Az utóbbi időben szinte külön alműfajjá váltak az eltűnt gyerekek után kutató, sötét titkokat felfedő drámák. A trend új évezredbeli kiindulópontja Clint Eastwood dupla nyomasztása; a Titokzatos folyó és az Elcserélt életek, majd ugyanezen az úton járt Ben Affleck (Hideg nyomon) és televíziós minisorozat formájában Jane Campion (Top of the Lake) is.
A québeci Denis Villeneuve-re a Felperzselt föld megérdemelt Oscar-jelölése után gyorsan lecsapott Hollywood, és megdobták egy olyan forgatókönyvvel, amit pont az imént emlegetett filmek hatására rendelhettek be pár évvel ezelőtt. Noha lehetetlen elvonatkoztatni az elődöktől, sőt a sorozatgyilkosos A bárányok hallgatnak - Hetedik - A Zodiákus (utóbbi nem csak a némileg hasonló szerepet alakító Jake Gyllenhaal miatt) vonal is gyakran eszünkbe juthat, Villeneuve-nek sikerült meglepően egyedi és hatásos - ám távolról sem hibátlan - filmet forgatnia.
Ha már megemlítettem a Top of the Lake-et, annyit mindenképpen érdemes leszögezni, hogy a Fogságban esetében is jó ötlet lett volna inkább 7-8 részes minisorozatban feldolgozni a túlzsúfolt történetet. Bár könnyen lehet, hogy arra nem tudták volna megszerezni a karrierje csúcsán lévő Hugh Jackmant, és a még mindig nagyon fiatal, de már második reneszánszát élő Jake Gyllenhaalt. Viszont a jelenleg is zajló tendencia, miszerint a minőségi, felnőtteknek szóló mozi egyre inkább a tévébe költözik át az Egyesült Államokban, könnyen azt eredményezheti, hogy pár év múlva egy olyan történetet, mint a Fogságban, még hollywoodi szupersztárokkal is igenis inkább tévésorozatként készítenének el.
Ez azért lenne jobb nekünk, nézőknek, mert a korhatárbizottságtól tartva nem kellene 15 éves kamaszfiúk szintjéhez szelídíteni egy ilyen sötét forgatókönyvet, és nem vágnának ki egy rakás izgalmas mellékszálat a két-két és fél órás (itt még így is merészek voltak a 153 perces játékidővel) átlag nézői tűrőképességhez idomulva. A Fogságban ezért egy érdekes hibrid, ami még éppen jól működik mozifilmként, de mégis fel lehet fedezni rajta a kommersz siker érdekében tett engedményeket.
Egy pennsylvaniai kertvárosban vagyunk, ahol két baráti család hálaadásnapi pulykavacsorához készülődik, amikor a kislányaiknak nyoma vész. Az utcán korábban egy gyanús lakókocsi parkolt, amelyből pár óra múlva a rendőrségnek sikerül is kihalászni egy potenciális gyanúsítottat (Paul Dano), de a lányok továbbra sem kerülnek elő.
Az ügyre egy szívós, munkamániás nyomozót (Jake Gyllenhaal) állítanak rá, de az egyik áldozat apja (Hugh Jackman) inkább saját kézbe venné a dolgokat. A nyomozás hemzseg a dramaturgiai félrevezetésektől, és néha nehéz eldönteni, hogy szándékos elterelő fogásokról van szó, vagy egyszerűen nem jutott idő egy-egy szál teljes kifejtésére. A hosszú játékidő végig izgalmas, és viszonylag gyorsan pereg, de a zsúfoltság miatt egyes mellékszereplők kifejezetten rosszul jártak. Pazarlásnak tűnhet például Viola Davis, Terrence Howard vagy Maria Bello szerződtetése az elrabolt kislányok szüleinek szerepére, ha a forgatókönyvnek nincs ideje Hugh Jackmanen kívül másra koncentrálni.
