Ó, azok a hetvenes évek!

Az Oscar-díjas Ron Howard filmet forgatott a Forma-1 történetének egyik legklasszabb párharcáról: Niki Lauda és James Hunt összecsap a vásznon. A Hajsza a győzelemért úgy is érdekfeszítő, hogy tudjuk, mi lesz a vége. De vajon mit keres Kurt Cobain egy 1976-os McLarenben? 

A sportolós filmek általában nem jók. Többnyire az életrajzi filmek sem jók. Jellemzően az igaz történeten alapuló filmek sem jók. Azért nem, mert többet akarnak mondani, mint ami valójában volt. Az élet soha nem elég kerek, a történetnek viszont, gondolják az alkotók, muszáj annak lennie, különben mérges lesz a néző. Ha innen nézzük, felmerül a kérdés, lehet-e jó egy film, ami sportolós is, életrajzi is, és értelemszerűen igaz történet alapján készült. Megmondom előre, minek köntörfalazni: lehet. Vannak kivételek. (Zárójelben jegyzem meg, ez a második ilyen az idén: az orosz Legenda Nr 17, amelyet a hokis Valerij Harlamovról forgattak, amely szintén a hetvenes években játszódik, és amelyet valószínűleg soha nem fognak nálunk bemutatni, remekül sikerült dettó.)

Chris Hemsworth és Daniel Brühl a Hajsza a győzelemért című filmben Forrás: Pro Video Film

A Forma-1 a futball után a legnépszerűbb sport a világon, százmilliók nézik, követik, a magyarok is odáig vannak érte. Nem volt ez másképpen a hetvenes években sem, talán csak annyi különbséggel, hogy kevésbé voltak biztonságosak az autók - ott pislogott a halál minden kanyarban -, gyakrabban robbantak le a motorok, és jóval kevesebb futamot közvetített a magyar televízió. Ez utóbbi körülmény ellenére mégis bele lehetett habarodni. Nekem már nyolc-kilenc évesen összejött ez, és rengetegen jártak hasonló cipóban. Mást ne mondjak, kapásból eszembe jut három dal, ami ilyesmiről szól, egy a P. Mobiltól, egy a Neotontól, egy Szűcs Judittól. Ma már nem írnak ilyen dalokat a popzenészek, a romantikának befellegzett, ez egy másik kor.

Az 1976-os szezont már rendesen követtem, az elejétől a végéig, olvastam a híreket az Autó-Motorban, a Népsportban, és megnéztem, amit lehetett, Monacót biztosan adták. Hogy miért pont James Hunt lett a kedvencem, fogalmam sincs. Lehet, hogy valamelyik barátom-osztálytársam előbb lecsapott a Ferrarira, és emiatt kellett másra lőnöm. De lehet, hogy nem is: mindig a gyengébbnek véltnek, lentebbről próbálkozónak drukkolok, minden sportban, így emelhettem ki a mezőnyből az angolt. Ami érdekes: néhány évvel későbbi vagy mai eszemmel is Hunt lenne az emberem, a laza őrület a precizitással, a jól karbantartott tehetséggel, felkészültséggel, tudással szemben. Utóbbi ugye Niki Lauda, aki pláne zseni volt, csak másképpen.

Chris Hemsworth és Daniel Brühl a Hajsza a győzelemért című filmben Forrás: Pro Video Film

A Forma-1 története a nagy párharcok története is. Az évtizedes Alain Prost-Ayrton Senna rivalizálásról nyilván mindenki hallott, aki egy kicsit is érdeklődik ez iránt a sport iránt - tán az is, aki nem -, ám azt bizonyára kevesebben tudják, hogy volt ennek az előzménye. Más kérdés, hogy az egy idényig tartott összesen - és nem is gyűlölték egymást, csak különböztek -, James Hunt 1976-ban bírt felnőni Niki Lauda mellé, se előtte, se utána. Előtte azért, mert nem sikerült elég jó autót kapnia, utána azért, mert úgy élt, ahogy. Be is fejezte hamar, 1979-ben, aztán 1993-ban meghalt infarktusban, negyvenöt évesen. De 1976-ban körülbelül ugyanaz volt a képlet, mint később a brazil és a francia esetében: a szív az ész ellen. Senna = Hunt, Prost = Lauda.

Ha valamit filmre lehet vinni, az a különböző karakterek csatája, de óvatosan kell bánni ezekkel. Peter Morgan forgatókönyvíró, Ron Howard rendező és a többiek okosan-ügyesen lavíroztak az aszfalton. Úgy néz ki, tisztában voltak vele, hogy a visszafogottság és a pontosság fontos erények. Nem habosítottak és tupíroztak többet a kelleténél, és erősen törekedtek arra, hogy hűen és hitelesen ábrázolják a közeget és a kort. Ahogy nézem, mindenütt azt írják, a Niki Laudát játszó Daniel Brühl viszi a hátán a filmet, szerintem azonban a hetvenes évek a király. A hetvenes éveket tökéletesre faragták. Az arcok, a hangulatok, a fények, az autók, a lányok, minden hibátlan. És ez jó.

