Itt még a nemi erőszak is vicces

Irvine Welsh Mocsok című, gusztustalan regényéből váratlanul szórakoztató film született. James McAvoy imádnivaló állat.

Jon S. Bairdnek az a mázlija, hogy eddig nem volt sikeres rendező. A Mocsok előtt egy filmet csinált, a futballhuligánokról szóló, csak Nagy-Britanniában bemutatott Cass-t, amiért sem a közönség, sem a kritikusok nem őrültek meg. Irvine Welsh-regény adaptálásánál most már valószínűleg örökké Danny Boyle Trainspotting-ja lesz a szinte túlszárnyalhatatlan mérce, és ha ezt egy neves rendező nem ugorja meg, az nagy bukás, Bairdnek viszont nem igazán volt mit veszítenie azzal, hogy megfilmesítette a Mocsok című könyvet. Legrosszabb esetben annyi történt volna, hogy csinált egy második gyengének tartott filmet is.

James McAvoy a Mocsok című filmben Forrás: ADS Service

Az összehasonlítás persze elkerülhetetlen, de szerencsére Bairdnek esze ágában sem volt Boyle-t majmolni, a megközelítése teljesen egyedi, így jól jött ki a dologból még azzal együtt is, hogy azért a Mocsok nem akkora film, mint a Trainspotting. Nem is kell, hogy az legyen. Baird meghozott egy remek döntést, ami végig működésben tartja a filmjét: a regény iszonyatosan nyomasztó, undorító világát és végtelenül taszító főhősét kirángatta a szennyből, és a viszolyogtatás helyett a humorra helyezte a hangsúlyt. A film így sokkal játékosabb, viccesebb és szórakoztatóbb, mint az elképesztően deprimáló regény (vagy mint akár a Trainspotting), de ez egyáltalán nem tűnik megalkuvásnak, ellenkezőleg, inkább az tűnt volna öncélúnak, ha másfél órán át egy olyan férget kell bámulnunk, amilyen a regény főhőse.

James McAvoy a Mocsok című filmben Forrás: ADS Service

A felütés rögtön behúz: egy edinburghi rendőrőrsön vagyunk egy értekezleten, antihősünk, Bruce Robertson (James McAvoy) narrációjában maró gúnnyal mutatja be lenézett kollégáit, akiket félre kell állítania az útból, hogy megkaphassa az áhított előléptetést. Robertson szövege, és annak szürreálisba hajló képi megjelenítése szellemes, a tempó pattogós, a figurák, beleértve Robertsont is, jópofán groteszkek. Már tudjuk, hogy jól fogunk szórakozni.

James McAvoy a Mocsok című filmben Forrás: ADS Service

A nyakló nélkül vedelő, drogozó, kollégáit egymás ellen gátlástalanul kijátszó, munkáját totálisan erkölcstelenül végző Robertson egy realista filmben szinte kibírhatatlan lenne, de ebbe a valóságtól elemelt, majdnem meseszerű világba sok minden belefér, itt még a nemi erőszak is vicces. McAvoy fergetegesen szarkasztikus alakítása, a groteszkséget hangsúlyozó kameraállások és torzítások, a bőkezűen adagolt, erőteljes színek, és a 80-as évekbeli betétdalok együtt alakítják ki azt a játékosan ironikus hangulatot, amihez hasonlót ugyan láttunk már, mégsem érezzük, hogy bárhonnan nyúltak volna az alkotók, annyira kerek az egész. A 99 Luftballons-t például csomó filmben felhasználták már, mégis lehetetlen kibírni hangos nevetés nélkül, amikor Robertson és egyik pipogya áldozata (Eddie Marsan) a Nena-számmal aláfestett montázsban csapják szét magukat Hamburgban.

Eddie Marsan és James McAvoy a Mocsok című filmben Forrás: ADS Service

Persze ahogy halad előre a film, egyre inkább elkomorodik, hiszen ez nem egy bűnügy megoldásának vagy Robertson előléptetésének, hanem Robertson teljes szétesésének a története. Baird ezt a fokozatos hangulati eltolódást is tökéletesen oldja meg: McAvoy szemei egyre bevérzettebbek, figurája egyre tragikusabb, a képek egyre sötétebbek. Mégsem érezzük azt, hogy hirtelen egy másik filmbe csöppentünk, épp csak az irónia átadta a helyét a morbid humornak, a tarkabarka szürrealitás pedig kezd inkább egy rémálomra hasonlítani. De mivel egy pillanatig sem hittük, hogy a valóságot látjuk, ez sem fáj.