Ennyi jutott eszükbe Budapestről

A héten kerül a mozikba az idei év első élő szereplős magyar filmje. Örömre azonban nincs ok. A frissen végzett rendezők rövidfilmjeiből álló Nekem Budapest olyan hervasztóan gyenge, hogy azon még Kerekes Vica sem segít.

Enyedi Ildikó osztályának a lehető legrosszabbkor jött az MMKA felszámolása és az anyagi források megszűnése. Míg Török Ferenc, Pálfi György és osztálytársaik 12 évvel ezelőtt komplett nagyjátékfilmekkel (Moszkva tér, Hukkle, stb.) diplomázhattak a Színművészetin, a most végzett rendezőjelölteknek csak fájdalmasan kis összeg állt rendelkezésükre, hogy tanulmányaik végeztével bizonyítsák alkalmasságukat. Ebben a helyzetben azt találták ki, hogy egy közös témáról, Budapesttel való kapcsolatukról forgatnak mindannyian egy-egy rövidfilmet. Az elkészült szkeccsek összefűzéséből jött létre a Nekem Budapest.

Fotó: Rév Marcell

A Nekem Budapest alkotói: Szimler Bálint, Ferenczik Áron, Bálint Dániel, Kapronczai Erika, Reisz Gábor, Kárpáti György Mór, Szeiler Péter

A Nekem Budapest óriási lehetőség volt az alkotók számára. Manapság alig készül magyar film, ezek a fiatal, jobbára ismeretlen rendezők mégis létrehoztak egyet, amelyet ráadásul még a mozik is műsorra tűznek. Itt az alkalom, hogy bebizonyítsák a közönségnek, érdemes megjegyezni a nevüket és odafigyelni pályájuk alakulására. Nem értjük, miért, de pont az ellenkezője sikerült. A legtöbb, amiben reménykedhetnek, hogy ez a kínosan félresikerült film nem ég rájuk billogként, és előbb-utóbb mindenki elfelejti, hogy volt valaha egy Nekem Budapest.

Ha ez a szkeccsfilm beváltotta volna az ígéretét, most egy izgalmas kísérlettel lennénk gazdagabbak, amelyben mai huszonévesek vallanak a fővárosunkhoz fűződő viszonyukról. Bulik, szerelmek, csalódások, első munkahelyek, világmegváltásnál alább nem ereszkedő álmok, vagy akár apró, észrevétlen epizódok a nagyvárosi hétköznapokból, amelyek mellett mindenki más elmegy, de a szerző közbeszól, és emlékeztet, hogy ezek a pillanatok is fontosak tudnak ám lenni. Úgy képzeltük, hogy kapunk majd sok kis megkapó, bús, vidám történetet, amelyek a végére kiadnak egy sokarcú és mégis ismerős nagyvárost, a benne élő emberforgataggal.

Nem így történt. A film megnézése után szinte nem is maradt meg más, csak egy hatalmas kérdőjel: tényleg csak ezekre a semmitmondó szösszenetekre futotta? Lehetséges, hogy egy olyan izgalmas téma, mint Budapest ennyire nem mozgatta meg a fiatal rendezők képzeletét? Tisztelet a két kivételnek, a jövő reménységei kudarcot vallottak. Ki hányavetiségből, ki ötlettelenségből kifolyólag, de csúfosan elbuktak. Talány, hogy miért. Nem gondolta végig a rendező, hogy életében először rendes moziforgalmazásba fog kerülni egy filmje? Ha végiggondolta, miért nem tette oda magát úgy, ahogy majdnem mindenki más tenné az első munkanapján, egy olyan helyen, ahová minden álma volt, hogy bekerüljön?

A Nekem Budapest nyolc rövidfilmből áll, amelyeket a - szerintünk - leggyengébbtől a legjobb felé haladva mutatunk be.

Pluhár W. Attila: Sándorferi

A Sándorferi-t pocsékul kivitelezett vizuális koncepciója miatt még nézni is megterhelő volt. A harsány megvilágítás azt volt hivatott jelképezni a filmben, hogy az elbeszélő (Gulácsi Tamás) egy nagyon messzi helyről, látomásszerűen meséli el életének egy sorsfordító éjszakáját, illetve annak több változatát. Csak éppen olyan erős fényben úsztak az arcok, hogy sokszor már a vonásaikat sem láttuk. Szinte mindent, ami egyébként fontos lett volna a történet szempontjából, elborított a fényár. Amikor pedig nagy ritkán lejjebb kapcsolták, attól sem lett sokkal jobb a Sándorferi.

