Kedvenc magyar szinkronjaink

A magyar szinkront mostanában leginkább szidni szokás, pedig ha ellenzői nem is ismerik el, vannak filmek, amelyek egyszerűen jobbak magyar hanggal. Amikor a szinkron valami olyan pluszt nyújt, ami az eredetiből még hiányzott. Legyen ez egy imádnivalóan öblös hang, színészileg bravúros ordibálás, szexi búgás, vagy a passzív szókincsünk szélén billegő, ízes beszólás - igenis van, amikor a zsenialitás utat tör magának egy lenézett műfajban. Az Origo szerzői kedvenc szinkronos filmjeiket szedték össze. Közösen emelünk kalapot Kern András, Rudolf Péter és a francoskrumpli előtt. 

Elemi ösztön (Basic Instinct, 1992)

"Mondja, kefélt már kokósan, Nick? Nagyon jó" - búgta 1992-ben Sharon Stone, azaz Básti Juli, és egy egész generációnyi magyar kissrác számára kétségtelenül ez volt a feslett, gátlástalan szexualitás netovábbja.

A kiváló magyar fordítás hemzsegett a szóról szóra idézhető aranyköpésektől, és úgy sikerült visszaadni a film minden percét átható erotikus feszültséget, hogy az nem hatott pornófilm-kerettörténet szintű, nevetséges túlzásnak. Básti Julit utóbb ráállították Sharon Stone-ra, és szinte minden kilencvenes évekbeli filmjét ő szinkronizálta, mely döntés még egy remekművet eredményezett: a Casino szinkronját. (Onozó Róbert)

+ + +

Annie Hall (1977)

Woody Allen nem lehet más, csak Kern András, a kettő egy. Vagy harminc évvel ezelőttől vagy tizenöt évvel ezelőttig így gondoltam, és azt olvastam tavaly, hogy Sipos Áron szinkronrendező is épp így gondolta, amikor elkezdte megcsinálni az Annie Hall-t magyarul. Sipos döntésének és a kapcsolódó körülményeknek egyébként sok minden köszönhető, az is, hogy egy jó darabig konkrétan Kern volt a kedvenc magyar filmszínészem. Ebből az imént linkelt újságcikkből amúgy nagyjából kiderül, hogy miért a hazai szinkrontörténelem legjobb darabja a magyar Annie Hall. Egyszerűen minden a helyén van benne, ráadásul csak úgy lehet valami igazi, ha vannak neki hibái is.

Az, hogy a Grammy-díjból egyszer csak nagyi lesz, nem elvesz, hanem hozzátesz, mióta tudom, még jobban nevetek. Van rá módom, újranézem a filmet minimum kétévente. Ha egyszer elfelejteném, vessetek a mókusok elé. És tényleg, ki tudná például Kern Andrásnál kifinomultabban, dallamosabban kimondani azt, hogy biboldószer? Senki, maga Woody Allen se. Nincs mit ragozni, ilyen a telitalálat: tízpontos film, tízpontos rendező, tízpontos főszereplők, tízpontos szinkronrendező, tízpontos magyar hangok (említsük meg még Bánsági Ildikót, Kristóf Tibort, Végvári Tamást, Bálint Andrást és Márkus Lászlót okvetlenül, de lehetne sorolni még egy darabig). Azok pedig, akik szar szinkronokat csinálnak mostanában... hogy kapnák be az összes faszomat! (Gazda Albert)

+ + +

Tango és Cash (Tango & Cash, 1989)

Kábé húsz éve láttam utoljára ezt a filmet, de van benne egy jelenet, amely mostanában is minimum pár naponta eszembe jut. Arról beszélek, amikor főhősők végre nyakoncsípik azt a lófarkas gazembert, és egy tetőn vallatják. Miután megtudják tőle, amit akartak, Tango búcsúzóul egy kézigránátot rak az ürge nadrágjába, aki ordibál egy kicsit, de amikor látja, hogy mégsem fog felrobbanni, kimerülten annyit mond: francoskrumpli (az eredetiben ez úgy hangzik, hogy "bloody dud", mert a fickó brit, és sokat használja a bloody szót). Szóval azóta, hogy ezt láttam, akárhányszor meghallom a franc szót, az agyam rögtön hozzáteszi, hogy francoskrumpli.

