Melyik a legjobb amerikai western?

Hiába erőlködik Hollywood, a közönség nem kíváncsi a cirkuszi látványossággá felpumpált westernekre. A Vadiúj Vadnyugat és a Cowboyok és űrlények után A magányos lovas is csúfosan megbukott a mozipénztáraknál. Aki igazi, garantáltan lőpor- és trágyaszagot árasztó westernt akar, az nem tehet mást, mint hogy kiemel egy darabot a zsáner dicső múltjából. Hogy megkönnyítsük a választást, összeszedtük a tíz legjobb amerikai westernt. 

10. Délidő (High Noon, 1952)

Rendező: Fred Zinnemann

Kevés olvasó számára lesz újdonság a film keletkezéstörténete, de azért gyorsan összefoglalom, mert a Délidő példája mutatja talán a legtisztábban, hogy mennyire fontos szerepet töltött be a western az Egyesült Államok huszadik századi történelmében. Elég, ha megnézünk pár fontos westernfilmet az adott korszakból, és máris aránylag pontos képet kapunk arról, hogy akkoriban milyen problémák izgatták a legjobban a társadalmat.

Délidő Forrás: Mokép

A hidegháború beköszöntével megkezdődött az országban a kommunistavadászat. Hollywood élen járt ebben, külön vizsgálóbizottság alakult, amelynek az volt a feladata, hogy felkutassa a filmiparban dolgozó balos kötődésű embereket, és feketelistára tegye őket. A Délidő szakítva az addigi hagyományokkal, gyáva és meghunyászkodó emberek gyülekezeteként festi le az amerikai társadalmat. A békesség jegyében inkább elküldenék a városból a seriffet, mint hogy segítsenek neki szembeszállni az öt év után visszatérő banditával és bandájával. Nincs társadalmi szolidaritás, az emberek ahhoz csapódnak, akit pillanatnyilag a legerősebbnek éreznek, és ha ez a hatalom besúgásra ösztönöz, és karriereket lehetetlenít el vélt politikai kötődés miatt, hát legyen, csak ők biztonságban érezzék magukat.

Na de mi van azokkal, akiket nem érdekel a korrajz, csak egy izgalmas westernfilmet akarnak látni? Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Délidő e téren is kiválóan teljesít. Attól kezdve, hogy a három bandita leül várakozni a vasútállomás elé, és elterjed a városban a hír, hogy a déli vonattal érkezik Frank Miller, valós időben zajlik a cselekmény.

Gary Cooper a Délidő című filmben Forrás: Mokép

Gary Cooper játssza a megingathatatlan morális tartással rendelkező seriffet, aki hiába házasodott épp aznap, és tette le a jelvényét és fegyverét, képtelen arra, hogy védtelenül hagyja a várost. Újra és újra látjuk a vég közeledtét jelző órákat és az utcákon egyedül sétáló Gary Coopert, aki hiába kopog az ajtókon, senki sem mer mellé állni. Grace Kelly alakítja a seriff újdonsült feleségét, és hiába zárkózik el az erőszak minden formájától, ő lesz az egyetlen, aki a kritikus pillanatban a férje segítségére siet. A film utolsó jelenetsora, amelyben Will Kane az utca porába ejti a jelvényét, a zsáner egyik legikonikusabb lezárása, amely egy akkoriban még újnak számító üzenettel bővítette a western mitológiáját: a romlott társadalom nem érdemli meg a hőseit.

+ + +

9. Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid, 1969)
Rendező: George Roy Hill

Paul Newman és Robert Redford a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmben Forrás: Örökmozgó

A Vadnyugat halálát rengetegen feldolgozták drámai módon, George Roy Hill azonban a helyzet tragikumát nem feledve, bájos komédiázással fűszerezte a banditák korszakának végéről szóló meséjét. A Paul Newman és Robert Redford által játszott két rabló körül egyre fogy a levegő, a bankok már inkább hasonlítanak egy erődítményre, profi ügynököket küld az elfogásukra a vasúttársaság, ők azonban sohasem veszítik el a hidegvérüket és a humorérzéküket. Szenzációs párost alkotnak ők ketten: mindenki emlékszik arra a pillanatra, amikor a szégyenében majd elsüllyedő Sundance Kölyök nagy nehezen bevallja, hogy nem tud úszni, vagy amikor Bolíviában azért hiúsul meg az első bankrablásuk, mert nem tudnak spanyolul.