Forrás: Cirko

Hanyagul egymás mellé helyezett hangulatfestő elemeket kaptunk: angyalföldi kocsma, egy kívánatos, molett pultoslány, színes ingben padon üldögélő, szavait idegesítő körülményességgel megformáló elbeszélő, szaxofonszóló, tánc. Aztán egy végső csattanás, amelynél nagyobb klisét el sem lehet képzelni befejezésnek.

Igazából nincs is értelme a történettel foglalkozni, ha egyszer a megvalósítás ennyire döbbenetesen gyengére sikerült. Érthetetlen, hogy miért tartottak ki emellett az ötlet mellett, ha ennyire nyilvánvalóan agyonnyomja a filmet. Vagy ha csak a legvégén derült ki, hogy így néz ki a felvett anyag, és nem volt már mód a változtatásra, annak az érthetően fájdalmas döntésnek a meghozatala is jobb lett volna az alkotók, és persze a nézők szempontjából, ha ezt a szkeccset nem teszik be a Nekem Budapest-be.

- - -

Bálint Dániel: Bálint

Bálint Dániel egész egyszerűen elsumákolta a feladatot. Már az értetlenkedésre ad okot, hogy egy pályája kezdetén álló rendező miért a filmkészítés folyamatáról forgat rövidfilmet. Ennyire híján lenne az ötleteknek? A Bálint arról szól, hogy a Feneketlen-tónál és környékén sétálgat egy ellenszenves rendező, az operatőr és néhány behülyített lány, akik próbálgatják a szövegeket. Látjuk, hogy ez így, ebben a formában nem működik. Tényleg csupán ennyit akart elmondani a rendező? Hogy filmet forgatni kemény meló? Keservesen lehangoló, hogy akár olyan érzésünk is támadhat, hogy e mögött a film mögött tényleg nincs más, csak annyi, hogy mindenfajta előkészület nélkül elkezdtek kamerázni egy napfényes délutánon, amikor pedig besötétedett, elmentek egy haver házába, és még pár órát azt játszották, hogy filmet forgatnak. A nap végén aztán úgy ítélték meg, hogy ki is van pipálva a feladat. A végeredmény olyan, mint amikor valaki úgy próbál blöffölni, hogy közben a többi játékos felé fordítva tartja a lapokat.

Forrás: Cirko

Hibák, tévedések egy film készítésénél becsúszhatnak, a Bálint-tal azonban az a fő probléma, hogy a rendező még csak meg sem erőltette magát. Ha legalább vicces lenne, mint a hasonló témát feldolgozó, parádésan sikerült (terep)Szemle, de még ezt sem lehet róla elmondani. Annyival jobb a Sándorferi-nél, hogy nem idegesíti fel az embert, inkább csak visszhangtalanul eltelik a rá szánt néhány perc.

- - -

Szeiler Péter: Hazatérés

Szeiler Péter hatalmas plusszal indult osztálytársaival szemben. Az ő filmjében ugyanis szerepel Kerekes Vica. Sajnos más pozitívum nem is mondható el a Hazatérés-ről. A két főszereplő színész. Vica mellett feltűnik még Hajduk Károly, teszi a dolgát, ennyi. A férfinak elege van. Arcán tanyát vert az elkeseredettség, lakása pedig úgy néz ki, mint ahol minden este házibuliznak. Úgy dönt, hogy szünetet kér az élettől, és elhagyja a várost. A pályaudvaron azonban összefut a nővel.

Forrás: Cirko

Hiába dúlnak azonban nagy érzelmi viharok a szereplőkben, a film ehhez képest meglepően érdektelen és semmilyen. Hiába illeszti bele néha ferde, egyensúlyukat vesztett képekbe a főszereplőket a rendező, az, hogy együtt maradnak vagy különválnak, nem tud fontossá válni. Szeiler egyik előző rövidfilmjében (Bevezetés az Általános Nyelvészetbe) egészen egyedi és hatásos módon tudott mesélni a szerelem különböző oldalairól. Ahhoz a filmhez képest a Hazatérés egyértelmű visszalépés.

- - -

Kárpáti György Mór: Park

Ahogy az Erdő-ben, úgy a Park-ban is a szokványos történetmesélés helyett inkább az atmoszférateremtést helyezte előtérbe Kárpáti György Mór. Ezzel addig nincs is baj, amíg olyan magas színvonalon képes mindezt művelni, mint az előző rövidfilmjében. Az Erdő egyszerű számháborúsdinak indul, aztán fokozatosan vészjóslóan sötét, thrillerbe illő hangulatba úszik át a film. Ehhez képest a Park már csupán csak halvány utánérzésnek tűnik.