A magyar hangok is szuperjók, például zseniális húzás volt Jack Palance-t Rátonyi Róbertnek adni, meg ott van Hegyi Barbara is, aki tizenöt évvel a Született feleségek előtt ebben a filmben szinkronizálta először Teri Hatchert. Gáti Oszkár mindig tud emelni Stallone játékán, ráadásul itt az a poén, hogy egy szofisztikált, yuppie rendőrt játszik, és hát kifinomultságban Gáti erősebb, mint az olasz csődör. Amúgy egy hosszú listát lehetne írni azokról a színészekről, akik kifejezetten sokat köszönhetnek a magyar szinkronhangjaiknak. Például nem tudom, Steven Seagal akkora szám lett volna itthon, ha a saját monoton fahangján halljuk megszólalni, és nem Szakácsi Sándor érzelemgazdag baritonján. És az sem véletlen, hogy a Ford Fairlane kalandjai egyedül nálunk lett kultfilm: Nagy Feró olyan rétegeket vitt abba az "alakításába", amelyeknek nyoma se volt az eredetiben. (Varga Ferenc)

+ + +

Sörgyári capriccio (Postřižiny, 1980)

Jiri Menzel Sörgyári capricció-ja egyike volt azoknak a filmeknek, amelyeket kiskoromban rongyosra néztem videón. Vonzereje ma is töretlen: elolvadok a sörgyári gondnok és kacér felesége megejtően gyengéd és pajzán kapcsolatától, és akárhányadszor nézem is, visítva röhögök a szép kis életükbe belerondító, tökkelütött Pepin bácsi dumáin. Hrabal (már eleve magyarra fordított) prózájából dolgozva talán nem volt olyan őrült nehéz szellemes szinkronszöveget írni, de igazán a szöveg és a magyar hangok találkozása a csodálatos: Szombathy Gyula előadásában telitalálat a feleségével negédeskedő Francin búgása, a folyton incselkedő Maryskát szinkronizáló Kovács Nóra pedig még azt is őrjítően szexisen tudja mondani a férjének, hogy le kéne menni a pincébe megforgatni a dézsában a húst. A csúcs persze Kern András Pepinje.

Éles kontrasztban a házaspár meghitt burukkolásával, a váratlanul beállító sógor az első pillanattól kezdve fejhangon üvölt, egyik őrületes anekdotáját a másikba öltve. Olyanokat mesél, mint hogy "lakott az állomásunk mögött egy suszter, éjszaka lopott, nappal ült a kaptafánál. Szégyenibe fölkötötte magát, mert a felesége nem értett a lopáshoz." Aztán átmenet nélkül már át is tér egy másik vad történetre, ugyanolyan agyrepesztő hangerővel. Ha véletlenül azt is meghallja, amit neki mondanak, a reakciója általában simán csak egy harsogó "a lófarát!". Személyes kedvencem Pepintől, amikor a kémény tetejéről üvölti szét a nagyvilágnak, hogy "szétrúgom a csucsáját apróra!", de az örök klasszikus persze az "Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!". (Bujdosó Bori)

+ + +

Vissza a jövőbe-trilógia (Back to the Future trilogy, 1985-1989)

Alapszabály, hogy mindig eredeti hanggal nézem a filmeket. Ez alól kivételek csak a gyerekkori kedvencek, amelyek eleve a magyar szinkronnal együtt égtek bele az emlékezetembe. A Vissza a jövőbe-trilógiát a mai napig nem láttam angolul. Ha életem legmeghatározóbb szinkronhangjáról kérdezne valaki, akkor gondolkodás nélkül vágnám rá Rudolf Pétert Marty McFly magyar hangjaként.