Zseniálisan keveri a különböző hangulatokat a film. Az elkeseredést, mindig feloldja egy poén, és mindegyik viccbe szorul egy ki szomorúság. Kell is ez az ingadozás, hiszen a vég közeledtét már mindenki érzi rajtuk kívül. Ők azonban ezt nem akarják elfogadni, és mint két nagyra nőtt gyerek, addig mókáznak, amíg meg nem halnak. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök még azt a teljesen westernidegen epizódot is elbírja, amikor Paul Newman, Katherine Ross-szal a biciklije vázán kerekezik a gyümölcsfák között, és közben szól a Raindrops Keep Fallin' on My Head. Sőt, mi az hogy elbírja? Ettől a zenés betéttől csak még ellenállhatatlanabb lesz a film!

+ + +

8. Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, 2007)
Rendező: Andrew Dominik

Brad Pitt és Casey Affleck Forrás: InterCom

A hetvenes években radikális mértékben lecsökkent a hollywoodi westernfilmek száma. Egy meggyőző elmélet szerint a zsáner azért vesztette el a népszerűségét, mert már nem volt képes útmutatóul szolgálni az emberek számára, a műfaji keret már nem volt alkalmas a korszak újonnan felmerülő problémáinak a kibontására. Persze az is lehet, hogy a nézők egyszerűen ráuntak a westernre. Az ötvenes-hatvanas évek aranykora ugyan már sohasem fog visszatérni, de szerencsére a huszonegyedik században sem maradtunk minőségi westernek (Fegyvertársak, A félszemű) nélkül. A sztárkultusz problematikáját boncolgató hosszú című Brad Pitt-film pedig még azt is bebizonyította, hogy ez az idejétmúltnak titulált műfaj bizony képes egy manapság tömegeket érintő témához is releváns módon hozzászólni.

Persze nem az az egyetlen erénye a filmnek, hogy láthatjuk Casey Afflecket, ahogy félszeg tinédzser módjára körberajongja a legendás banditát, Jesse Jamest (Pitt). Olyan gyönyörűen van fényképezve, és olyan addiktív a zenéje, hogy aki képes felvenni a film belassult tempóját, annak az sem lenne probléma, ha még egy órával hosszabb lenne. Én legalábbis bármeddig el tudnám nézni a természetes fénnyel bevilágított szobabelsők, a ringó búzamezők, a havas tájakon poroszkáló lovasok és az értelmetlen gyilkosságok körforgását, mert a film elhiheti, hogy valójában egy spirál alakú pályán halad, és ha lassan is, de egyre közelebb visz a címben megjelölt eseményhez. A film elején ugyan van egy vonatrablás, de utána sokáig csak azt figyelhetjük, ahogy a banditatagok tétlenül múlatják az időt, egyik helyről átköltöznek a másikra, és egyre kevésbé tudnak kiigazodni a paranoiássá váló Jesse Jamesen. Ez már hagyományos terep a revizionista western számára: a legenda és a valóság ütköztetése.

+ + +

7. Ben Wade és a farmer (3:10 to Yuma, 1957)
Rendező: Delmer Daves

Előszeretettel vetik össze a Ben Wade és a farmer-t a Délidő-vel a történetbeli egyezések, a múló idő vagy az érkező vonat fontos dramaturgiai szerepe okán. Sajnos legtöbbször Zinnemann filmje kerül ki győztesen az összehasonlításból, pedig a Ben Wade és a farmer sokkal több egy tisztességesen elkészített utánérzésnél - számos, csak rá jellemző erénye is van. Ott van például a tetszetős daruzásokkal, kocsizásokkal megtámogatott, rideg, fekete-fehér fényképezés, amely már rögtön a nyitójelenetben teljes pompájában megmutatkozik. A kamera a repedezett agyagsivatagot mutatja, aztán megindul felfelé, látható válik az ég, és egy postakocsi, amely elrobog a horizont sávjában. Egy számunkra láthatatlan kanyart leírva ismét feltűnik a jármű, csak most már az orrunk előtt száguld el. Delmer Daves tudta, hogyan kell rögtön berántani a nézőt a westernfilm világába. Kicsivel később pedig a város söntésében gurul méltóságteljesen fel és alá a kamera, követve a kocsmárosnő mozgását, ahogy újratölti a pultot támasztó banditák poharát. Ahogy azt kell, beszéd nélkül érzékelteti a jelenet az útonállók elégedettségét a sikeres rablás után, illetve a Ben Wade és a kisvárosban a helyét nem találó nő közti szexuális feszültséget.

