Borzasztóan élveztem az Itt a vége című komédiát, ennek ellenére meg vagyok lepve, hogy a film már több mint 120 millió dollárt kaszált. Ez a vígjáték a tökéletes "fanboy film", minden ízében arról szól, hogy a Judd Apatow istállójából kikerült komikusok rajongótáborát kielégítse. Annak, aki egy epizód Freaks and Geeks-et sem látott, nem fújja kívülről az Ananász expressz-t, és fogalma sincs James Franco kiterjedt tevékenységi köréről, az Itt a vége csupán egy gyermeteg poénokat és gagyi számítógépes trükköket felvonultató vígjáték. De úgy látszik, erre is van igény, mert kétlem, hogy világszerte annyi Freaks and Geeks-rajongó él, hogy csak nekik lenne köszönhető a film sikere.
Az Itt a vége arról szól, hogy egy ismert amerikai színész óriási hollywoodi házibulit tart, ahol a vendégek mind híres emberek, ám a buli közepén eljön az apokalipszis. A résztvevők többsége rögtön elpatkol vagy további magyarázat nélkül eltűnik, egy kis csapat viszont magára marad a házban, és együtt próbálnak megbirkózni a váratlan helyzettel. Amellett, hogy a világvégét viszonylag nehéz megúszni, innentől kezdve a legtöbb nehézség a figurák önzőségéből ered. Viccesen megírt szituációkkal és figurákkal ez egy bárki által élvezhető vígjáték alaphelyzete is lehetne, de itt az a csavar, hogy a színészek önmaguk fiktív verzióit alakítják, és a poénok mind a korábbi alakításaikban megjelenő, arra valamiképpen reflektáló, vagy éppen a "valós", médiából ismert személyiségükre épülnek.
A házigazda James Franco, aki színre lépése után pár másodperccel már azt magyarázza egyik vendégének, hogy "anyád puncija volt a vászon, apád farka volt az ecset, te vagy a műalkotás". Lehet, hogy van, aki ezt önmagában fergetegesen viccesnek találja, de a poén itt persze az, hogy a színészkedés mellett festéssel, írással, rendezéssel és egy csomó minden mással foglalkozó Franco önmagát figurázza ki a nagyzoló szöveggel. A kanadai Jay Baruchelhez beszél, aki nemcsak tök hülyének nézi Francót, de egy kicsit meg is veti. Az igazi Baruchelről a rajongói pontosan tudják, hogy utálja Hollywoodot, és rövid ideig megpróbálkozott a Los Angeles-i élettel, de aztán visszaköltözött Montrealba. És azt is tudják, hogy Baruchel régi jó barátja a szintén kanadai Seth Rogennek, így számukra mindjárt többletjelentést hordoz a film nyitójelenete, amikor Seth várja a Los Angeles-i reptéren a látogatóba érkező Jayt.
Nem árt ismerni a köcsög Kenny Powerst sem az Egyszer fent, inkább lent című sorozatból, különben nem sok értelmet nyer a később felbukkanó Danny McBride viselkedése. McBride állítólag az egyik legkedvesebb ember a Földön, de a fél világ Powersszel, az elképesztően egocentrikus, gátlástalan egykori baseballbajnok figurájával azonosítja, így természetesen itt is egy ultranagy seggfejt alakít, aki feléli a szűkös vízkészletet, és összevissza ráveri a farkát a házban mindenre. Craig Robinson azt a rendes, tisztességes fickót játssza, akinek elképzeljük, az Oscar-jelölt Jonah Hill pedig az önmagától elszállt Jonah Hillt alakítja. Michael Cera figurájában pedig pont az a vicces, hogy a cukipofaként megismert színész itt drogozó-gruppenező idiótaként jelenik meg. Az utalások és metapoénok sora végtelen, minél jobban ismerjük a résztvevők korábbi munkásságát, annál viccesebb a film. Aki még az Itt a vége alapjául szolgáló kisfilmet is látta, azt is előre sejtheti, kik maradnak életben a legtovább.