Forrás: Cirko

Egy Montrealból hazatérő, középkorú mérnök (Gyabronka József) a főszereplő, akit szépen lassan, komótosan mutat be a film. Annyiban sikeresnek mondható a Park, hogy kíváncsivá tudott tenni, hogy ez a szótlan, gondterhelt ember mégis minek jött vissza. Az érdeklődés foka - a feszültségről nem is beszélve -, azért messze elmaradt ahhoz képest, amit az Erdő nézése közben éreztem.

Amikor aztán a valódi konfliktus elkezdődne, inkább egy szimbolikus, békítőnek szánt gesztussal rövidre zárja filmjét Kárpáti. Kár. Hirtelen az a kevéske érdeklődés is eltűnt belőlem, mintha sose lett volna, ráadásul ez a kurta lezárás több jelenetet is egyszerűen feleslegessé tett. Maradva a keret adta lehetőségeknél, a film első felét kellett volna meghúzni, és az így felszabaduló időt a felvezetett konfliktus valódi kibontására szánni. Az már tényleg egy városfilm lehetett volna.

- - -

Szimler Bálint: Felelés

Szimler Bálint epizódját megkülönböztetett figyelemmel vártuk, hiszen a sokat dicsért Itt vagyok-kal már bizonyította, hogy hiteles módon, jó érzékkel tudja megfesteni a mai huszonévesek nagyvárosi csellengését. A Felelés azonban nem több egy elfogadható blöffnél. Soma (Simics Soma) kimegy a táblához, hebeg-habog Afrika földtörténetének visszamondásakor, aztán egy jeggyel az ellenőrzőjében visszaül a padjába. Ennyi az egész. Egyetlen erénye, hogy valószerűen adja vissza a felelés élményét.

Forrás: Cirko

Bárki, aki csak megnézi ezt a rövidfilmet, magára fog ismerni, hogy bizony ez történt, amikor nem készült fel a tananyagból, és pechjére kihívta a tanár. Ha leleményes volt, egy ideig még háríthatott azzal, hogy másról kezdett el beszélni, mint amit kérdeztek tőle, de aztán lassan minden menekülési útvonalat lezárt előtte a tanár, és a végén nem maradt más lehetősége, csak némán nézni a parkettát.

Ha megengedőek akarunk lenni, talán még arra alkalmas lehet a Felelés, hogy a film kapcsán elgondolkozzunk azon, hogy jellemzően milyen unalmas módon is tanítják nálunk a földrajzot. Szegény Soma is, mintha a telefonkönyvből kellene emlékeznie számokra, úgy nyögi ki a számára semmitmondó földrajzi neveket.

- - -

Kapronczai Erika - Csuja László - Muhi András Pires: Threesome

Azt mindenképpen a Threesome javára kell írni, hogy ígéretesen indul. Egy szórakozóhelyen járunk, ahol egy srác véget nem érő, jópofa szövegeléssel próbálja felszedni a főszereplőt (Édes Anna). Anna időt kér, és a női vécébe vonulva felhív valakit, aki láthatóan sokkal fontosabb számára, mint a kint várakozó, felajzott fiú. Megvolt a remény, ez a film akár még emlékezetes módon is ábrázolhatja ennek a korosztálynak a romkocsmás bulizási szokásait, kesze-kusza párkapcsolatait, életkorukból adódó, útkereső bizonytalanságukat. Sajnos azonban az első öt perc után lefékezett a Threesome, és a továbbiakban mindezekről csupán vontatottan, szenvelgő stílusban volt képes mesélni.

Életszerűtlen az is, ahogy a cím által megígért hármas, két lány és egy fiú, egy belvárosi lakásban találja magát. Itt aztán gyakran improvizatívnak tűnő színészi játékkal adják elő, ahogy a srác felváltva próbálja behálózni a két lányt. Lesz szex, vagy nem lesz szex? Anna összeszedi magát végre, és nem hagyja többé, hogy játszanak vele? Ezek a meglebegtetett kérdések próbálják fenntartani az érdeklődést. Azonban túl sokáig topog egy helyben a film, és mire megkaptam a válaszokat, már nem is foglalkoztattak annyira. Leginkább annak a hirtelen felismerésnek a többszörös felülvizsgálata kötött le, hogy Édes Anna tényleg ennyire hasonlít Romy Schneiderre, vagy csak nekem káprázik a szemem.