Ben Wade és a farmer Forrás: Mokép

Ben Wade (Glenn Ford) és a szárazság miatt a szarvasmarháiért, vagyis a családja megélhetéséért aggódó Dan Evans (Van Helfin) közti ellentmondásos viszony adja a film fő feszültségforrását. A farmer kétszáz dollárért vállalja azt a veszélyes feladatot, hogy elviszi a banditavezért a közeli állomásra, és felrakja a yumai börtön felé tartó vonatra.

Sokszor elintézik annyival a klasszikus amerikai westernt, hogy unalmas, mert annyiról szól csupán, hogy a makulátlan erkölcsű jófiú győzedelmeskedik a velejéig romlott gonosztevő ellenében. Na, itt ilyesmiről szó nincs. Az állandó munkában megfáradt Evans részben azért is vállalja a küldetést, mert frusztrálja, hogy a banditának egy vacsora elég ahhoz, hogy megnyerő stílusával szimpátiát keltsen az ő feleségében. A későbbiekben is a foglyul ejtett Ben Wade irányítja az eseményeket, és bűvöli el a nézőt ravasz szövegelésével, Evanstől pedig jobbára annyira telik, hogy érvek híján, dühödten rákiabáljon a rablógyilkosra, hogy hallgasson már el. A Ben Wade és a farmer nem egymás legyőzéséről szól, hanem pont ellenkezőleg, a kölcsönös elfogadás, a másik ember iránt tanúsított tisztelet szükségességéről mesél.

Pár éve készült egy remake Russel Crowe és Christian Bale főszereplésével. Korrekt, látványos lövöldözésekkel teli western lett, de azért továbbra is Delmer Daves verziója az igazi. Nem hiába tartja Elmore Leonard is az egyik legjobbnak az írásaiból készült számos adaptáció közül.

+ + +

6. Ulzana portyája (Ulzana's Raid, 1972)
Rendező: Robert Aldrich

Ulzana portyája Forrás: Mokép

A westernfilmek indiánábrázolása általában két véglet között mozog. Vagy romantizálják az amerikai őslakosságot, vagy személytelen, mitikus erőként festik meg őket. Az Ulzana portyája azért is kivételes alkotás a műfaj történetében, mert egyik előbb felvázolt hibába sem esik bele. Ulzana és emberei elszöknek az apacsrezervátumból, és még utoljára egy kegyetlen, a polgári lakosságot sem kímélő gerillaháborúba kezdenek. Válogatott szörnyűségeket követnek el, dühük mégis érthető, mert megnyomorították őket, és most embertelen körülmények között kénytelenek élni, egy számukra önkényesen kijelölt, sivár földdarabon. De az elfogásukra kiküldött katonai különítményt sem lehet egyértelműen elítélni, hiába ők a hódítók, a telepeseket nem lehet védtelenül hagyni. Az Ulzana portyája végső soron két eltérő kultúra összecsapásáról szól, amelyek képtelenek a másik megértésére. Emiatt aztán addig irtják egymást, amíg az egyik meg nem semmisül. A kibékíthetetlenséget jól jelzi az a megrázó jelenetsor, amelyben a katona inkább fejbe lövi magát, mint hogy az indiánok fogságába kerüljön.

Az egyetlen kapocs a két kultúra között a Burt Lancaster által alakított katonai felderítő, akinek indián felesége van. A fiatal hadnaggyal ellentétben ő nem ítélkezik, nem próbálja a keresztény erkölccsel szembeállítani az indiánok kegyetlenkedéseit. Mint minden igazán jó westernfilm, az Ulzana portyája is egy reakció korának legégetőbb politikai, társadalmi problémáira. A film egy kicsit sem leplezett Vietnam-allegória. Egy véres és értelmetlen háború bontakozik ki a szemünk előtt, amelyben az őslakosok terrorista módszereket is bevetve küzdenek az őket megtörni kívánó reguláris hadsereg ellen. Nincsenek jók és rosszak, áldozatok vannak, és vég nélküli pusztítás.

