Valószínűleg barlangban élt, aki nem hallott a tavalyi év folyamán Lars von Trier maratoni hosszúságúnak készült, pornóelemeket is tartalmazandó, leendő botrányfilméről, A nimfomániás-ról. A dán rendezőzseni már előző filmje, a remekül sikerült Melankólia elhíresült cannes-i sajtótájékoztatóján is belengette, hogy következő filmje egy művészi pornó lenne, de hasonlóan egy sor akkor elhangzott durva poénjához, ezt sem vette senki túl komolyan.
Pár hónappal később azonban már címe is volt a minden eddiginél botrányosabbnak szánt filmnek és az előző két Von Trier-filmben remekelt Charlotte Gainsbourg leszerződött a főszerepre, majd sorra jöttek a hírek, hogy a rendező eddigi kedvenc színészei közül többen (Stellan Skarsgard, Willem Dafoe, Udo Kier, Jean-Marc Barr és Nicole Kidman - ő végül kiszállt és Uma Thurman vette át a neki szánt szerepet) is örömmel részt vesznek a mókában. A készülő filmet látatlanban sikerült eladni minden jelentősebb piacra és egy éve már az sem tűnt elképzelhetetlennek, hogy A nimfomániás-sal újra meghívást kapjon Cannes-ba a nácizós poénjai miatt a fesztiválról kitiltott rendező.
A közel százórányi nyersanyagból azonban nem sikerült a tavaly májusi cannes-i szemléig filmet faragni és végül nyáron derült ki, hogy fesztiválpremier nélkül, karácsonykor, Koppenhágában mutatják be A nimfomániás-t. A promóciót olyan profi marketingesek vették kézbe, hogy 2013 második felében szinte egy hét sem telt el ízelítő klipek vagy pikáns plakátok nélkül és látva, hogy a tavalyi cannes-i fődíjas Adèle élete szexjelenetei például mekkora hírverést biztosítottak a filmnek, sokan arra következtettek, hogy a "szexszel bármit eladhatsz" elve alapján A nimfomániás lehet Lars Von Trier karrierjének legnagyobb anyagi sikere. Erre az ambícióra utal az is, hogy a film kettévágva, nézőbarát két órás darabokban kerül a mozikba, valamint egyre inkább kihangsúlyozásra került a marketingkampányban, hogy a filmben ugyanolyan szinten jelen van a humor, mint a szex.
Csakhogy a szaftos előzetesek és ötletes plakáttervek között mindössze arról nem esett szó, hogy a moziba kerülő kétszer két órás A nimfomániás egyáltalán nem a Lars von Trier által megálmodott film, hanem a producerek által összeollózott és a szexualitás ábrázolása szempontjából is jelentősen finomított verzió. Von Trier állítólag áldását adta erre a felállásra és nyilván neki is érdeke, hogy a lehető legtöbb nézőhöz jusson el a filmje, de megnézni nem volt hajlandó a kész változatot és 2014 során valamilyen formában (egy ideig pletyka szinten a tévé- vagy websorozat lehetősége is felmerült, egyelőre csak annyi biztos, hogy a berlini filmfesztiválon levetítik A nimfomániás 1 rendezői verzióját) nyilvánosságra hozza saját, hosszabb változatát is.
Mindez persze nem szokatlan; a filmtörténelem hemzseg a rendezőik akarata ellenére megkurtított filmektől és az esetek többségében az alkotók is tisztában vannak a filmkészítés kollaboratív jellegével, illetve a producerek hatalmával. Más kérdés, hogy abból általában nem sok jó szokott kisülni, ha egy filmnek széles körben az a változata terjed el, amit épp a rendezője nem nézett meg. Persze ellenpélda is akad; a készülte körülötti bonyodalmak miatt alig forgalmazott Margaret-nek mindkét változata remekmű.
A nimfomániás-nak egyelőre csak a mozikba kerülő, rövidebb változata látható, így nem áll rendelkezésre a rendezői változat bizonyítani, hogy a dán mester ezt vagy azt másképp csinálta volna, de már az első percekben gyanús, hogy ez bizony nem egy igazi Von Trier-film, hanem egy Von Trier-film nyersanyagának marketingesek által fogyaszthatóvá kupált trendi, szexi és fiatalos verziója.
