Miért nincsenek zsidó zombik?

Nem tett jót a Z világháború című Brad Pitt-film hazai marketingjének, hogy az utolsó statisztáig kivágták belőle a Budapesten forgatott részeket. Pedig fővárosunknál amúgy is csak figyelemre méltóbb dolgok szerepelnek benne: zombifilm ennyi érdekes társadalmi kérdést még nem vetett fel, nem rúgott fel ennyi akciófilmsablont, és nem mesélt ilyen bájosan a családokról.

A családi zombithriller műfajának alapkövét tette le Marc Forster rendező a Z világháború-val. Egyrészt elhagyja az élőhalott-filmekre jellemző horrorelemeket, és inkább az újkori James Bond-filmek akcióthriller-felépítését részesíti előnyben. Másrészt ugyanolyan nagy figyelmet fordít a történet középpontjában álló család hétköznapjainak meglepően életszerű bemutatására, mint az ő életüket is megnehezítő zombiapokalipszisre (amelynek felszámolására a családfő, Brad Pitt tesz kísérletet).

Brad Pitt a Z világháború-ban Forrás: UIP Dunafilm

És ahogy Forster a családot ábrázolja, az jellemző az egész filmre is. Nincs szó emberfeletti hősködésről (Pittnek esze ágában sem lenne világmegmentő körútra indulni, ha nem zsarolnák meg), és akciófilmhez képest kifejezetten emberi, valóságszagú a családon belüli szeretet ábrázolása (amelynek érdekes kifejtése, amikor az aggódó feleség telefonhívása és így a zombivonzó csengőhang miatt elhullott tucatnyi emberről Pitt inkább nem számol be a nejének, csak annyit mond: "hát, nem hívtál túl jókor"). A film amúgy is sokszor jellemző a dokumentarista realizmus (amint nincs az ENSZ hasznára a család, azonnal át kell adniuk a helyüket másnak a biztonságos területen).

Mert a Z világháború készítői alighanem pontosan tudták, hogy a zombifilmek és -sorozatok dömpingje után nem a kaszabolással, a látvánnyal vagy az akciómennyiséggel lehet újat mutatni. Hanem olyasmikkel, mint például a minél életszerűbb realizmus: a film ennyiben hasonlít Steven Soderbergh Fertőzés-ére - ahol a dokumentarizmus révén még az is felmerült kérdésként, hogy vajon kinek a dolga kifizetni a menekültszállóvá alakított sportcsarnokok bérleti díját -, ám itt inkább az akciófilmekben gyakori szituációk "akciófilmességének" lebontásán van a hangsúly. Itt nem magától értetődő például az sem, hogy hogyan tud a főhős továbbutazni az egyik országból a másikba, ha lekéste a pánikszerűen továbbrepülő magángépét, de eltűnik az a műfajban alapvetőnek számító marhaság is, hogy a civilek legfeljebb egy kicsit be vannak rezelve, de amúgy azonnal remekül feltalálják magukat katonai bevetés közben.

Brad Pitt, Sterling Jerins és Mireille Enos a Z világháború-ban Forrás: UIP Dunafilm

Ez összefügg a film másik "találmányával" is, a zsánersablonok folyamatos felrúgásával: ritkán látni például nagyon fontosnak és jelentősnek beállított szereplőt ilyen egyszerű hiba miatt ilyen korán meghalni, mint itt. És persze összefügg a Z világháború harmadik, talán legjelentősebb és legújszerűbb erényével is: az okosan átgondolt, elemző társadalomábrázolással.

Nemcsak az olyan fél snittben elrejtett, alig észrevehető, pokolian rokonszenves ötletekről van szó, mint hogy az ország vezetői nem csak a túlélésre koncentrálnak, de a legfontosabb művészeti alkotások megmentésére is. Hanem a Brad Pitt folyamatos utazgatása miatt logikusan felmerülő, egyes országokra jellemző válságkezelési stratégiák vázolásáról: nagyon ötletes az Izrael köré elővigyázatosságból felhúzott fal ("az ember hajlamos nem elhinni, hogy valami megtörténhet, amíg meg nem történt - ennek akartunk véget vetni" - utal a holokausztra és az arab-izraeli háborúkra a jeruzsálemi szereplő), a zsidó hagyományokból eredeztetett izraeli vezetői döntéshozatali mechanizmus (ha kilenc férfi ugyanarra gondol, a tizediknek automatikusan az ellenkezője mellett kell érvelni), az észak-koreai diktatórikus megoldási javaslat, vagy a vallási szokások gyakorlása miatti problémák felvetése.

