Hollywood öregségfóbiája nem enyhül: ha nagy ritkán készül is egy-egy olyan romantikus film, amiben az egymásra találók kivételesen nem harminc éven aluliak, abban egészen biztosan nyomát sem leljük a valóságnak (pl. Minden végzet nehéz). Ezért jó, hogy van Nicole Holofcener (Jóbarátnők, Adni jó), aki ugyan a filmjeiben szintén kifényesíti egy kicsit az életet, hogy szebben csillogjon, viszont a történetek, amiket elmesél, mindig mélyen emberiek. Ha szebb házakban is laknak a szereplői, szebb ruhákat is hordanak és szebb gyerekeket is nevelnek, mint mi, az érzelmeikben magunkra ismerünk.
Az ötvenes éveiben járó rendezőnőben az is szimpatikus, hogy vele öregszenek a filmjei: mindig nagyjából arról a korosztályról készít filmet, amelynek a tagja. Így mostanra, az Exek és szeretők-kel (Enough Said) eljutott odáig, hogy hősei nagy gyerekeket nevelő, többségében második házasságukat taposó középkorú emberek. Már önmagában az is üdítő lenne, ha Holofcener simán két középkorú ember szerelméről csinált volna egy bájos filmet, de ő igazából egy sokkal érdekesebb és nehezebben feldolgozható témát feszeget itt. Nem az érdekli, hogy miért szeret egymásba két ember, hanem az, hogy ha már összejöttek, miért maradnak együtt vagy mennek szét.
Ezt a saját magához korban és karakterben is gyanúsan hasonlító Julia Louis-Dreyfuson keresztül vizsgálja, aki egy Eva nevű, elvált masszőrnőt alakít, aki egyetemre készülő lányával él Los Angeles egyik jómódú részén. Eva egy baráti összejövetelen két érdekes emberrel is megismerkedik: a szintén elvált, szintén egy nagylányt nevelő Alberttel (James Gandolfini), akivel hamarosan elkezd randizgatni, és Marianne-nal (a Holofcener összes filmjében szereplő, mindig zseniális Catherine Keener), a költővel, aki kuncsaftja és bizalmasa lesz. A bibi csak az, hogy kiderül, Albert és Marianne egymás exei.
A film teljes átéléséhez el kell fogadnunk azt a viszonylag valószínűtlen tényt, hogy miközben Eva egyre közelebb kerül Alberthez és Marianne-hoz is, képes mindkettőjük előtt titokban tartani, hogy a másikkal is jóban van. Ennek elfogadásában némiképp segít, hogy Marianne folyamatosan sztorizik a volt férjéről, és hiteles az az emberi gyengeség, hogy Eva képtelen feladni sajátos pozícióját, hogy titokban bepillantást nyer Albert személyiségébe.
Eva és Albert ismerkedése szuperül indul, úgy tűnik, egy nyelvet beszélnek, bájosak, viccesek, szerethetők együtt, drukkolunk nekik. De ott van Marianne, akinek a sztorijai kizárólag egy dologra futnak ki: hogy Albert mennyire rémes alak. Ahogy egymást követik a férfi lustaságáról, kövérségéről és szexuális inkompetenciájáról szóló történetei, Eva elkezdi azokat a Marianne által végzetesnek ítélt hibákat keresni és felnagyítva látni Albertben, amiket amúgy talán észre sem vett volna.
Holofcener iszonyatosan ügyesen manipulál minket: mi is mindig Eva változó szemszögéből látjuk Albertet. Eleinte egy mackószerű, cuki, okos, humoros pasinak tűnik, aztán egyre inkább egy trehány, elhízott, idegesítő fickónak ismerjük meg. A film remekül ábrázolja azt a frusztráló csapdát, amikor valakiben elkezdjük csak a rosszat látni, és szép lassan az agyunkra megy. A nagy kérdés persze az, hogy Marianne közreműködésének hála Eva elkerülhet egy óriási csalódást, vagy inkább arról van szó, hogy hibát követ el, amikor hagyja, hogy egy olyan ember, aki nem illik össze Alberttel, eltorzítsa a férfiról alkotott képét, és megmérgezze az amúgy teljesen funkcionális kapcsolatukat.
Hogy saját magának megválaszolja a kérdést, Eva elkezd azon tűnődni, hogy a volt férjével miért is váltak el. Holofcener forgatókönyvírói zsenialitása és emberi kapcsolatok iránti hihetetlen érzékenysége sűrűsödik abban a csodálatos jelenetben, amelyben Eva, a volt férje, a közös lányuk, a volt férje új felesége és házas barátaik (Toni Collette és Ben Falcone, a film komikus színfoltjai) vacsoráznak egy étteremben. Az író-rendezőnőnek elég egy kosárka kenyér, hogy azon minden didaktikusság nélkül, de a napnál is világosabban megmutassa, milyen, amikor két ember mélyen ismeri egymást, de nem a legjobbat hozzák ki egymásból, és milyen, amikor flottul működő partnerség alakul ki köztük. És már meg is van a válasz.