A boszorkányok megeszik a lelked

Milyen út vezet a Gonosz halott horrorklasszikusától a késői Tim Burton megfáradt világát tehetségtelenül másoló, cukorbetegséget okozóan negédes mesefilmig? Dicstelen, ez rá a jó szó. A hajdani horrorrendező Sam Raimi Óz, a hatalmasa a rémfilmek sajátos válfajába tartozik: rém középszerű, és rém kiábrándító.

Felejtsük el Sam Raimit! Nemcsak azért, mert a Gonosz halott című, harminc évvel ezelőtti horroralapmű rendezőjének ez nemcsak az első, de az egyetlen igazán kiemelkedő alkotása volt (amiből persze sokaknak egy sem jut, de akkor is: harminc évre ez kevés, mint Pókember hálójában a döglött légy). Hanem azért, mert aki letesz az asztalra egy olyan, bármiféle egyediségtől és egyéniségtől mentes, butácska és lapos, minden ízében tizenkettő egy tucat mesefilmet, mint amilyen a Disney legújabb Óz-variációja, annak nem szükséges megjegyezni a nevét - ahogyan a futószalag mellett álló munkásokét sem szokás széles körben ismerni.

James Franco az Óz, a hatalmas-ban

Raimi Óz, a hatalmas-ának címe szó szerint értendő: valóban a szélhámos varázslóról szól, nem pedig Dorothyról és a nyomában nyikorgó Bádogemberről. Igaz, a történetvázlat hasonló: a főszereplőt (James Franco) szintén a fekete-fehér Kansasból repíti a színes Ózba a hurrikán (a film egy-egy képében szimpatikus és kedves tisztelgés az első, 1939-es Óz-mozinak), és ott, hasonlóan a majdani Dorothyhoz, csupa olyan csodalénnyel találkozik, aki valós ismerőseire emlékezteti: bűvészinasára, örök szerelmére vagy a bűvésztől gyógyulást remélő tolószékes kislányra. Ózban pedig szintén gonosz és jó boszorkányok ugranak elő minden bokor mögül, akikkel érdemeik szerint ajánlott bánni. Maga a cselekmény persze ezúttal nem a Smaragdvárosba vezető sárga út körül bonyolódik: a kókler bűvésznek, hogy a mesés kincstár felett is diszponáló smaragdvárosi király lehessen, meg kell küzdenie a gonosz banyákkal, és közben természetesen szembenézni saját magával, hogy rájöjjön, jó vagy rossz ember-e valójában. (Segítünk: jó.)

Rachel Weisz és Mila Kunis az Óz, a hatalmas-ban

Egyszóval az Óz, a hatalmas egyike annak az évi legalább tíz filmnek, amelyben a főhős jellemfejlődésének csúcspontján megérti, hogy jó ember az, aki jó akar lenni, és hogy nem az a hős, aki különleges képességekkel rendelkezik, hanem az, aki hősiesen jót tesz. Ezzel nemcsak az a baj, hogy így hatszázhuszonnégyezredszerre ez a bölcsesség valahogy már nem jár túlontúl katartikus felismeréssel, de az is, hogy Raimi és a forgatókönyvírók elfelejtették ábrázolni magát a fejlődést: adott másfél órán keresztül a kapzsi, romlott, hűtlen csélcsap Óz, akinek csak a szíve mélyén van valami jóság, aztán bumm, és hirtelen Óz csodálatos erkölcsi fölénye jobban kidomborodik a vásznon, mint a háromdés szárnyas mutáns páviánok. Az alkotók simán összekeverik a tetteket a jellemmel: Óz úgy dönt, hogy hazaszökés helyett segít a jó oldalnak - és ettől személyiségének minden sötét foltja felszívódik, mint mosóporreklámban a szintetikus zsírpecsét. Amúgy sem mentes a hasonló logikai buktatóktól a film: az például, hogy a látszat ellenére ki a jó boszorkány, és ki a gonosz, úgy dől el, hogy aki később mondja, annak hiszünk (pláne, ha szőke). Ha jönne még egy negyedik banya, és rákontrázna a harmadikra, hogy képzeld, ő is hazudott, nem csak az első kettő, nagy baj lenne, mert Óz azonmód átpártolna hozzá, aztán oda lenne az amúgy is gyenge lábon álló konfliktus. Amiről egyébként nem is egyértelmű, hogy micsoda, és kinek szól: rengeteg baj adódik ugyanis abból, hogy Óz összevissza csajozik - ez aligha értelmezhető és érdekes a gyerekközönség számára. Ahhoz viszont túl bugyuta a film, hogysem a felnőtt nézőkre építhessen.

