Colin Firth a Dől a moné-ban

Némi magyarázat a fiaskóra, hogy a film a '66-os A gyalogáldozat remake-je, ami hosszú-hosszú évekig állt fejlesztés alatt, számos különböző szereposztással és rendezővel próbálták már megvalósítani, míg összeállt a végső verzió. Úgy képzelem, Coenék rég megbánták, hogy ezer évvel ezelőtt, két saját filmjük közt elvállalták a megírását, és most pironkodnak miatta. A nevük viszont valószínűleg jól működött akkor, amikor az Oscar-díjas Colin Firtht kellett rábeszélni, hogy vállalja el a főszerepet.

Firth egy Harry Deane nevű kurátort alakít, akit nárcisztikus megbízója, Lionel (Alan Rickman) nap mint nap megaláz. Már az ő kettősük dinamikája sincs rendesen kidolgozva: Harry nyilvánvalóan halálosan profi és éles eszű, közel sem olyan tutyimutyi, hogy elhiggyük, éveken keresztül lenyelte Lionel szemétségeit. Mindenesetre a film elején Harry úgy dönt, megbosszulja Lionel basáskodását, és sokmillió fontért megvetet vele egy hamis Monet-festményt. A terv végrehajtásához szüksége van egy texasi rodeóscsaj, PJ Puznowski (Cameron Diaz) segítségére, aki szerény részesedésért hamar rá is áll az üzletre.

Alan Rickman és Cameron Diaz a Dől a moné-ban

A túlbonyolított, abszurd figurákat és húzásokat felvonultató cselszövés tipikus Coen-téma, ami sok filmjükben megjelenik (pl. Fargo, A nagy Lebowski), de a cselekmény itt csak annyira klappol, mintha valami fakezű Coen-imitátor próbált volna összedobni egy forgatókönyvet a testvérek ihletésére. A sztori lapos és tétnélküli, a figurák kidolgozatlanok és érdektelenek, humornak szinte nyoma sincs. A sótlan Harry és a klisés Lionel mellett Diaz elvileg tűzrőlpattant, vérbő figurája még feldobhatná kicsit a filmet, de a színésznő elintézi a karakterformálást azzal, hogy eltúlzott texasi kiejtéssel rikácsol. És szánalmas próbálkozás jópofának szánt mellékszereplőkkel dúsítani a nagy semmit: Stanley Tucci és Tom Courtenay bevetése kínosba hajlóan fölösleges.

Colin Firth a Dől a moné-ban

Ha a film egyértelműen felvállalná a durva blődséget, egy bizonyos célcsoportnál talán betalálna, de amikor a játékidőből tíz egész percet szentelnek annak a fergeteges poénnak, hogy Colin Firth nadrág nélkül mászkál, az már nem annyira a primitív humor tobzódása, mint újabb forgatókönyvírói lustaság, amit humorérzéktől függetlenül valószínűleg a legtöbb néző a felénél elun. Nem fair, hogy még nekünk kell kellemetlenül éreznünk magunkat amiatt, hogy tehetséges emberek ilyen helyzetbe hozták magukat.