Üdvözöljük a halálba menőket!

A héten kerül mozikba a Pompeji című katasztrófafilm, amelyben hatalmas CGI-csinnadrattával pusztítják el újra az ókori várost. Ezen felbuzdulva összegyűjtöttük a tíz kedvenc Római Birodalomban játszódó filmünket. Első körben visszanyúltunk a régi idők nagy klasszikusaiért. Elizabeth Taylor szemkápráztató díszletek között csábítja el Richard Burtont, Kirk Douglas pedig ókori forradalmárként szabadítja fel a rabszolgákat. Azért manapság is készülnek emlékezetes filmek a témában: Russell Crowe gladiátorként bizonyítja, hogy nem vesztek ki a régi vágású hősök a moziból, Rachel Weisz pedig ókori filozófusként éri el, hogy még a matematikai fejtegetései is izgalmasnak tűnjenek. 

10. Gli ultimi giorni di Pompei (1959)

Rögtön meglátszik, hogy a listán szereplő filmek közül a Gli ultimi giorni di Pompei (Pompeji végnapjai) készült a legkevesebb pénzből. Unatkozni azonban egy percig sem lehet rajta, ugyanis gigantikus csaták és hosszú percekig tartó felvonulások híján inkább sok fordulattal, cselszövő karakterekkel és változatos akciókkal tették érdekessé. Még a Vezúv kitörésének és a város elpusztulásának mai szemmel megmosolyogtatóan amatőr megvalósítása sem vesz el a film élvezetéből, inkább csak növeli a báját. Glaucus (Steve Reeves) többévnyi háborúskodás után tér vissza Pompejibe, azonban a nyugalmas hétköznapokba való elmerülés helyett egy tehetős polgárok villáit fosztogató, titokzatos rablóbanda után kénytelen nyomozásba kezdeni.

Gli ultimi giorni di Pompei Forrás: Mokép

A főszerepre az utolsó pillanatban sikerült megnyerni a színészmesterségre váltó hajdani testépítő-ikont, Steve Reevest, így aztán az ő alkatához remekül illő akciójelenetekkel pakolták tele a forgatókönyvet. Glaucus már rögtön a film elején megment egy szekerét irányítani képtelen nőt, később puszta kézzel megöl egy krokodilt, az arénában pedig egy oroszlánnak veszi el a kedvét a keresztények szétcincálásától. A Gli ultimi giorni di Pompei kiváló bevezetőként szolgál az olasz szandálos filmek (peplumok) világába, legfőbb érdekessége pedig az, hogy mivel Mario Bonnard hirtelen lebetegedett, az asszisztensének, a spagettiwesternjeivel később világhírnévre szert tevő Sergio Leonénak kellett befejeznie a filmet.

+ + +

9. Quo Vadis (2001)

Hiába ez minden idők legdrágább lengyel filmje, látványban így sem tud versenyre kelni az 1951-es amerikai adaptációval, de aki szereti, ha a gyerekkori olvasmányélménye a lehető legkisebb változtatásokkal köszön vissza a vászonról, az ezt a lengyel változatot is kedvelni fogja. A 2001-es Quo Vadis aranyszínben fürdő képeivel úgy néz ki, mint egy igényesen elkészített tévésorozat - és tudjuk, hogy manapság ez igencsak nagy dicséretnek számít. Szellemiségében is hű maradt a regényhez: túláradóan romantikus és mélyen keresztényi. Mindennél többet elmond a filmről, hogy a díszbemutatóra a Vatikánban került sor a pápa részvételével.

Quo Vadis Forrás: Mokép

A rendezői székben Jerzy Kawalerowicz ült, aki A fáraó-val már egyszer bizonyította, hogy ért az epikus történelmi filmek levezényléséhez. A legtöbbünk számára ismeretlen lengyel színészgárdára nem lehet panasz, de mindenképpen kiemelkedik közülük Boguslaw Linda az őrült Néró császárt mesterien manipuláló Petronius szerepében. Az eredetileg modellként ismertséget szerző Magdalena Mielcarz pedig olyan, mintha az ártatlanság életre kelt szobra lenne. Az erőszakot sem spórolták ki a filmből, az egyik arénabeli jelenetben az oroszlán egyenesen az anyja kezei közül tép ki egy pólyás gyereket.

