Egy szuperlátványos kvázi-szuperhősfilmtől nyilván senki nem várja el az életszerűséget vagy a szó klasszikus értelmében vett hihetőséget, de ahhoz, hogy élvezhető maradjon, azért bizonyos szabályoknak muszáj megfelelnie még egy olyan filmnek is, amelyben fontosabb a fegyverarzenál kidolgozottsága és a robbanások minél nagyobb mennyisége, mint a sztori. Legalább a saját, mégoly laza keretein belül nem árt hitelesnek maradnia, a saját maga teremtette játékszabályokat betartania, és nem merészkedni túl a komolyan vehetőség egy bizonyos szintjén. Igazán nem lehet azt mondani, hogy nem elég nagy mozgásteret biztosító korlátok ezek - még a Bosszúállók-nak is sikerült belül maradni, pedig abban aztán minden volt. A G. I. Joe második része mégis megbukik ezen a vizsgán még a leglágyszívűbb zsűri előtt is.
G. I. Joe: Megtorlás | Channing Tatum és Dwayne Johnson |
Jon M. Chu rendező és az írók itt aztán tényleg mindent megengedtek maguknak, amihez kedvük volt. Az előző rész végén meghalt komoly ellenség például minden magyarázat nélkül feltámad - aztán egy ponton ráadásul mindenféle jellemfejlődés nélkül, kétszavas magyarázattal szembefordul korábbi szövetségeseivel. A szuperbiztonságos, még-soha-senki-nem-szökött-meg-innen-mert-nem-is-lehet börtönből másfél percet vesz igénybe a kitörés. Az elképzelhetetlenül fejlett technikával ellátott kommandósok elől simán el lehet bújni azzal, hogy az ember víz alá bukik. Egy pár perces jelenetben pedig a világ összes atomnagyhatalma kilövi az atomrakétáit az összes többiekre, aztán visszavonja a döntést, aztán előkerül egy atombombánál is hatásosabb fegyver, aztán elpusztul egész Nagy-Britannia. Aztán az, amikor a híradóban elmondják, hogy az elnököt valójában klónozták, a klónozott elnök és ördögi katonái pár percre átvették a világuralmat, egy ország eltűnt a föld színéről, de sebaj, mert már minden megoldódott, az a boldog, konfliktusmentes és mindenki számára teljesen elfogadható lezárást jelenti.
G. I. Joe: Megtorlás | Bruce Willis |
Olyan ez az egész, mint egy tanmese arról, hogy mivel lehet még egy ilyen filmben is túlzásba esni. Elfogadtuk a tömegpusztító műszentjánosbogarakat, az autónál gyorsabb futást lehetővé tevő fémöltözetet, az Eiffel-torony pusztulását fémevő atkák által, a sivatag közepéről minden jármű és pénz nélkül hazajutó katonákat, az amerikai elnök megkettőződését - de azért ezt a sok marhaságot már tényleg nem lehet kínos nevetgélés vagy bosszankodás nélkül kibírni.
G. I. Joe: Megtorlás | Adrianne Palicki |
Pedig az ilyen buta túlkapások nélkül teljesen megfelelhetett volna az elvárásoknak ez a folytatás. Van benne két szenzációsan szép nő (Elodie Yung és Adrianne Palicki), akik révén még egy botcsinálta feminista mondanivaló is került a filmbe. Vannak benne tényleg nagyon látványos és jó dinamikájú akciójelenetek, ráadásul ezek ötletesebbek is az átlagnál - a függőleges hegyháton lefolytatott alpinista nindzsaösszecsapás például tényleg emlékezetes. És a második részbe megérkezett végre Bruce Willis is, aki tényleg csak a jelenlétét adja hozzá a filmhez (valljuk be, tulajdonképpen ez elég is), mert olyan közömbös fejet, máshová vágyódást, lelkesedés nélküli és a rutint is csak emlékezetből produkáló játékot, mint az övé, még a legkiégettebb pornószínész időskori, az unokák taníttatásának költségeire gondolva elvállalt filmjében sem látni túl gyakran.
G. I. Joe: Megtorlás | Elodie Yung |
De lehet, hogy az alkotók szándékosan teljesítettek ilyen rosszul: talán így keresték az igazi, nagy kihívást. A G. I. Joe folytatását ugyanis tényleg sokkal nehezebb lehetett így elrontatni, mint tisztességes iparosmunkaként kivitelezni.