Sajnálhatunk egy tömeggyilkost?

Egykori rémtetteiket a saját maguk által forgatott játékfilmen lelkesen újrajátszó, nevetgélő, nosztalgiázó, táncoló, bulizó tömeggyilkosok a Titanic fesztiválon látható The Act of Killing (a magyar címben - Az ölés aktusa - elveszik az act szó többletjelentése, vagyis az eljátszásra és a törvényre utalás) főszereplői. Az amerikai Joshua Oppenheimer alkotásáról a legendás Werner Herzog, a film egyik producere azt állítja, hogy "példa nélküli a mozi történetében". Ritkán ül be az ember ekkora elvárásokkal moziba, de még ritkább, hogy a mű még a várakozást is messze felülmúlja. A The Act of Killing 159 perces bővített változata esetében ez történt.

Oppenheimer 2005-ben azzal a céllal vágott bele a film elkészítésébe, hogy megszólaltassa az 1965/66-os indonéziai népirtás túlélőit és az áldozatok hozzátartozóit. A vietnami háborúba belegabalyodó Egyesült Államok kormányának támogatását élvező Suharto tábornok arra hivatkozva, hogy a kommunisták puccsot kíséreltek meg Sukarno elnök ellen, főként bűnözőkből szervezett halálbrigádok közreműködésével emberek százezreit mészároltatta le, miközben a politikai hatalmat is magához ragadta, létrehozta az Új Rendet. A kutatók nagyjából egymillióra becsülik a meggyilkoltak számát, az áldozatok között természetesen nemcsak kommunisták és családtagjaik voltak, hanem a kiépülő rendszer ellenfelei és találomra megölt emberek is. Az indonéz állami propaganda mindnyájukat kommunistának nevezte és nevezi ma is. A mészárlásnak nem pusztán politikai, hanem etnikai vetülete is volt, az egész térségben negatív előítélettel kezelt kínaiak közül is rengeteget meggyilkoltak. A bűnösök közül nagyon sokan még 15 évvel a több mint három évtizedig hatalmon lévő Suharto bukása után is megbecsült, sőt befolyásos tagjai az indonéz közéletnek, akik a mai napig büszkék tetteikre, és természetesen soha nem vonták őket felelősségre. A korrupt Indonéziát továbbra is a hadsereg és a nyíltan bűnöző tevékenységet is folytató, hárommillió taggal büszkélkedő Pancasila Ifjak nevű félkatonai szervezet irányítja és tartja uralma alatt.

A népirtást a filmrendezők túlnyomórészt az áldozatokkal együtt érezve ábrázolják. A tettesek nézőpontja gyakran elsikkad, az ő megnyilatkozásaikat ugyanis etikai alapon többnyire illegitimnek nyilvánítják. Az ábrázolások alapvetően a jó-rossz szembeállításra épülnek. Oppenheimer is a megszokott úton indult el, de az előkészítés során hamar szembesült vele, hogy az áldozatok hozzátartozói még több évtized múltán sem vállalják arcukat, emlékeiket, véleményüket. Félnek. (A félelmet az is jól mutatja, hogy a film elkészítésén dolgozó indonézek egységesen Anonymous néven szerepelnek a stáblistán.) A rendező, miután belátta, hogy velük és róluk nem forgathat filmet, fordított egyet az eredeti koncepción. Ez Oppenheimer és a világ szerencséje.

