Tom Cruise csak porszem a tájban

Az előzetes információk alapján azt lehetett hinni, hogy a Feledés kiemelkedően erős sci-fi lesz. Tom Cruise az utolsó emberek egyikeként őrzi a Földet, az idillbe azonban belerondít egy baljós sejtelem, miszerint az őt körülvevő világgal valami nincs rendben. A panorámaképek lélegzetelállítóan szépek, viszont a történet letisztulásával egy olyan valóság sejlik fel, amely még a Mátrixénál is lehangolóbb: friss ötlet híján az elmúlt évtizedek sci-fijeiből ollózták össze a filmet.

Mielőtt belevágnánk, érdemes újranézni a Feledés (Oblivion) előzetesét. Két okból is tökéletes példája a profin működő hollywoodi marketinggépezetnek. Apró, izgalmas mozaikdarabkákat mutat meg egy elképzelt jövőképből, valamint lerántja a leplet egy rejtélyről, azzal az ígérettel, hogy lesz majd még több is. Akit kicsit is érdekel a sci-fi, és hajlamos a lelkesedésre, annak nagy valószínűséggel ennyi elég is volt ahhoz, hogy felírja a Feledés-t a biztosan megnézendő mozifilmek listájára. Ez az előzetes azonban még annál is ravaszabb, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Ugyanis megmutat mindent, ami ebben a filmben működik, és jótékonyan elhallgatja azokat a fontos részleteket, amelyek meg nem.

Feledés | Olga Kurylenko és Tom Cruise

A világ felvezetése és bemutatása parádés. Jack Harper (Tom Cruise) sétarepülésre visz minket, és közben gyors eligazítást tart, hogy hová is kerültünk. A Földet hatvan éve földönkívüliek támadták meg, az emberiség győzedelmeskedett, viszont a bolygó nagy része életre alkalmatlan, radioaktív pusztasággá változott. A túlélők a Titán nevű holdon alapítottak kolóniát, de hátrahagytak a Földön hatalmas szerkezeteket, amelyek a tenger vizéből nyernek ki energiát. Ezeknek a lebegő tetraédereknek a zavartalan működését felügyeli Harper és vörös hajú társa, Victoria Olsen (Andrea Riseborough). Emellett drónok is pásztázzák a tengerpartot, ugyanis a földönkívüliek hátramaradt példányai, az úgynevezett dögevők, néha előbújnak a lyukaikból, és eljátsszák, hogy még van esélyük megnyerni a háborút.

Az operatőr, a helyszínkeresők, a díszlettervezők és építészek mind komoly dicséretet érdemelnek. A szemkápráztató tájképeket szemlélve olyan érzésünk is támadhat, mintha visszautaztunk volna pár milliárd évet az időben, az életnek még csak néhol találjuk nyomát, a fülünkben az M83 néha éteri, máskor monumentális zenéje szól, és hófödte hegyvonulatokban, mocsaras pusztaságokban, vagy éppen naplementében végződő sivatagi tájakban gyönyörködünk. És miközben sétálunk körbe, még az sem tudja megzavarni az élményt, hogy néha feltűnik Tom Cruise a képek sarkában, és elmagyarázza, hogy mit is látunk.

Olsen és Harper lakhelye nem kevésbé lenyűgöző. Egy felhők fölött lévő futurisztikus villa, amelyhez kültéri, ráadásul üvegfalú medence is jár. Nem semmi élmény lehet úgy úszni, vagy akár szeretkezni, hogy közben magunk alatt a térképként elterülő domborzatot, vagy a felhőket látjuk. Persze egy olyan, az idő múlására különösen érzékeny műfaj esetében, mint a sci-fi, az építészeti megoldásokat dicsérni kockázatos, gondoljunk csak a Logan futása mai szemmel nézve már megmosolyogtató belső díszleteire, de maradjunk annyiban, hogy Olsen és Harper villája egy-két évtized múlva is menőnek fog számítani.

Közben persze repedésekből is egyre több lesz a valóság falán. A képernyőn bejelentkező alak mosolyog ugyan, de ahogy újra és újra megkérdi Olsent, hogy ugye hatékony csapatot alkotnak Harperrel, inkább hangzik ez fenyegetésnek, mint puszta formalitásnak. Harpert pedig emlékképek gyötrik egy titokzatos nőről (Olga Kurylenko), és a tiltás ellenére a letűnt civilizáció nyomait gyűjti: baseball-labdát, plüssállatot, poros könyveket. Hiába van csak két hét hátra a váltásig, kitartóan próbálja feltérképezni, milyen is lehetett az élet a háború előtt. Lassanként fontos kérdéseket kezd megfogalmazni a film az ember mibenlétéről. Az emlékeink tesznek minket azzá, akik vagyunk? Van bennünk valami eredendően jó, amit hosszú távon nem lehet elnyomni?