Újranéztem most a második részt, persze szigorúan az eredeti, mafilmes szinkronnal, és végig az volt az érzésem, hogy már maga a magyar hangsáv felvétele is egy őrült jó buli lehetett, Hankó Attila két, Rudolf Péter pedig négy különböző karaktert szinkronizált, és ragyogóan vették észre, hogy mivel legtöbb esetben szétszórt, agresszív, idióta vagy egyenesen női szereplőknek kölcsönzik a hangjukat, nyugodtan játszhatnak az orgánumukkal, és nincs az a nyafogás vagy dühöngés, ami már soknak tűnne. És még ott vannak azok a tudományosnak szánt szórakoztató kifejezések, amelyek azóta a magyar köznyelv részévé váltak. Bármikor mondhatom azt, hogy fluxuskondenzátor, vagy éppen nyugodtan aggódhatok a tér-idő kontinuum megbomlása miatt, mert a Vissza a jövőbe-sorozatból mindenkinek van legalább egy sejtése, hogy mik is ezek a dolgok. (Varga Dénes)

+ + +

Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons, 1988)

Talán nem is annyira meglepő, hogy a 18. századi franciaországi szerelmi intrikák jobban hangzanak magyarul, mint az amerikai színészek szájából, még ha olyan színészóriásokról van is szó, mint Glenn Close (magyar hangja: Moór Marianna), John Malkovich (Szakácsi Sándor) vagy Michelle Pfeiffer (Kovács Nóra).

A francia arisztokrácia beszédstílusában alap volt a magázás, ami az angollal szemben magyarul remekül működik, továbbá számos, szándékosan modoros szófordulat korhűen visszaadható a mi nyelvünkön, ám erőltetett a sokkal kevésbé formális angolban. Kiváló példa a film egyik kulcsmondata, a drámai szakításkor ismételgetett "It's beyond my control", ami "Nem vagyok a magam ura"-ként többletjelentéssel gazdagodik. Stephen Frears adaptációja vitathatatlan remekmű, de magyarul egyszerűen még jobb. (Onozó Róbert)

+ + +

Thelma és Louise (Thelma and Louise, 1991)

Aki Ridley Scott zseniális feminista road movie-ját szinkronosan látta először Nyírő Bea és Andresz Kati magyar hangjaival, jobb, ha meg se nézi angolul, mert könnyen csalódás érheti.

Eredeti hangján mindkét főhősnő (különösen Geena Davis Thelmája) irritálóbb, jórészt a vaskos déli akcentusuknak köszönhetően, amit hála istennek nem próbáltak meg például szögediesíteni. Említésre érdemes még Brad Pitt sztárcsináló monológja arról, hogy hogyan is szambázik be kirabolni egy boltot, amely alatt, akit nem hat meg az akkor 27 éves színész kockahasa, elmerenghet arról, hogy magyarul miért is szamba a keringő. (Onozó Róbert)

+ + +

Kellemes húsvéti ünnepeket! (Joyeuses Pâques, 1984)

Sztankay István számomra Frank Drebin hadnagyként is örökre felejthetetlen marad, hogy mást ne mondjak: "Állj, állj, ne lőj, Jane, én vagyok az, cicafiú." A Csupasz pisztoly-nál mégis jobban szeretem a húsvéti tévéműsorok kimaradhatatlan örökzöldjét, az idősödő Jean-Paul Belmondo felsőtestét, valamint Sophie Marceau fedetlen kebleit az ünnep jellegével nehezen összeegyeztethető módon közszemlére bocsájtó alkotást.