Olivia Wilde és Chris Hemsworth a Hajsza a győzelemért című filmben Forrás: Pro Video Film

Két öntörvényű versenyző harcol egymással pályakezdéstől vb-címig. James Hunt igazi menő, egymás után hódítja meg a szebbnél szebb nőket, két perc elég neki, hogy ledöntse őket a lábukról, dohányzik, pezsgőzik, egy-két joint is elpattan néha, és úgy vezet, mint egy háborodott. Niki Lauda igazi osztrák, ért az autókhoz, egy éjszaka alatt két másodperccel jobb köridőre képes kocsit készített az álmélkodó szerelőkkel. Mindent pontosan kiszámol, azt is, hogy minden futamon húsz százalék az esélye arra, hogy belehaljon, és ha a körülmények miatt egy egységgel nő ez a sansz, akkor már nem szabad rajthoz állni. A Forma-3-ban találkoznak először, egykettőre megutálják egymást, Lauda 1975-ben F1-es világbajnok lesz, majd jön az az 1976-os idény, amikor Hunt végre kap egy McLarent a feneke alá, és így az örök rivális versenyképes kihívója lesz.

Csakhogy eleinte nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az angol elképzelte, Lauda elhúz a pontversenyben, mint a pinty. Hunt idővel összeszedi magát, futamokat nyer, de még mindig nagy a távolság. Majd augusztus 1-jén a legendásan durva Nürburgringen bekövetkezik a Forma-1 történetének egyik leghírhedtebb balesete. Lauda, aki előzőleg hiába javasolja a futam törlését a veszélyesen vizes pálya miatt, lemarad Hunttól, hogy utolérje, kockáztat, az egyik kanyart elvéti, a falnak csapódik, brutálisan összeég, kómába esik. Hat héttel később elképesztő módon újra rajthoz áll, egy negyedik hellyel tér vissza. Hunt, aki az újraindított nürburgringi versenyt is hozta, ott van a nyakán, a szezonzáró japán futam előtt három pont a hátránya. Egy negyedik hellyel ő a világbajnok, ha Lauda nem ér célba. Fujiban zuhog az eső.

Daniel Brühl a Hajsza a győzelemért című filmben Forrás: Pro Video Film

A dráma adott, de ahhoz, hogy átéljük, szurkolni tudjunk, emberek kellenek. Színészek, akik életet tudnak lehelni a karakterekbe. Daniel Brühl nagyszerű Lauda. Nemcsak a mentalitását, a gesztusait, a mimikáját, az akcentusát is hozza. Örülök, majd kiugrok a bőrömből, hogy a forgalmazó nem szinkronizáltatta a filmet, magyarul képtelenség lenne visszaadni Brühl németes angolját, aminek kidolgozásában mellesleg maga Lauda is segítette. Hírlik, a hatvannégy éves legenda maximálisan elégedett volt a színésszel és az egésszel. Chris Hemsworthnek nehezebb dolga volt, James Hunt nem pátyolgathatta. Amúgy is másmilyennek kellett lennie: délceg, zabolátlan, mégis érzékeny rocksztárnak. Aligha véletlen, hogy Kurt Cobain jutott róla eszembe. De minden szép szó ellenére épp errefelé véltem felfedezni a film egyetlen gyenge pontját. Hunt is, Lauda is egydimenziós kissé. Olykor nem embereket látunk, hanem jellemeket, szimbólumokat. Nem változnak, csak masíroznak a végzetük felé. A nők meg pláne a képeskönyvekből jöttek, igaz, legalább szépek és kedvesek.

Ami mégis jó ezen a vonalon: az alkotók nem mondják meg, hogy kire kell szavaznunk. Még csak az sem egyértelmű, hogy ki a főhős voltaképpen. Hunt is, Lauda is narrátor, egyik és másik szempontjai is letisztulnak fokozatosan, egyiket és másikat is képtelenség utálni, ha hülyék is néha a maguk módján. És mindkettejüket lehet szeretni valamiért. Oké, Lauda gyakran tökfejebb, kockább a kelleténél, de lehet, hogy ezt csak én látom így, mivel Hunt mellett állok. És hát a végére csak közelebb kerülnek egymáshoz, ahogyan az előre meg van írva. De úgy, hogy tényleg szóba sem jön a giccs és a naplemente. Mondom, dicséretesen visszafogottak voltak az alkotók.

Hajsza a győzelemért Forrás: Pro Video Film

A karakterek adottak, de ahhoz, hogy sodorjon, dinamika kell. Ebben nincs hiány. Először is, ez a film hangos. Helyenként nagyon hangos. Másodszor, ez a film erős és gyors. Nem bután, kapkodósan, inkább megfontoltan. Nincs túl sok kamerarángatás, videoklipesen hisztérikus vágástechnika, csak vagány tempó. Az sem tűnt fel, hogy túlzásba vinnék a számítógépes technikákat, mégis erősek, izgalmasak, cseppet sem műviek a versenyjelenetek, azt a balesetet pedig igazán pontosan sikerült reprodukálni. Mindez elég ahhoz, hogy bár tudjuk, mi lesz, van feszültség és izgalom bőségesen. Hogy azokat hogy rántja be a dramaturgia íve, akik mégsem ismerik a végkifejletet, biztosan nem tudhatom, de úgy saccolom, működik: a feleségem a film után kezdett érdeklődni Hunt és Lauda élete és munkássága iránt.

Szétnéztem itt-ott az interneten, és azt láttam, az autós és F1-es szakírók egy emberként lelkesednek, és a világ kritikusai sem fanyalognak. Ennél többre Howardék sem igen számíthattak. Illetve: az is fix, hogy sok nézőt is szeretnének. Hát arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez összejön-e. Az ügyben ugyanis képtelen vagyok zöld ágra vergődni, hogy igazi közönségfilm-e ez, vagy annak túl kifinomult. Vannak kétségeim. Majd meglátjuk, ahogy mondani szokás. Addig is, a kórházi tüdőtisztogatásnál az érzékenyebbek csukják be a szemüket.