Feledés | Andrea Riseborough

Ígéretes kezdet. Olyan apró, de már régen megszokott szépséghibával, hogy mivel hollywoodi filmről van szó, ezért a világ a gyakorlatban az Egyesült Államokat jelenti. A készítők valamiért roppant frappánsnak gondolták azt, hogy a tengerpartot és környékét Amerika szimbolikus erejű épületeinek (Fehér Ház, Pentagon, Empire State Building, stb.) romjaival tűzdeljék meg. Amikor pedig Harper az emberi civilizáció nyomait keresi, akkor valójában az amerikai, illetve az angolszász kultúra tárgyi emlékeit veszi magához.

Eljön aztán az első rejtély feloldása, amit már az előzetesben is ellőttek. Fény derül a dögevők valós identitására, akik egyébként annyira megmaradnak vázlat szintjén, hogy bármelyik posztapokaliptikus filmben otthon éreznék magukat. Az előzetes körülbelül idáig mesélte el a Feledés történetét, amely addig a pontig nagyon is érdekfeszítő módon bonyolódott. Komolyan felcsillant a lehetőség, hogy ebből akár egy izgalmas és intelligens sci-fi is lehet, amely nem kizárólag a látvánnyal akar elkápráztatni, és nem csupán szélhámosként kecsegtet mélyebb tartalommal, mint a Prometheus, hanem ténylegesen is foglalkozni akar a feltett kérdésekkel.

Feledés | Olga Kurylenko és Tom Cruise

Sajnos azonban nem így történt. A film hirtelen lejtmenetbe kezd, és a későbbiekben jóformán csak a megsokasodó akciójelenetek minősége ad okot az örömre. A világ felfestése után elértünk oda, amikor jobban meg szeretnénk ismerni a szereplőket, illetve a közöttük kibontakozó konfliktusokat. Hiába emlegetnek azonban lázadást, meg szerelmet a szereplők, valódi, emberi érzelmeket nem látunk a vásznon. Morgan Freeman egy bölcs vezetőt alakít, akiről annyit tudunk meg, hogy bölcs és hogy vezető. Olga Kurylenko karakterét is elfelejtették megírni, így szegény annyit tud tenni, hogy nagy, fátyolos szemekkel bámulja Tom Cruise-t. Természetesen nem az az elvárás, hogy a Feledés egy újabb Solaris legyen, de ha már ez a két ember állítólag őrülten szerelmes egymásba, akkor azt ne sematikus párbeszédekkel, és ne olyan kínosan nyálas jelenettel próbálják érzékeltetni, hogy állnak az Empire State Building tetején.

Magát a történetet pedig csak úgy volt képes a befejezés felé navigálni Joseph Kosinski rendező (Tron: Örökség), hogy az újabb és újabb fordulatokat, egészen direkt módon, más sci-fikből emelte át. Nem akarom senki filmélményét elrontani, szóval csak annyit mondok, hogy ha most leírnék pár címet, azokból könnyedén ki lehetne következtetni, hogy mi is történt valójában a Földön, és hogy miképp menti meg a világot Tom Cruise. Természetesen nincs azzal semmi baj, ha egy film visszautal egy régebbire, Tarantino, vagy akár Sergio Leone óta ez egy bevett eszköz. A Feledés esetében azonban ezeket az átvett történetdarabkákat, illetve motívumokat nem lehet csupán posztmodern gesztusként, vagy tiszteletadásként értelmezni, használatuk egyszerűen a fantáziátlanság jele, mivel nélkülük legkésőbb a kétharmadánál megállt volna a film. Egyszerűen zavaróan hatnak. A befejezés ennek megfelelően bántóan antiklimatikus, és a legvégére odaerőltetett, mesterséges happy end miatt még gyáva is.

Feledés | Tom Cruise és Morgan Freeman

Olyan ez a Feledés, mintha egy öntudatra ébredt szuperszámítógép készítette volna el, mint a tökéletes sci-fit, miután áttanulmányozta a műfaj összes klasszikusát és kevésbé ismert remekművét. Szép, szép, de hiányzik belőle az ember. Joseph Kosinski eddigi két rendezésében, a Verne Gyula-imádó Quorra (Olivia Wilde) a Tron: Örökség-ből volt az, aki a legjobban hasonlított egy élő emberre. A vicc az, hogy ő egyébként egy digitális lény.

A Tron: Örökség-et, még elvitte a látvány, ott még az volt a legfontosabb kérdés, hogy te elmerülnél-e ebben a digitális világban, dobálnál-e neonfrizbit, és motoroznál-e szuper járgányokon kék csíkot magad után húzva. A Feledés-sel viszont már jóval nagyobb ambíciói voltak a rendezőnek, meglebegtette a film elején, hogy egyszerre fogunk A függetlenség napja-szerű szuperprodukciót, és Hold-típusú elgondolkodtató sci-fit kapni. Aztán a végén egyik előbb említett filmet sem tudta felülmúlni.