Anwar Congo magát remekül tartó kedves és közvetlen nagypapa. A nagyhatalmú maffiavezér szerepében tetszeleg, de a filmből inkább az derül ki, hogy csak egykori középkategóriás bűnöző. Anwart, aki egy halálbrigád vezetőjeként ezres nagyságrendben ölt meg saját kezűleg embereket, rémálmok gyötrik. Tudja, hogy álmai összefüggésben állnak a gyilkosságokkal, de tagadja, hogy bármiféle lelkiismeret-furdalást érezne, sőt egyik tisztelője szájából elhangzik, hogy "Anwar boldog ember". Oppenheimer remek húzással felajánlotta a karrierjét mozijegynepperként kezdő, filmrajongó Anwarnak, hogy segít neki játékfilmet forgatni a mészárlásról. Persze közben ő maga is forgat: film a filmben. Anwar hatalmas lelkesedéssel veti magát a munkába, összegyűjti a halálbrigád tagjait, hogy felidézhessék és újrajátszhassák a történéseket. Anwar, aki magát művésznek nevezi, nagyszabású családi mozit tervez. A rémtetteket gengszter- és westernfilmes klisék és díszletek segítségével szeretné bemutatni, tele van ötlettel, ezért sajnálkozik is az alacsony költségvetés miatt. A tömeggyilkosok a forgatás során, miközben rettenetes dolgokat mesélnek el és játszanak újra a kamera előtt, nosztalgiáznak, nevetnek, buliznak, énekelnek, táncolnak.

Anwar egykori embere, a gyilkosságok idején kamaszkorú Herman Koto a filmtörténet egyik leggroteszkebb figurája, zavarba ejtő személyiség, nem láttam még hozzá hasonlót. Bármennyire is tiltakozik ellene az ember erkölcsi érzéke, a kövér, joviális, viccesen exhibicionista Hermant nehéz nem kedvelni. Kegyetlen gyilkos, kíméletlen pénzbehajtó, ugyanakkor gyengéd családapa és igazi lúzer is. Pénz nélkül indul a helyi választásokon egy már nevében is röhejes szervezet, a Munkások és Üzletemberek Pártja színeiben, hogy korrupt politikusként végre gazdag legyen. Feleségével együtt agitál választókörzetében, de mivel nem tud szavazatokat vásárolni, veszít, ami láthatóan nagyon megviseli. A forgatásokon viszont elemében van. A létező leggiccsesebb és legabszurdabb jeleneteket veszik fel Anwarral, amelyek többségében Herman nőket alakít egészen bizarr stílusban. Már a puszta megjelenése mosolyt és nevetést vált ki.

Adi Zulkadry messze a legokosabb a brigád tagjai közül, láthatóan ő vitte a legtöbbre. Nevetve meséli, hogy a mészárlások idején egy este pusztán kedvtelésből leszúrt minden szembejövő kínait, köztük a barátnője apját is. Adi tökéletesen tisztában van a tettei súlyával. Míg a többiek az indonéz antikommunista propaganda teljesen hiteltelen állításaival takaróznak, vagyis azzal, hogy a kommunisták brutális és kegyetlen gyilkosok voltak, ezért joggal ölték meg őket, addig Adi tudja, hogy mindez hazugság. Ő szembesíti Anwart azzal, hogy önigazolásának legfőbb pillére, egy korabeli propagandafilm, nevetséges koholmány. Adi látja, hogy a valóságban ők voltak a brutális és kegyetlen gyilkosok, de ezt a döbbenetes tényt ő cinikusan fel tudta dolgozni. Kiégett, de nem szenvedő ember. Megemlíti Oppenheimernek a közhelyet, miszerint a győzteseknek mindig igazuk van, a nemzetközi egyezményekre utalva megjegyzi, hogy "ez az Act of Jakarta". Adi szerint a nyugatiak ugyanolyan szörnyű bűnöket követtek és követnek el, mint ők. "Intézd el, Joshua, hogy Hágába vigyenek! Legalább híres leszek" - mondja megvetően, amikor Oppenheimer szóba hozza a felelősségre vonás lehetőségét.