Újranézve a filmet nehéz elképzelni, hogy a nyolcvanas évek végén még nem kezdtem el a cselekmény felénél unni az eszement kergetőzést, de Sztankay elképesztő szinkronteljesítménye és az energia, amivel végigparádézza a másfél órát, továbbra is lenyűgöző. Egy szuszra, levegővétel nélkül szakad ki belőle a hülyeség, patetikus, elnyújtott sóhajtozással (Hí, há!) fokozza a hangulatot, de felejthetetlenek az ideges kitöréseket kísérő magas hangjai, az utánozhatatlanul buja duruzsolás és a sunyi mormogás is. A csúcspont talán az, amikor Marxot következetesen Márxnak ejtve azt igyekszik imitálni, hogy a lánya mennyire rajong a szocialista írókért. "Ó papa Márx, ó papa, Márx! Folyton róla beszél." (Lavicska Zsuzsanna)

+ + +

Kelly hősei (Kelly's Heroes, 1970)

Két kedvenc világháborús filmem van, és mindkettő arról szól, hogy katonák egy csapata nagyon meg akar lépni a harcból. Az egyik A tizedes meg a többiek, a másik a Kelly hősei.

Lehet idézgetni Csodabogár szövegét Moriartyról és az ő negatív hullámairól, a tábornok valamelyik kitörését vagy Bazi Joe beszélgetését a tévedésből az amerikai csapatokat lövő tüzérekkel. Valójában azonban a film nem ilyen. Nincsenek benne nagy beszólások, vicces szállóigék. A szöveg nagy része sima beszélgetés a katonák között. A szinkronnak pedig az a csodája, hogy a film mégis működik, ezek a tizedesék, csak másik fronton, más egyenruhában. A mieink. (Szedlák Ádám)

+ + +

A fantasztikus Róka úr (Fantastic Mr. Fox, 2009)

A nagyrészt gyerekközönségnek szánt animációs filmeknél nincs mese, szinkron kell, és kész. Ami Wes Anderson A fantasztikus Róka úr-jához készült, nem hibátlan, sőt néhol botladozós, és belecsúsztak olyan hangok, amelyeknél jobbak is akadtak volna. Mégis rajongani tudok érte. A magyar színészek nehéz helyzetben voltak, mert az eredetiben nagyágyúk adták a hangjukat a báboknak: a melegszívü rókamamának Meryl Streep, a neurotikus borzügyvédnek Bill Murray, a lázadó kamasz rókának Jason Schwartzman, az ürgeedzőnek Owen Wilson, a főszereplő ravaszdinak George Clooney.

A magyar változat munkatársai vigyáztak a fakezes zörejekre, meghagyták a tompa, csendes, meditatív alaphangulatot. A filmben eredetileg is Clooney saját, Ocean's-sorozatban játszott figuráját parodizálja (Róka úr utolsó rablásáról szól a történet). Pont, ahogy Szabó-Sipos Barnabás próbál megküzdeni Clooney-ságával: itt a lehetőség, hogy csak egy rókafigurát beszéltessen magyarul, úgy, ahogy ő látja. Mégis, összevetve az eredeti hanggal, ugyanúgy ott a Clooney-féle manír, a humor, a sárm, az esetlenség, a törékenység, a vezeklés. Hab a tortán, hogy az imádnivaló oposszumot a létező legkedvesebb magyar kisállathang gazdája, Mikó István szólaltatja meg. (Jóri Balázs)

+ + +

A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo, 2011)

Jó szinkron nem létezik - egy-egy olyan extrém esetet kivéve, mint a roppant változatos magyar káromkodáskincs miatt kiemelkedő South Park -, mert a szinkron a szó szoros értelmében elvesz a filmből: a színészi játék csaknem felét elérhetetlenné teszi a néző számára. A legjobb lehetőség tehát az, ha ezt a csonkítást legalább profi protézissel pótolják.