+ + +

5. A hallgatag ember (Hombre, 1967)
Rendező: Martin Ritt

Paul Newman és Diane Cilento A hallgatag ember című filmben Forrás: Mokép

A film főhőse, Hombre (Paul Newman), variáció a hatvanas évek egyik kedvelt hőstípusára, a kívülálló lázadóra. Tudatosan marad kívül a társadalmon, mert látja annak romlottságát, értéktelenségét. Életének alapélménye a faji alapú megkülönböztetés. Fehér szülőktől származik, de egy rövid időtől eltekintve az apacsok között nevelkedett. Olyan döntést hoz, ami az előző évtizedek westernjeiben még elképzelhetetlen lett volna: fehér nevelőapja ráhagyta a szállóját, ő azonban nem él a lehetőséggel, nem kezd új életet a városban, hanem inkább el kívánja adni a hotelt, hogy a pénzből lovakat vegyen indián testvéreinek. A film Elmore Leonard (Szóljatok a köpcösnek!, Mint a kámfor) regényéből készült, és úgy módosítja John Ford Hatosfogat-ának a cselekményét, hogy tükrözze a hatvanas évek Amerikájának társadalmi felfordulását.

Hombre-t a postakocsi utasainak jó része megveti, és kiültetik a bakra, miután kiderül róla, hogy a rezervátumban élt. Amikor viszont a postakocsit kirabolják, és ott maradnak minimális vízzel a hegyek között, helyismerete miatt már Hombre az egyedüli, akire számíthatnak. A hallgatag ember egy rendkívül intelligens és komor morális dráma, amely egyrészt egy végig érdekfeszítő történetet mesél el a túlélésről, és az ezzel járó nehéz döntésekről, másrészt kiáll az indiánok és más kisebbségek mellett. Ahhoz persze, hogy ez a film megvalósulhasson, kellett Paul Newman is. Maga a rendező is elmondta, hogy sztár nélkül, egy indián színésszel a főszerepben senki nem finanszírozta volna A hallgatag ember-t Hollywoodban. A kék szemű színész a szerepre való felkészülésként elment egy rezervátumba öt napra: "Elhajtottam egy bolt mellett, és ott állt előtte egy fickó, egyik lábát felemelve, karba tett kézzel. Amikor négy órával később visszamentem, ő pontosan ugyanebben a pozícióban állt. Az egész karakter ebből az élményből pattant ki." És valóban, Hombre csupán akkor mozdul vagy szólal meg, amikor erre mindenképpen szükség van.

+ + +

4. A meztelen nyom (The Naked Spur, 1953)
Rendező: Anthony Mann

A meztelen nyom Forrás: Mokép

A Nyugat mítosza szerint a vadon egy igazságosabb élet ígéretét hordozza magában. Ezt a képzetet töri darabjaira már az első percében A meztelen nyom. Az első kép egy idilli, havas hegycsúccsal megkoronázott, érintetlen tájat mutat, de aztán a kamera hirtelen rázoomol az eredeti címbéli sarkantyúra, és máris azt látjuk, hogy a főszereplő ráront egy tábortűznél pihenő aranyásóra, mert azt hiszi, hogy az öregember őt követi. A vadon nem teszi jobbá az embereket, ellenkezőleg, itt korlátok nélkül kiélhetik gyilkos ösztöneiket. Howard Kemp (James Stewart) egy fejvadászt alakít, aki a vérdíj reményében üldöz egy banditát (Robert Ryan). A pénz hallatán hozzácsapódik még egy szökött katona és az előbb már említett aranyásó. A társaságot csupán a kapzsiság tartja össze, és ezt látva, az elfogott gonosztevő rögtön meg is kezdi a csapategység bomlasztását. Könnyű dolga van, hiszen Kemp rögtön az elején hazudott a társainak a vérdíj nagyságáról, így már eleve bizalmatlanul indult hármójuk üzleti kapcsolata.

Anthony Mann westernjeinek egyik fő jellegzetessége, hogy a főhős jelleme korántsem patyolattiszta: egy múltbéli tragédiából kifolyólag idegileg rendkívül labilis, és ahhoz, hogy lezárja a múltat, önmaga sötét énjével kell elsősorban leszámolnia. James Stewart dühkitörései, vívódása a pénz és a vadóc szökevény lány (Janet Leigh) iránt ébredező szerelme között nagyon is sebezhetővé, emberivé teszik a figuráját. Mann másik fontos rendezői védjegye a tájnak adott fontos szerep, és ebben a tekintetben is nehezen felülmúlható érdemeket tud felmutatni A meztelen nyom. Sehol egy ház, vagy bármi, ami a civilizációra emlékeztetne, a film végig a hegyek között, vadregényes helyeken játszódik. A magas sziklaormokat vagy a finálé sebesvizű szurdokát nem csak azért szerepeltette Mann a westernjében, hogy a nézők gyönyörködhessenek a természet szépségeiben, hanem dramaturgiai funkciót is adott nekik. Howard Kemp önmagával való küzdelme vetül ki a tájra, amikor nagyokat küszködve mászik felfelé a sziklafalon.