Ezt a filmet senki más nem tudta volna megcsinálni, mint Seth Rogen és Evan Goldberg, akik gyerekkori barátok, ezer éve együtt dolgoznak - ők írták a Superbad-et, az Ananász expressz-t, a Zöld darázs-t és a Kertvárosi kommandó-t -, és ezer éve ismerik a film többi szereplőjét. Minden a Freaks and Geeks-szel és az Undeclared-del, Judd Apatow és Paul Feig első két zseniális tévésorozatával kezdődött. Innen ismeri egymást Rogen, Franco és Baruchel, és innen hozzák azt, hogy a legjobb úgy dolgozni, ha összetereled a haverjaidat, és jókat marháskodtok, improvizáltok együtt. Ebből a munkamódszerből nőttek ki az olyan szuper komédiák is, mint Apatow Felkoppintvá-ja vagy Feig Női szervek-je, és most Rogen és Goldberg viszi tovább a hagyományt, akik az Itt a végé-nél először nemcsak az írást, hanem a rendezést is magukra vállalták.
Hogy máig mennyire összetart és támaszkodik egymásra ez a csapat, annak egyik bizonyítéka, hogy a film elején, statisztaminőségben felbukkan Paul Rudd, David Krumholtz, Christopher Mintz-Plasse és Martin Starr is, mind-mind régi arcok, akik különböző felállásokban dolgoztak együtt a főszereplőkkel. Azt pedig, hogy mennyire menő ennek a bandának a részévé válni, jól mutatja, hogy Emma Watson, Rihanna és Channing Tatum is örömmel vállalt egy-egy cameót a filmben.
Nem filmtörténeti újdonság persze, hogy valaki a barátai ötleteit és színészi jelenlétét felhasználva csinál filmet. Közismert, hogy így dolgozott John Cassavetes, de például Jancsó Miklós is azt mondta, hogy az "elég bolond" Szegénylegények sosem készült volna el, ha nem a barátaival csinálja. Az Itt a vége konkrét előképét viszont leginkább talán Kevin Smithnél kell keresni, aki kezdettől a haverjait mozgósította szókimondó vígjátékaihoz, a Zack és Miri pornózik-ban rendezte is Rogent és Robinsont, és akinek a Dogma című komédiája több szempontból is megelőlegezi az Itt a végé-t. Még Smith szarszörnye is eszünkbe juthat párszor.
Ez a fajta, lazulós együttléten alapuló haveri komédiázás kellemesen otthonos hangulatot teremt, de azt is maga után vonja, hogy a filmnek nem lesz nagyon szigorú, hollywoodi szabályoknak mindenben megfelelő struktúrája. Így az Itt a vége sem egy feszes, frappáns poénokat felvonultató komédia, hanem inkább elszórt gegek és bennfentes poénok gyűjteménye. De ez a szabálytalanság sokszor váratlanul üdítően hat. Például - egészen kicsi spoiler következik - az egyik jelenetben a srácok elkezdenek hülyéskedni egy revolverrel, amit Franco a film szerint a Flyboys forgatásáról tett el emlékbe, de szemben a megszokott klisével, a fegyver nem sül el véletlenül, és később, amikor valaki mégis használja, megint csak más a poén, mint várnánk.
Nagy mondanivalót aligha kell keresni egy ilyen filmben, mégis van egy annál mélyebben önéletrajzinak tűnő rétege is, mint hogy mindenki saját magát játssza. Arról is szól, hogy Hollywood és a hírnév hogyan változtatja meg, teszi önzővé és idegeníti el a benne élőket. Önmagában az, hogy a legfontosabb dolog az igaz barátság, borzasztó közhelyes tanulság lenne, de ha eszünkbe jut, hogy Franco megjárta a Pókember-franchise-t, mielőtt magára talált, Rogen és Goldberg pedig átmentek a Zöld darázs most már általuk is "rémálom"-nak titulált készítésén, akkor máris izgalmasabbnak és nagyon személyesnek tűnik, hogy ezt is beleírták a filmbe. El tudom képzelni, hogy Rogen végigült egy csomó meetinget stúdiófejesekkel úgy, hogy közben az járt a fejében, bár heverészhetne inkább Baruchellel egy kanapén, óriási dzsointokat szívva.