A forgatás során több olyan szereplő tűnik fel, aki sokkal ellenszenvesebb a három főszereplőnél. A nagyhatalmú lapvezér, aki egykor a kihallgatásokat vezette, és aki életről és halálról döntött, lenézi az ítéletvégrehajtókat, büszke rá, hogy ő nem mocskolta be a kezét. Cinikusan meséli, hogy mindegy volt, mit vallottak az emberek, mert ők úgyis mást írtak le, és különben sem hagytak életben senkit, aki hozzájuk került. Tőle tudjuk meg, hogy Anwar valójában csak egy hóhér a sok közül: "Száz olyan emberem volt, mint Anwar." Többször feltűnik hívei közt a Pancasila Ifjak vezetője, egy félelmetes, szexista gazember, aki milliomos üzletember cimborája házában azon viccelődik, hogy a szerénynek éppenséggel nem nevezhető otthonban kiállított védett állatok közül a barátja lőtte le az utolsókat. Ezen aztán jót nevetnek. A Pancasila gyűlésén lelkesítő beszédet mondó indonéz alelnök és a forgatásra Pancasila-egyenruhában ellátogató miniszterhelyettes, aki, úgy tűnik, maga is részt vett a gyilkosságokban, dicséri a szervezet nemzetmentő tevékenységét. Gátlástalan alakok, nem különösebben zavarja őket, hogy egy amerikai filmre veszi a gyilkosokat védő megnyilatkozásaikat, bár a miniszterhelyettes a túl élethűre sikerült falufelgyújtási jelenetet követően fontosnak tartja elmondani, hogy ők csak a nemzet ellenségeivel bánnak ilyen kegyetlenül, majd sietve távozik. A film talán leggyomorforgatóbb epizódja, amikor a halálbrigád tagjai az indonéz állami televízió talk show-jában vendégeskednek. A fiatal műsorvezetőlány mosolyogva meséli a nézőknek, miféle hőstetteket hajtottak végre Anwarék, akik sütkéreznek a népszerűségben.

A forgatás során azonban Anwarban visszafordíthatatlanul elindul a szembenézés folyamata. Az egyik kulcsjelenetben a stáb egy tagja zavartan, nevetgélve meséli el a gyilkosoknak, mi történt kínai nevelőapjával, és hogyan került ő ezután az anyjával egy dzsungelszéli nyomortelepre, ahol nem járhatott iskolába. Eljátsszák vele a kihallgatást, de a férfi teljesen kiborul az emlékek hatására, a jelenet nagyon megrázza Anwarékat. A filmből nem derül ki, hogy Oppenheimer tervét követve vagy saját elhatározásukból, de a továbbiakban a megkínzottakat is maguk a tettesek játsszák, így aztán Anwar és Herman kénytelenek belehelyezkedni az áldozataik szerepébe. Eleinte remekül szórakoznak, főleg a kissé infantilis Herman élvezi a színészkedést, de aztán, mint egy pszichodrámában, szép lassan elkezdik átélni és megérteni az áldozatok szenvedéseit és érzéseit. Nem nehéz kitalálni, mi történik ezután. Herman láthatóan érzi, hogy valami nincs rendben, de mindvégig tartja magát, továbbra is elfojtja a bűntudatát. Anwar viszont a film egyik tetőpontján összeomlik, felismeri bűnösségét. Az összeomlását felvételről visszanézve azt mondja Oppenheimernek, hogy megértette, milyen elveszíteni az emberi méltóságot. Az arcára van írva az őszinte bűntudat, és én zavarba jövök, mert sajnálom őt. Sajnálhatok egy tömeggyilkost?

Indonéziában premannak hívják a gengsztereket, a kifejezés a holland vrijmanból származik, szabad embert jelent. Anwar, a bűnözők és a Pancasila-tagok identitásának legfontosabb eleme, hogy ők mindannyian szabad emberek, ez sokszor elhangzik a filmben. A fiatal Anwar könnyű életre vágyó kisstílű bűnöző volt, akit a politika egy-két évre élet és halál urává tett. Elhitte, hogy szabad ember, hogy azt tesz, amit akar, holott mindvégig mások irányították, ő csak eljátszotta a rá osztott szerepet: gyilkolt.