+ + +

3. A törvényenkívüli Josey Wales (The Outlaw Josey Wales, 1976)
Rendező: Clint Eastwood

A törvényenkívüli Josey Wales Forrás: Mokép

Clint Eastwood nem kímél sem embert, sem állatot, sem élőt, sem holtat, és ha úgy tartja kedve, bárkit leköp a megrágott dohány fekete levével. Ezt a gusztustalan szokását egészen addig meg is tartja, amíg Hawkins nagyi szúrós pillantásával arra nem készteti, hogy ne köpje a dohány levét az új otthonuk küszöbére, hanem inkább - életében először - nyelje le. A törvényenkívüli Josey Wales egy véresen kezdődő, majd fokozatosan megszelídülő vadnyugati Odüsszeia, amely során az északiak által üldözött déli renegáthoz egyre több ember, és még egy korcs kutya is hozzácsapódik. Azon kevés kései westernek egyike ez, amelyekben a társadalomból kitaszított főhős képes a változásra, képes kitörni a magányból, békét köt hajdani ellenségeivel, és távol a civilizációtól, a hozzá hasonló számkivetettekkel letelepszik egy idilli völgyben. A végén még az is lehet, hogy nem lovagol el a naplementébe Josey Wales, hanem visszatér a szeretett nőhöz.

A hetvenes években egyre többször fordult elő, hogy Clint Eastwood nemcsak a főszerepet játszotta el, hanem a rendezést is magára vállalta. Filmjei egyre nagyobb mértékben tükrözték a személyes ízlését és politikai meggyőződését. A törvényenkívüli Josey Wales megjelenése idején gyakran hangoztatta, hogy ez a film az amerikai kormányzat két nagy árulása, a Watergate és Vietnam hatása alatt készült. Csalódása az államban, valamint konzervatív irányultsága a korabeli nyilatkozataiban is megmutatkozott: "Jóléti társadalomban élünk manapság, és az emberek egyre több gondoskodást várnak el az államtól, mintha az valami jótékonysági szervezet lenne. Ez a filozófia nem vezet sehová. Én minden egyes megevett kenyérmorzsáért megdolgoztam." Josey Walesék is valami nagyon hasonlót szeretnének: hagyja őket mindenki békén, majd ők elboldogulnak a saját erejükből.

+ + +

2. Az üldözők (The Searchers, 1956)
Rendező: John Ford

Ha van rendező, akinek a filmes ízlésében feltétlenül megbízom, akkor az Martin Scorsese. Scorsese nem csupán minden létező fórumon dicséri Az üldözők-et, hanem bevallottan ihletet is merített ebből a westernből. Ha összevetjük egymással Ethan Edwardsot és A taxisofőr főszereplőjét, sok hasonlóságra lelhetünk. Ahogy Travis Bickle, úgy a John Wayne által alakított veterán katona is egy súlyosan terhelt személyiség. Monomániás félőrültként bolyong éveken keresztül a Vadnyugaton, és mikor már mindenki más feladta, félvér társával ő még mindig keresi az indiánok által elrabolt unokahúgát.

Az üldözők Forrás: Mokép

Többen rasszizmussal vádolják a filmet, az igazság azonban az, hogy Az üldözők egy zavarbaejtően nyers portré egy rasszista megszállottról. Edwards megtanulja a komancsok nyelvét, elsajátítja a szokásaikat, és mindezt azért, hogy kiismerve őket még többet árthasson az indiánoknak. Amikor kihantolják egy komancs holttestét, Edwards kilövi mindkét szemét, mivel a törzs vallása szerint a lélek így nem lesz képes átlépni a túlvilágba, és az idők végezetéig a Földön reked. John Wayne, aki hagyományosan pozitív hősöket játszik, ebben a filmben majd felrobban az indiánok iránt táplált gyűlölettől.

