Ryan Gosling mégsem az Isten

A Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives) című filmre vártunk a legjobban a cannes-i filmfesztiválon,  de a csalódás csak annál nagyobb. A Drive rendezője ezúttal unalmas, üres, erőszakos filmet csinált, amiben Ryan Gosling maximum önmaga paródiáját nyújtja. A filmet Cannes-ban is elégedetlen morgás fogadta, pedig ha a rendező Nicolas Winding Refn eddigi munkásságát nézzük, csak azt hozta, amit szokott. De a Drive után ez több, mint punk gesztus. Nagy kitolás a nézőkkel. A film július közepén jön Magyarországra.

Két éve akkorát ütött a Drive, hogy azóta is alig ocsúdunk. Nem csoda, hogy mikor a Drive rendezője és főszereplője újra közös filmbe fog, azt várjuk, megismétlődik a csoda. Ehhez képest nemcsak nem ismétlődik meg, de még az is látszik, a rendező Nicolas Winding Refn tojt a nézők fejére.

Nicolas Winding Refn és Ryan Gosling a Csak Isten bocsáthat meg forgatásán

A Drive-val Winding Refn szintet ugrott, egy szűk körben divatos európai művészfilmesből egyszerre Hollywood egyik legkeresettebb rendezőjévé vált. Sikerült neki, ami oly sokaknak nem: kompromisszumok nélkül valósította meg a vízióját Amerikában úgy, hogy közben rengeteg új rajongót szerzett, és a meglévőket sem vesztette el. A továbblépés egyértelműnek tűnt a még nagyobb filmek irányába, de Winding Refnnek még volt egy elintézetlen ügye.

A Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives) ötlete még pár évvel ezelőtt, egy nehéz időszakban (problémás volt a második gyerekének a születése) pattant ki a fejéből, és a Valhalla Rising után akarta megcsinálni, de aztán jött a Drive lehetősége, és csak most tudott visszatérni rá. Így érthető is, hogy a film sokkal több rokonságot mutat a nézőbüntető, meditatív Valhallá-val, mint a relatíve közönségbarát Drive-val. "Ultrabrutális, végtelenül lassú és öncélúan művészkedős" - írtam annak idején a vikinges filmről, és ez a jellemzés tökéletesen áll a Csak Isten bocsáthat meg-re is. Senki nem vitatja el Winding Refn jogát arra, hogy a hatalmas áttörés után beintsen a nézőknek, és egy másfél órás vizuális költeménnyel jelentkezzen, de akkor azon sem szabad meglepődni, hogy ezzel sokaknak csalódást okoz - ahogy azt a szerda reggeli cannes-i vetítés közben dühösen távozó újságírók és a végefőcímet kísérő egyöntetű, sértett búúúzás mutatta.

Csak Isten bocsáthat meg | Ryan Gosling

A Csak Isten bocsáthat meg élvezete kizárólag azon múlik, hogy mit vár az ember egy filmélménytől. Ha lebilincselő történetet és olyan karaktereket, akikkel azonosulni tud, akkor egyértelműen gyűlölni fogja. A figurák kidolgozatlanok, többnyire egyetlen jellemzővel bírnak (gonosz anya, igazságosztó rendőr, aranyszívű prostituált stb.), a sztori ezerszer látott sémákból épül fel, a forgatókönyv nem lehetett több négy oldalnál.

Szerencsétlenül sült el Ryan Gosling szerepeltetése is (eredetileg Luke Evans játszotta volna a főhőst, Gosling az utolsó pillanatban ugrott be), mert amíg zárkózottsága és szótlan tépelődése (az egész film alatt összesen 17-szer szólal meg) remekül működött a Drive-ban, és kisebb mértékben az azt követő The Place Beyond the Pines-ban, ugyanaz a karakter harmadszorra már paródiaszerűen hat. A morózus fickó egyszer veszíti csak el a hidegvérét, amikor idegbeteg rikoltozással követel vissza egy női ruhát.

Csak Isten bocsáthat meg | Ryan Gosling és Vithaya Pansringarm

A történet Thaiföldön játszódik, ahol Julian (Gosling) a bátyjával együtt egy muaj thai edzőtermet üzemeltet, de igazából drogkereskedésből tartják el magukat. A Billy nevű báty (Tom Burke) egy visszataszító alak, a bordélyházban 12 éves prostituáltat követel, majd egy nem sokkal idősebb lányt erőszakol és gyilkol meg brutálisan. Ekkor tűnik fel Chang (Vithaya Pansringarm), a civil ruhás rendőr, aki lehetőséget biztosít a lány apjának, hogy kitöltse a haragját a férfin - Billy hamarosan péppé vert véres húscafatként végzi. A leginkább egy barátságos boltosra emlékeztető Chang egyszerre vállalja magára a rendőr, az ítélőszék és a hóhér szerepét. Kisebb bűnökért karlevágást utal ki, nagyobbakért halált. Rövid pengéjű szamurájkardját úgy húzza ki a semmiből, mintha a teste része lenne.

Az alvilág törvénye alapján Juliantől várja mindenki, hogy Changen megbosszulja a bátyja halálát, leginkább a városba érkező édesanyja, Crystal (Kristin Scott Thomas) kapacitálja erre. Julian kelletlenül lát neki kötelessége teljesítésének, majd a körülmények ismeretében futni hagyja az elkövetőt, és ez leszámolások sorozatát indítja el.

Csak Isten bocsáthat meg | Vithaya Pansringarm és Kristin Scott Thomas

A rendező elmondta, hogy Kristin Scott Thomas azzal a feltétellel vállalt szerepet a filmben, ha egy igazán gonosz figurát alakíthat. Kívánsága teljesült, mert Crystal igazi szörnyeteg, aki vacsora közben azzal a kérdéssel indít a fia állítólagos barátnőjénél, hogy "Hány faszt szórakoztatsz egy nap alatt azzal a geciputtony száddal?" (ez volt az egyetlen dolog, amin nevetett a közönség), majd lesajnálóan nyilatkozik gyermeke péniszméretéről. Ez az eltúlzott karakter hoz némi energiát a csigalassúsággal hömpölygő filmbe, amire szükség is van, mert az erőszakos jelenetek most nem sikerültek olyan emlékezetesre, mint Winding Refn korábbi filmjeiben. A késes kínzás olyan ciki, mintha a rendező görcsösen próbált volna valami érdekeset kitalálni, de semmi nem jutott eszébe, és a remény, hogy majd Julian és Chang a nagy összecsapásával villantja meg a zsenialitását, hamar szertefoszlik.

ACsak Isten bocsáthat meg gyönyörűen megkomponált képeivel, lassan kocsizó kameramozgásával, és jó ízléssel válogatott zenéjével erős atmoszférát teremt, de Winding Refn már bizonyította, hogy erős atmoszféránál sokkal többet is tud. Biztos, hogy számára fontos volt kiadni magából ezt, de legközelebb a nézőkre is gondolhatna.