Emlékeznek a Nyakunkon az élet-ből arra a jelenetre, amikor a Winona Ryder által megformált kezdő dokumentumfilmes ledöbbenve látja, hogy a yuppie barátja (Ben Stiller) tévéstúdiójánál MTV-életérzéssel dúsított reality show-vá silányítják a barátairól forgatott doksiját? Valamiért ez a jelenet jutott eszembe A nimfomániás első része láttán. Hangsúlyos szavak jelennek meg kiírva a vásznon, ötletes kis animációk szemléltetik az elhangzott elméleteket, amikor egy macskáról beszélnek, megjelenik egy cica képe, majd egy leopárdé, aki az egyik szerető szexualitását szimbolizálja, satöbbi; csupa olyan ötlet, amit nem tudok elképzelni, hogy Lars von Trier - vagy a korábbi filmjeit ismerő néző - szükségesnek tartana.
Szinte érződik, ahogy a PR-csapatból valaki bedobja az ötleteket, hogy "ide kéne egy-két hápogó kacsa, hogy nehogy leüljön a sztori" vagy "a dugás közben nagy villogó számokkal írjuk ki, hogy hányat tol a srác". Csakhogy Lars von Trier nem egy kezdő tévéasszisztens, mint Winona Ryder a Nyakunkon az élet-ben, aki örülhet, ha bármilyen formában napvilágra kerül a filmje, hanem az európai kortárs filmművészet egyik legnagyobb rendezője, akinek a vízióira százezrek kíváncsiak PR-szakemberek leegyszerűsítő, szájbarágós ötletei nélkül is.
Ennek megfelelően a nyolc fejezetből álló történet, melynek kerete, hogy egy nimfomániás nő, Joe (Charlotte Gainsbourg) elmeséli szexuális élete történetét egy remeteéletet élő férfinek (Stellan Skarsgard), aki összeverve begyűjti őt az utcán, első két része totális beetetés. Könnyed, leegyszerűsített, vicces, pikáns és valamennyire szexi is.
A fiatal Joe-t Stacy Martin formálja meg, gátlások nélkül, a kamaszkori szexuális hódítások sokkal kevésbé szólnak beteges szexfüggésről, mintsem arról, hogy egy dekoratív fiatal lány sokat szexel sok mindenkivel. Van ezzel bármi baj? Erre be fognak ülni a tizenéves kamaszok is a bevásárlóközpontok mozijaiban még ha soha nem hallottak a Hullámtörés-ről, a Táncos a sötétben-ről vagy a Dogville-ről.
Más kérdés, hogy ezt a történetet a közelmúltban már elmesélték más európai művészek jobban, sőt, szexibben, elég csak Francois Ozon Fiatal és gyönyörű-jére vagy Steve McQueen A szégyentelen-jére gondolni. A színészeket egyébként pornós dublőrök segítették a szexjelenetekben, de ebben a megszelídített verzióban semmi olyan nincs, amit ne láttunk volna már mozivásznon, vagy amit a legtöbb francia színész ne vállalna el simán testdublőr nélkül is. Nyolc fejezet azonban még a rövidebb verzióban is sok idő, kielégülést nyerhet bőven az is, aki nem pikáns és könnyed szórakozást vár egy Lars von Trier-filmtől.
A nimfomániás első része fura hibrid. Váltakozik a stílus, a műfaj, sőt, még a képarány is. A csúcspont a harmadik fejezet (Mrs. H.) Uma Thurman vendégszereplésével, amely végre nem Von Trier-light, hanem a Dogma-korszakot vagy A Birodalom tévésorozatot idéző kíméletlen groteszk, amin az ember azt sem tudja, sírjon vagy nevessen. A negyedik fejezet azonban Joe haldokló apjával (Christian Slater) és a fák iránti szeretetével dögunalom és a történet szempontjából felesleges is. Slater, Thurman és a Joe nagy szerelmét, Jerome-ot alakító Shia LaBeouf egyébként - az utóbbi kissé erőltetett brit akcentusát leszámítva - könnyedén beilleszkedik Von Trier univerzumába, bár ez nem meglepő azok után, hogy olyan hollywoodi sztárok, mint Nicole Kidman (Dogville) vagy Kirsten Dunst (Melankólia) mekkorát alakítottak a korábbi filmjeiben.
A Von Trier-filmográfiára egyébként számtalan utalás fellelhető A nimfomániás-ban: bevillanhat A Birodalom liftes jelenete, a róka, majd a hóesésbe zuhanó kisgyerek az Antikrisztus-ból, az érzelmek nélkül ribanckodó nő a Hullámtörés-ből, a naturalista szexjelenetek az Idióták-ból, vagy a sokkoló finálé a Dogville-ből, ami arra utal, hogy a rendező maga is egyfajta gigantikus életmű-összegzésnek szánta A nimfomániás-t, eddigi színészeinek aranycsapat-felállásával.