Jackman egyébként óriási lehetőséghez jutott ezzel a szereppel, és tudott is élni vele. Évek óta lehet sejteni, hogy többre képes ő, mint vaskarmokkal, félmeztelenül befeszíteni a mellizmait, és A nyomorultak már az Amerikai Filmakadémiát is kellően meggyőzte, hogy megszerezze első Oscar-jelölését. A Fogságban-ért simán járhatna a második, és itt ugyan nincs alkalma ősz parókában trillázni, de egy sokkal izgalmasabb és ellentmondásosabb karaktert hoz életre, akivel nehéz nem azonosulni, hiába halmoz hibát hibára.
Valahol olvastam, hogy ő az agresszív, megelőzésen alapuló amerikai külpolitika metaforája a filmben, szemben Gyllenhaal gondos, szabályokat betartó és azok által korlátok közé szorított diplomatájával szemben. Kicsit erőltetettnek érzek ilyen párhuzamokat belemagyarázni egy gyerekrablásos krimibe, de abban van valami, hogy a gyermeke védelmében a legbrutálisabb eszközöktől sem visszariadó családfő sokkal inkább egy konzervatív értékrendet megtestesítő, időtlen amerikai ideál, mintsem hús-vér ember. Az utóbbi időben Liam Neeson akciófilmjeiben vitték el karikatúrairányba ezt az ideált, és itt is hajszál híján múlik (konkrétan egy kínzásjeleneten), hogy elszaladjon Jackmannel a ló, de a film érdeme, hogy meg meri kérdőjelezni ennek az apatigris-szimbólumnak a feddhetetlenségét - legalábbis egy ideig.
Jake Gyllenhaalé a kevésbé látványos szerep, mégis megérdemel minden méltatást az alakítása. Denis Villeneuve-vel zsinórban két filmet forgattak együtt, és a másik, az Enemy, amelyben saját hasonmását is megformálja, tűnik a merészebb vállalkozásnak, viszont a Fogságban fogja lehetővé tenni, hogy továbbra is tudjanak kockázatosabb projekteket vállalni, akár együtt, akár külön. Gyllenhaal karrierjében a Fogságban egyébként szinte trilógiát képezhetne A Zodikákus-sal és Az utolsó műszak-kal, hiszen mindegyikben megszállott, idealista nyomozót alakít, akik a sötétség legmélyebb bugyraiba kénytelenek leszállni.
Nagy különbség viszont, hogy míg A Zodiákus-ban megismerjük a komplett élettörténetét, itt csak apró jelzések utalnak arra (ismét csak azt lehet mondani, hogy egy sorozatban sokkal szebben ki lehetett volna fejteni a karakter hátterét), hogy ki ez az ember, és honnan jöhetett. Másrészről pedig Az utolsó műszak legfontosabb eleme az együtt dolgozó rendőrpáros volt, a Fogságban viszont mintha azt sugallná, hogy csak ez az egyetlen zsaru dolgozik az egész városban. Néha már a nevetségesség határát súrolja, hogy némely kockázatos akcióhoz hogy nem voltak képesek erősítést küldeni.
Hibái és megkérdőjelezhető döntései ellenére a Fogságban maradandó moziélményt kínál azoknak, akik csak egy csavaros, izgalmas krimire vágynak, és azoknak is, akik a mesteri színészi alakításokat és a művészi igényű filmkészítést értékelik. A film sötét (szó szerint is, a gyönyörű fényképezés Roger Deakinst dicséri), de nem túl sötét, kiszámítható, de nem túl kiszámítható és 14 felett minden korosztálynak ajánlható. Ha egy rendező egyszerre akarja kielégíteni a multiplexek és a művészmozik közönségét is, akkor általában két szék közül a földre esik, Villeneuve-nek azonban első hollywoodi kirándulásában valahogy pont sikerült csak annyi kompromisszumot vállalnia, hogy büszkén nézhet a tükörbe.