Nem szabad elfelejtkezni a rendezőről, John Fordról sem, aki, mint egész életművében, ebben a filmjében is a család fontosságát hangsúlyozza, de most már az amerikai múlt feledni kívánt, sötét epizódjait is felszínre hozta. Fordnak bámulatos érzéke volt a vadnyugati tájak fényképezéséhez. A Hatosfogat volt az első filmje, amit a Monument Valley-ben forgatott, de Az üldözők-ben teljesedik ki leginkább ez az égbe törő sziklahegyekkel megtűzdelt sivatag.

John Wayne Az üldözők című filmben Forrás: Mokép

Az ír származású rendezőnek köszönhető, hogy a Monument Valley lett az a táj, amelyről elég egy képet megmutatni, és máris mindenkinek ugyanaz a képzeletbeli régió, a Vadnyugat jut az eszébe. Nem véletlen, hogy A magányos lovas egyes részeit is ott forgatták. Az üldözők-re visszatérve, különös módon, annál jobban tetszik, minél többször látom, és minél többet olvasok róla. Annyi rejtett apróság, és kibogozni való többértelműség van benne, hogy minden egyes megtekintés ad valami új felfedezést. Az is lehet, hogy pár év múlva már Az üldözők-et fogom minden idők legjobb westernjének tartani.

+ + +

1. Vad banda (The Wild Bunch, 1969)
Rendező: Sam Peckinpah

Nincs meglepetés az első helyen. A Vad banda kikezdhetetlen műfaji klasszikus, de ami igazán számít, hogy még ma is ugyanolyan frissnek hat, mint a megjelenése évében. Hiába jöttek az utánzók, akik egymásra licitálva rendeztek egyre nagyobb és egyre stilizáltabb vérfürdőt, a Vad banda kendőzetlen erőszak-ábrázolása még ma is megdöbbentő élmény. Ha elkezdenek ropogni a fegyverek, onnantól kezdve nincsen senki biztonságban, és aki csak arra jár, az mind potenciális áldozat.

Vad banda Forrás: Mokép

A lista kedvéért újranéztem a filmet, és magam is elcsodálkoztam, hogy ki tudja, hányadszorra is tátott szájjal bámultam a tökéletesen megszerkesztett akciójeleneteket, legyen az a bankrablás utáni utcai lövöldözés, a vonatrablás a felrobbanó híddal, vagy a lezárás iszonytató mészárszéke. Talán azért is lehet ez a figyelem ennyire odaadó, mert soha nem szurkoltam még ennyire eltökélten a rosszfiúknak egy filmben. Persze úgy könnyű az azonosulás, ha Peckinpah Vadnyugata olyan szinten mocskos hely, hogy abban még Pike Bishop (William Holden) bandája is szimpatikus lehet. Ők legalább összetartanak, és ha eljön a kritikus pillanat, akkor kiállnak a másikért.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi a titok. Hogy lehet az, hogy egy ilyen anakronisztikus műfajt, amely ráadásul a legkötöttebb szabályrendszerrel rendelkezik az összes zsáner közül, képtelen vagyok megunni. Végül arra jutottam, hogy a műfaji sajátosságként elkönyvelt kölcsönhatás táj és ember között adja meg számomra azt a varázst, ami miatt a századik után a százegyedik westernt is megnézem.

Vad banda Forrás: Mokép

Vegyük például azt a jelenetsort a Vad bandá-ból, amikor egy homokbucka alján állva Pike ráförmed a Gorch testvérekre: "Össze kell tartanunk, mint régen. Ha összeállsz valakivel, tarts ki mellette. És ha erre nem vagy képes, olyan vagy, mint egy állat!" Lehet valaki bármilyen zseniális színész is, ahhoz, hogy az ilyen westernekre olyannyira jellemző, halálos komolysággal előadott hegyi beszédek működjenek, kell a vadnyugati táj segítsége is. A Vad banda esetében a napégette, homokos, sziklás, hatalmas üres terek adnak további súlyt a szereplők szavainak. Számomra tehát az a titok, hogy a westernekben ábrázolt, gyakran politikai és szimbolikus tartalmakkal rétegzett tájakban megtaláltam a tökéletes helyszínt az emberi drámákhoz.

- - - - - - - - - -

Annak érdekében, hogy a lista kellően változatos legyen, azzal a szabállyal dolgoztam, hogy egy rendezőnek maximum egy filmje kerülhet bele a válogatásba.

A top tízbe már nem tudtuk beleszuszakolni, de ez a 11. legjobb amerikai western.

A legjobb spagettiwesternekről szóló összeállításunkat itt olvashatod.