Épp ezért szomorú, hogy a végső stádiumban kikerült a keze körül az irányítás és egyéni vízióját a producerek feláldozták a piaci törvények oltárán. Tény, hogy egy 5 és fél órás, legmagasabb korhatár-besorolású film a forgalmazók rémálma, még akkor is, ha egy olyan rendező alkotta, akinek neve önmagában védjegy. Biztos, hogy A nimfomániás - 1. rész sokkal több nézőt fog így becsábítani a mozikba, mint ha a második résszel együtt vagy leginkább a kibővített, rendezői változatban vetítenék, de számomra (és rengeteg Lars von Trier-rajongó számára) ez a két óra felér a rendező kiherélésével. Még szerencse, hogy utána jön a második rész.
A második részben (6-8. fejezet) már Gainsbourg alakítja Joe-t, aki eljutott a felismerésig, hogy a hagyományos szex közben már semmit nem érez és a szerelem sem adja meg számára a plusz töltetet, így az extrémitások felé fordul. Itt egyrészt megkapjuk azt a sokkoló botrányfilmet, amit Von Trier mindig is ígért és a szadomazo, homoszexualitás, afrikai csődörökkel való hármasszex, pedofília tabuk mind-mind kipipálásra kerülnek. Egyedül a szülővel való szex marad ki (noha a promóciós kampány engedett ilyesmit is sejtetni), ám az utolsó fejezetben még erre a vonalra is történik némi utalás Mia Goth (a film egyik nagy felfedezése) karakterének hangsúlyossá válásával. Mindez nyilván kevéssé erotikus és kíváncsi vagyok, hogy hány olyan embert fog totálisan megbotránkoztatni, aki az első rész után, gyanútlanul, hasonló szoftpornóval dúsított szórakozásra számított.
Borítékolható egyébként, hogy a kettévágással A nimfomániás 1-et körülbelül duplaannyian látják majd, mint a durvább és drámaibb második részt, pedig a filmnek pont ebben a felében sikerül végre összeszedettebb, egységesebb képet mutatnia és felfedni, hogy a szexuális fantáziákon és abszurd poénokon túl mit is akart elmesélni a rendező. Akinek persze lételeme a polgárpukkasztás és A nimfomániás 2-vel még több érzékeny lelket fog lesokkolni (bár gyanítom, hogy a második részre már nem nagyon mennek el az érzékeny lelkek) nemcsak azzal, hogy az egyik monológban saját szerencsétlen nácis megjegyzéseire kacsint vissza, de egy ponton még egy pedofil férfi melletti védőbeszéd is elhangzik. Tessék, az ember, aki szimpatizált Hitlerrel, most együtt érez egy pedofillel! - röhög a markába az örök provokátor.
A nimfomániás, és különösen a sikerültebb második része azonban nem csak provokálni akar. Joe és Seligman (Stellan Skarsgard) párbeszédei hemzsegnek az irodalmi és pszichológiai utalásoktól. Aki fogékony erre, néha azt érezheti, jó lenne lejegyzetelni, hogy mit is mondanak és utánaolvasni a felemlegetett íróknak, elméleteknek, míg mások halálra fogják unni ezeket az eszmefuttatásokat.
Von Trier, mint az Antikrisztus-ban és a Melankóliá-ban, most is a Flaubert-i alkotói álláspontot ("Bovaryné én vagyok") vitte bele filmjébe, így nimfomán hősnője részben ismét ő maga és a szexfüggőség csak egy metafora a környezetet elidegenítő, önpusztító szenvedélybetegségekre. Az öniróniában sem szűkölködő rendezőben azonban mindig lenyűgöző volt, hogy filmjei alapján mennyire képes saját szenvedélybetegségeit és gyengeségeit kívülről szemlélni és analizálni. A nimfomániás-ban ezt úgy vitte tovább, hogy nem csak Joe-ba, a nimfomán főhősnőbe lehet magát a rendezőt belelátni, hanem az aszexuális, mindent intellektuális síkon megközelítő aszkéta Seligmanba is. A film így értelmezhető egy briliáns, de gyarlóságával tisztában lévő elme ösztön-énje és felettes énje közti dialógusként. Kérdés, csak, hogy mit keres ebben a társalgásban a kommersz érdekeket szem előtt tartó producer a kíméletlen vágóollójával.
- - - - - - - - - - - - - - -
A nimfomániás-t 2013. december 29-én láttam a brüsszeli Bozar moziban.