- - -

Reisz Gábor: Péter

Végre valaki! Reisz Gábornak volt egy Budapesthez több fontos ponton is szervesen kötődő története, amelyet ráadásul érdekfeszítő módon, emlékezetes képekben kibontva tudott elmesélni. Ha ő ilyen minőségben meg tudta valósítani a filmötletét, akkor a szűkös anyagi keretet sem hozhatják fel kifogásként a többi szkeccs alkotói. Egy visszahúzódó tizenöt éves srác a főszereplő, aki kora reggelenként a Margitszigetre jár futni. Már az a rövid jelenet is sokat elárul a személyiségéről, amikor a hatos villamoson fiatal lányok zajonganak vidáman körülötte. Azonnal megpróbálja őket kizárni a világából, és inkább felhangosítja a zenét. Egy furcsa, de eltalált emberi reakció, és máris érdekessé vált a főszereplő. Futás közben aztán talál egy csörgő mobiltelefont, amelybe némi morfondírozás után beleszól.

Forrás: Cirko

Bárkivel megtörténhet ez: magába fordulva rója a szokásos köreit a városban, amikor aztán egy váratlan esemény válaszút elé állítja. Mit csinál vajon? Visszamenekül a saját világába, vagy kényelmetlen döntések egész során át, de megpróbálja a helyes megoldást megtalálni? A fiú nehézkes nyitása a külvilág felé olyan történet, amely végre megfogott. Ráadásul sosem hittem volna, hogy ilyen szép is lehet a Margitsziget, embertömeg nélkül, a hajnali ködben.

A Péter okosan és nagy műgonddal végigvezetett film, amely végeredményben az érzelmekre is képes hatni, mivel elmesél valami fontosat az életünkben elért aprócska, észrevétlen győzelmekről. És még a gyerekek kanyarodó csuklós járatok iránti fokozott érdeklődésének is emléket állít. Reisz Gábor nevéhez fűződik az utóbbi évek egyik legkiválóbb magyar filmes teljesítménye, a Külalak is. A Péter a csodát ugyan nem tudta megismételni, de ezzel együtt nyugodtan büszke lehet rá bárki, akinek ehhez a filmhez köze volt.

- - -

Ferenczik Áron: Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?

Ferenczik Áron értelmezte a legkötöttebben a feladatot, és mégis az ő szkeccse sikerült a legjobban. Ő tényleg egy jellegzetes budapesti helyszín, a HÉV-megálló köré írta a filmjét. Első olvasatra annyira furcsa kérdést tesz fel, amely tényleg csak azoknak juthat az eszébe, akik túl sok időt töltenek várakozással. Másodjára azonban már feldereng a kérdés komolysága: mi van azokkal, akik nem egyedül utaznak? Vagy ők már annyira elhanyagolható százalékát adják ki a budapesti tömegközlekedés utazóközönségének, hogy nem is érdemes foglalkozni velük?

Forrás: Cirko

Ferenczik epizódja játékos, könnyen fogyasztható módon mesél a nagyvárosi elidegenedésről. Ez tipikusan olyan slágertéma, amelyről már nagyon nehéz eredetinek és emlékezetesnek nevezhető filmet alkotni, Ferencziknek mégis sikerült. A vidékről érkező fiatal főszereplő (Ács Tamás) életében először jár a fővárosban. Divatjamúlt öltözetével, karót nyelt testtartásával rögtön ki is tűnik a tömegből. Fényképezőgéppel járja a várost, és szorgalmasan fotózza Budapest nevezetességeit, amíg egy számára szokatlan dologra nem lesz figyelmes: miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?

Ekkor aztán beindul az agymenés, és mintha csak egy megelevenedett fotóalbumot lapozgatnánk, úgy követik egymást szélvészgyorsasággal a kérdésre adott egyszerre elborult és rettentően szórakoztató válaszok. Balettcsoport, lomtalanítás, a leszólításhoz túl nagy távolságban üldögélő csinos lány, minden egyes ötlet működik és megmosolyogtat. Ez a szkeccs sutba dobja a magyar filmek által előszeretettel megjelenített kelet-európai mélabút és kilátástalanságot, és Budapest legszimpatikusabb arcára koncentrál. Arra, amikor elhisszük ennek a városnak, hogy a lakói tele van ötletekkel és életerővel, és mi magunk is vidámak vagyunk benne. Ha hiszünk ennek a Budapestnek a létezésében, akkor még az olyan kellemetlenségek sem fognak hosszabb távon letörni, mint ami például a film forgatócsoportjával történik az utolsó percben. Azért pedig külön gratuláció jár, hogy a főszereplő nem mást hozott magával olvasnivalónak, mint A Gyíkkirály szigete című Kaland Játék Kockázat-könyvet.