Ilyen ritka eset a David Fincher-féle A tetovált lány, és benne a két főszereplő magyar hangjai, Bánfalvi Eszter (Lisbeth Salander) és Epres Attila (Mikael Blomkvist). A szinkronstúdiókban érthetetlenül keveset foglalkoztatott Bánfalvi és az általában megbízhatóan magas minőséget hozó, jól ismert hangú Epres tulajdonképpen nem tesznek mást, mint hogy nem butítják le vállalhatatlanra a karakterek magyar változatát, sőt nem is csak felmondják a két színházi próba közti ebédszünetben a jó esetben másodszor látott, de egyszer sem értelmezett szöveget - mint teszik azt oly sokan -, hanem valóban eljátsszák a szerepeiket. Azaz érezhetően tudják és értik, hogy mit mondanak, tisztában vannak szereplőik motivációival és érzelmeivel, és ami még fontosabb, ezt pusztán a hangjukkal is képesek érzékeltetni. Persze ez kéne, hogy legyen a minimum - de mivel nem az, kalapot lehet emelni előttük. (Kovács Bálint)

+ + +

Arizonai ördögfióka (Raising Arizona, 1987)

Több mint tíz éve láttam utoljára, ezért nem emlékszem, hogy mikor és miért, de van az Arizonai ördögfióká-ban az a jelenet, amikor a haverházaspár meglátogatja Nicolas Cage-et és csaját, Holly Huntert. Hozzák a kiskölyköket is, akik valami förtelmesen undorító kis görcsök, óriási rumlit csinálnak, majd az egyikük felírja a falra, hogy FART. Ekkor Bozai József Isten hangjaként mennydörgi, hogy FING.

Pontosabban: évekkel később tudtam meg, hogy a legendás Finghang, amely többek között azt is bemondta, hogy "filmszínházunk bemutatja a Fekete eső című filmet", Bozai Józsefhez tartozik. A kazetta a fingos jelenetnél egy idő után nézhetetlen lett, annyiszor néztem meg újra. (Puskár Krisztián)

+ + +

Házibuli (La boum, 1980)

Még közöm se volt a kamaszproblémákhoz, hát még a fiúzáshoz, de már kívülről fújtam Vic monológját, ahogy sírva a szülei képébe vágja, hogy azok csak magukkal törődnek, sosincs idejük kikérdezni a leckét, illetve azt sem vették észre, hogy rövidebb lett a frufruja. Ezt iszonyú igazságtalannak éreztem már kilencévesen is.

Az külön tetszett, hogy Vic magyar hangja Balázsy Panna volt, mert ez is olyan furcsa és egyben érdekes adalékot adott az egészhez, mint mikor kiderült számomra, hogy Mézga Aladárnak Geszti Péter kölcsönözte a hangját. Balázsy Panna annak idején az RTL reggeli műsorát vezette, és furcsa volt belegondolni, hogy a fekete hajú, csodaszép Sophie Marceau magyar hangja egy szemüveges, szőkésbarna kisegér, akinek addigra már egész másmilyen volt a hangja, mint kamaszkorában. (Szekeres Dóra)

+ + +

Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (Mujeres al borde de un ataque de nervios, 1988)

Almodóvart csak eredetiben - a rendező hardcore rajongói számára ez alaptézis, bár az Áldott mélységek vagy a Tűsarok magyar szinkronja is megér egy misét. Rengeteg színésznő álmodik arról, hogy egyszer Almodóvar megajándékozza egy jutalomjátékkal, de ő makacsul csak hazájában, spanyol színészekkel forgat, így a maximum, amiről egy magyar színésznő álmodhat, hogy leszinkronizálhat egy Almodóvar-filmet.

A legjobban Almási Éva járt az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén imádnivalóan labilis Pepájával, de ebben a filmben még a legutolsó női mellékszereplőnek is jut egy-egy emlékezetes sziporka (elég csak a tapasztalt recepciósnőre vagy a Jehova tanúja házfelügyelőre gondolni). A külföldiek gyakran mondják, hogy a magyar nyelv úgy hangzik, mintha mindig veszekednénk - talán ezért sikerült tökéletesen visszaadni a temperamentumos spanyol hepciáskodást. (Onozó Róbert)