Brad Pitt és Daniella Kertesz a Z világháború-ban Forrás: UIP Dunafilm

A Max Brooks regényén alapuló forgatókönyv magasabb színvonalú ugyan az átlagnál, azért akad benne egy-egy kisebb logikai bukfenc vagy erőltetetten behozott csavar. Hogy ezek egyáltalán ne legyenek feltűnőek, azért elsősorban a film őrült tempója felelős. Forster egészen profin teremti meg és tartja fenn a feszültséget gyakorlatilag az elsőtől az utolsó percig úgy, hogy a lassabb részek baljós erejének hatása semmivel se legyen kisebb a legtüzesebb akciójeleneténél.

Nem időzik el semmin, ami unalmas lehetne: megmutatja ugyan a hasonló filmek abszolút kötelező elemét, a városokban kitörő káoszt és bolti fosztogatást, de épp csak annyi időre, hogy képbe kerüljünk a hangulattal; és nem magyarázza tudálékosan az ennyi hasonló témájú film után már amúgy is csak érdektelenül kifejthető zombianatómiát sem (milyen élettani állapotban vannak, mit esznek, pontosan hogy lehet hatékonyan likvidálni őket, satöbbi). Jut ellenben némi ideje még az észvesztő lazaságra is, de pont csak annyira, hogy a Z világháború ne váljon egy tetszőlegesen választott Ryan Gosling-film paródiájává: amikor Brad Pitt teljes nyugalommal megiszik egy doboz kólát az élőhalottaktól nyüzsgő laboratóriumban, az telitalálat.

Z világháború
Forrás: UIP Dunafilm

És remek az összes kép, vizuális megvalósítás is, nem is elsősorban az egyértelműen magas labda, a szebbnél szebb városok és tájak kontra zombik és katonai akciók találkozása, mint inkább egy-egy olyan újszerű ötlet magas szintű megvalósítása miatt, mint a kataton, egy-egy kicsavart mozdulatot ismétlő, "szunnyadó" zombik erős képei vagy az állati hasonlóságok megteremtése miatt (a fogcsattogtató hulla hangja pár napra beleég az ember fülébe).

Mindez persze lehetne a minimum egy akciófilmtől, de hogy a rendező még az érzelmeket is hatásosan tudja átadni, azért már tényleg kalapot kell emelni. Nem egy igazán megindító jelenet akad a filmben, és nem a katasztrófafilmekre jellemző, laboratóriumban kikevert, a lehető legkevesebb másodperc alatt a legnagyobb hatást elérni akaró giccs értelmében: nemcsak a megható egymásra találások, de a könnyen átélhető, borzasztó helyzetek vagy felemelő megkönnyebbülések is szépek - alighanem ez lesz az első zombifilm a világon, amin az érzékenyebbek elsírják magukat.

Brad Pitt a Z világháború-ban Forrás: UIP Dunafilm

Hogy egy rendkívül hatásos, jól komponált és két órán keresztül hihetetlen lendülettel száguldó filmről egy-két nappal később az embernek a pozitívumok jutnak újra eszébe, vagy utólag ráismer a gyengeségekre (a szereplők nyilvánvalóan nem hamleti mélységű lélektani kidolgozottságára például), az nagyban függ attól, hogy a lendület és hatáskeltés elfedett vagy inkább kiegészített és megtámogatott valamit. A Z világháború esetében az utóbbiról van szó: a profi filmes megvalósítás csak bónusz, ami a kiemelkedő problémafelvetéshez, a helyzetek kidolgozottságához, átgondoltságához, meg a remek ötletekhez járul.