A Robotzsaru ne legyen már hisztis kislány!

Huszonhét évvel az eredeti Robotzsaru-film után elkészült a remake, de minek. A legnagyobb baj, hogy a brazil José Padilha úgy érezte, tükröt kell tartania az amerikai társadalom és külpolitika elé - kár, hogy sokkal rosszabb és butább rendező Paul Verhoevennél. Robotzsaruból jajveszékelő szerencsétlent csinált, Samuel L. Jacksonból pedig élete egyik legrosszabb alakítását sikerült kicsalnia. Cserébe a film még unalmas is.

Az eredeti Robotzsaru-ban lett volna egy jelenet, amelyben a Robotzsaru hazamegy egykori családjához, de a kisfia nem ismeri fel, kizárólag a kutyája. Paul Verhoeven, a '87-es film rendezője végül kihagyta a jelenetet, mert túl nyálasnak ítélte. Az új Robotzsaru készítői nem fogták vissza magukat.

Joel Kinnaman a Robotzsaruban Forrás: Fórum Hungary

A 2014-es verzióban a robotrendőr egy igazi mimóza lélek: csúnyának érzi magát, nem szereti a mogyoróvajat, és azon szomorkodik, hogy az otthona egy labor. Persze, én könnyen beszélek, nekem nincs kisfiam, aki nem hajlandó iskolába járni, mert kiborgként tértem vissza, miután felrobbantottak. Ráadásul úgy nézek ki, mint a tavaly újracsinált Dredd bíró.

Nem is feltétlenül az a fő baj, hogy a jelenetek bántóan nagy arányában remeg meg a Robotzsaru szája széle. Az igazi probléma az, hogy José Padilha rendező láthatóan vért izzadva feszül meg, hogy valami súlyos mondanivalót vigyen a robotrendőr történetébe. A brazil Padilhának ez az első amerikai filmje, korábban az amúgy elég gyenge Elit halálosztók-at rendezte, amiben Rio de Janeiro rendőreinek és alvilágának kíméletlen krónikáját próbálta elmesélni.

Joel Kinnaman és Abbie Cornish a Robotzsaruban Forrás: Fórum Hungary

A Robotzsaru-ban az OCP megavállalat rendfenntartó robotjai már ellepték a világot, nincs többé szükség amerikai áldozatokra ahhoz, hogy béke legyen például a Közel-Keleten. A film kezdőjelenetében Teherán utcáit járják az emberméretű kiborgok és a két lábon járó duplaágyús óriásrobotok (ED-209, a lépcsőn leguruló gonoszrobot a ’87-es filmből), amikor öngyilkos merénylők csoportja indít ellenük támadást, amelynek a végén a robot egy kisgyereket is szitává lő, csak mert kés van a kezében.

Úgy tűnik, az amerikai robotok nem békét, hanem rettegést visznek Teheránba. Amerikában azonban a kongresszus egyelőre ellenáll, hogy az utcai bűnözés ellen a rendfenntartás ezen módját vessék be. Az OCP cinikus és gátlástalan feje épp ezért az amerikai közvéleményt célozná meg egy szerethető termékkel, illetve az emberi faktorral. De az emberi faktorról tudjuk jól. És az amerikai közvéleményről is.

Joel Kinnaman a Robotzsaruban Forrás: Fórum Hungary

Verhoeven Robotzsaru-ja (több szempontból tanulságos, hogy a holland rendezőnek szintén az volt az első amerikai filmje) gyakorlatilag tökéletes képregényfilm volt, csak éppen nem volt neki képregény eredetije. Egyszerre ultrabrutális, szinte groteszk módon az, ugyanakkor egy szatíra, amely úgy fogalmaz meg elnagyolt vonásaival és gesztusaival kritikát, hogy egy pillanatig sem veszi magát komolyan, viszont telibe talál. Nem véletlen, ugyanez a szatíra bontakozik majd ki közel tíz évvel később a kilencvenes évek egyik legjobb (és alaposan félreértelmezett) amerikai filmjében, a Csillagközi invázió-ban, amelyet szintén Verhoeven rendezett, illetve Edward Neumeier írt (igaz, Robert A. Heinlein könyvéből).

José Padilha ezzel szemben elsősorban rémesen didaktikus, és szinte kínlódik, hogy valami hasonló "görbe tükröt" állítson az amerikai társadalom elé. Jellemző, hogy miféle otromba módon rendezi meg Samuel L. Jacksont. Egy rendpárti tévéshow házigazdáját játssza olyan elképesztően nagy, az IMAX-vászonra is alig kiférő idézőjelekkel, hogy már csak az hiányzik, hogy kacsintgasson is hozzá. Egyébként a film végén kacsint is egy akkorát, mint egy középiskolai ki-mit-tud vicchíradójának dilinyós bemondója.

Samuel L. Jackson a Robotzsaruban Forrás: Fórum Hungary

Nehezemre esik leírni, hogy Michael Keaton a megavállalat fejeként "profi alakítást" nyújt, mert hát profi. Kifejezetten ízléses például a fehér ing, mellény, zakó kombója. Főleg, amikor előveszi a simulékony modorát, olyankor az öltözetével összhangban hatásosan kelti fel az ellenszenvünket. Nagyjából ő az egyetlen, aki érzelmet képes kiváltani pár másodpercre a nézőből.

Ami a tudóst alakító Gary Oldmant illeti: érdekes, hogy míg a kilencvenes években folyamatosan pszichopatákat és őrülteket játszott, a Batman: Kezdődik! óta rendszerint jámbor, becsületes embert. Itt is az.

Gary Oldman, Jay Baruchel, Michael Keaton és Jennifer Ehle a Robotzsaruban Forrás: Fórum Hungary

A Robotzsaru-t játszó Joel Kinnamant nem érdemes bántani, olyan, mintha egy tiniket célzó randomgenerátor választotta volna ki, és hát nem az ő döntése volt, hogy az új Robotzsaru esetében az emberi tényező ne hiba legyen a gépezetben, hanem szükséges áldozat, illetve hogy egy szál tüdőből kinövő jajveszékelő fejjel ábrázolják egy szándékolatlanul komikus jelenetben (a feleségével való első Skype-beszélgetés is kifejezetten humoros lett, kár, hogy megrendítőnek szánták). Viszont részben az ő színészi képességeinek róható fel, hogy a Robotzsaru nevetség tárgyává válik.

Ami azonban az új film legnagyobb kudarca, azon túl, hogy színtelen-szagtalan steril termék, hogy hidegen hagyja a nézőt, egy pillanatig sem izgalmas. Kultúremberhez méltóan évente legalább egyszer újranézem az eredeti Robotzsaru-t, a mai napig leköt és lenyűgöz (nagyszerű például, ahogy közvetett módon Detroit valós, több évtizedes válságáról is szól), ennek ellenére nem voltak elvárásaim az új verzióval kapcsolatban, maximum annyi, hogy tökös legyen, és jól szórakozzak rajta. Mint például a tavalyi Dredd-en, amely bár nem sikerült jól, de kifejezetten imponáló volt az az elképzelés, hogy a zsigerekig csupaszítsák és egyszerűsítsék a történetet és a figurát. A Robotzsaru-t viszont egy olyan rendező kapta, aki okoskodni próbált - viszont nem volt hozzá elég esze.