James Franco és Michelle Williams az Óz, a hatalmas-ban

De a filmidő háromnegyedéig a naivabbak még így is reménykedhetnek, hogy lesz majd valami, ami kiemeli az Óz, a hatalmas-t a tucatfilmek szürke posványából: a hármas számú, azaz a dolgok utolsó állása szerint jó boszorkány és bájos népe - köztük a mumpicok - ugyanis megállapítják, hogy, mivel ők ártatlanok és gyengék, nem sereggel, nem erővel kell küzdeniük a seprűlovas diktátoraik ellen, hanem más eszközökkel. Ez pedig felveti, hogy talán valami eredeti értelmezésről lesz itt szó, mentális, netán érzelmi fölényről satöbbi. Látszik erre remény még akkor is, ha Raimi amúgy korábban mindent megtett, hogy ne bízzunk benne: lenyűgözően unalmas és lapos akciójeleneteket rendezett (olyanokat, amelyekben a menekülő hősök percekig álldogálnak egy helyben, mégsem érik utol őket a szárnyas fenevadak); telepakolta a filmet öncélú, a játékidőt kínosan megnyújtó botorságokkal (ide a rozsdás bökőt, hogy az élő porcelánbaba figurája csakis azért került a filmbe, hogy ellőhessenek egy szóviccet: az útjelző táblára kiírt Chinatown szó átlagos esetben a városok kínai negyedét jelöli, de az angol nyelvben Porcelánvárosnak is érthető); eszméletlenül gyenge poénokkal ("nem sírok, csak csípi a szememet a füst"); meg giccses és szirupos szereplőkkel és mondatokkal. És végül nem is kell pozitívan csalódnunk: Raimi képen röhögi a nézőt, aki elhitte, hogy majd valami gondolatot csempész a filmjébe, és pont ugyanolyan sablonos akciójelenetet rendez végső összecsapásként, ami bármilyen szuperhősmoziban vagy fantasyban is untig ismerős lenne.

James Franco és Mila Kunis az Óz, a hatalmas-ban

Na meg több más filmben: Raimi ugyanis csak onnan nem lopdosott össze képeket, jeleneteket, ötleteket, ahonnan nem volt kedve. A nevezett összecsapás-jelenet pár perce máris két másik film megoldásait nyúlja le: a szembenálló boszorkányok kétféle, egymással félúton összeütköző varázslata a Harry Potter-ből szökött ide, a gonosz banya ujjai közül előtörő, villámlásszerűség pedig korábban a Star Wars sith lovagjainak sajátja volt. És akkor még csak a film öt perce került szóba, de végig lehetne játszani a mozibingót: aki először azonosít be tíz lopást, jutalmul előbb hazamehet.

Még csak nem is lenne túl nehéz figyelni rájuk, mert ahogyan az akciójelenetek, úgy a látvány sem vonja el túlzottan a figyelmet. Ez az Óz nagyobbrészt olyan, mint valami fordított Roger nyúl a pácban: James Franco gyakorlatilag egy rajzfilmben lépked, a valóságosságnak vagy a fotorealisztikus kidolgozottságnak még csak a látszatára sem ügyelő animációk - hatalmas, csiricsáré növények és nem túl izgalmas lények - között. Talán az sem túl meglepő, hogy ennyi középszerűség mellett a színészi alakítások sem érdemesek szóra: sem Mila Kunis, sem Rachel Weisz, sem Michelle Williams nem csinál semmit, amit másnap még fel lehetne idézni, egyedül a címszereplő James Franco néz, mozog és beszél végig olyan hihetetlenül sunyin, hogy az már szinte tehetségnek tűnik.

Michelle Williams az Óz, a hatalmas-ban

Sam Raimi többször és egyre egyértelműbben utal arra, hogy az igazán erős, valóban hatásos varázslat voltaképpen a filmgyártás (mind a bűvész kansasi zoetrope-jával - körben egymás melletti képeket megpörgetve mozgóképpé változtató masinájával -, mind a fejet a füstre sugárzó vetítőgép dicsőítésével). Ironikus, hogy olyasvalaki tiszteleg a film csodája előtt, aki annyira semmibe veszi választott médiumát és nézőit, hogy képes egy ilyen se íze, se bűze vacakot hozzátenni az oly nagyra becsült filmművészet szürke zónájához.