+ + +

8. Agora (2010)

Hiába volt hatalmas siker a Gladiátor, nem hozta el a Római Birodalomban játszódó mozifilmek reneszánszát. Kaptunk ugyan azóta két korrektnek mondható akció-kalandfilmet (A kilencedik légió, A Sas), az igazán emlékezetes produkciók azonban tévésorozatok voltak (Róma, Spartacus). Az Agora bizonyult az egyetlen magas színvonalú kivételnek, amely némileg helyreállította a mozi becsületét. A Római Birodalom végnapjaiban járunk Egyiptomban, és a terjedő vallási fanatizmus miatt egyre kevésbé lehet kordában tartani az utca népét.

Agora Forrás: Budapest Film

Két okból érdemes megnézni az Agorá-t. Egyrészt Rachel Weisz remekül alakítja benne Hüpátiát, kora egyik meghatározó filozófusát, csillagászát és matematikusát, másrészt a provokatív témaválasztása miatt, ugyanis a film a műfajban megszokottnál igencsak sötétebb fényben tünteti fel a korai kereszténységet. Kürillosz püspök mindent megtesz, hogy az embereket Hüpátia és tanai ellen hangolja. Az Agora tulajdonképpen az antik világ leáldozásának egyik fontos okáról és a kizárólagosságra törekvő vallási fanatizmus pusztító hatásáról mesél egy tragikus sorsú nő életén keresztül.

+ + +

7. Kleopátra (Cleopatra, 1963)

Az ötvenes évek végére a tévé komoly konkurenciájává vált a mozinak, a nézők visszaszerzésére Hollywood minden addiginál monumentálisabb filmek készítésébe fogott. A Kleopátra is azok közé a grandiózus történelmi eposzok közé tartozik, amelyeknek látványvilága megismételhetetlen. Lehet vontatottnak, üresnek és felszínesnek nevezni a filmet, de akkor is varázslatos érzés elmerülni a vizuális orgiájában, mivel tudható, hogy ennek a típusú filmkészítésnek örökre leáldozott. Egyszerűen azért, mert a számítógépes trükkök korában már senki sem fog ekkora díszleteket felépíteni, illetve nem fog felfogadni több ezernyi statisztát, ha ezt jóval egyszerűbben és költséghatékonyabban is meg lehet oldani.

Kleopátra Forrás: Mokép

A Kleopátra minden idők egyik legdrágább filmje, majdnem csődbe vitte a stúdiót, és a forgatásán jött össze Richard Burton és Elizabeth Taylor. Kell ennél izgalmasabb ajánlólevél? Burton és Taylor botrányos kapcsolata (mindketten házasok voltak) a filmen is meglátszik: közös jeleneteik vibrálnak a szexuális feszültségtől. Aki esetleg nem tudná, a film Julius Caesar, Marcus Antonius és Kleopátra hatalmi vetélkedéseit regéli el.

+ + +

6. Titus (1999)

Shakespeare Titus Andronicus című, a Római Birodalom időszakában játszódó drámáját az író egyik leggyengébb művének tartották az elmúlt évszázadokban, és csak a huszadik század második felében kezdett el javulni a megítélése. Látva a dráma alapján készült filmet, könnyedén kitalálható, hogy mi botránkoztatta meg sokáig az embereket, és miért került mostanság ismét a figyelem középpontjába. Shakespeare drámáira mindig is jellemző volt az erőszakosság, a Titus azonban odáig megy a szereplők szadista kegyetlenkedéseinek nyílt bemutatásában, hogy akár még egy gyakorlott horror-rajongó is meghökkenhet rajta. Anthony Hopkins alakítja az északi hadjáratról hazatért és a családját ért tragédiák miatt fokozatosan megőrülő hadvezért, Jessica Lange pedig a gótok fondorlatos királynőjének szerepében remekel.

Titus Forrás: UIP Dunafilm

A színházi rendezőként indult Julie Taymor (Frida, Across The Universe) megtartotta az eredeti nyelvezetet, viszont ihletett módon modernizálta a darabot. Az ókori római időkre utaló díszletek, öltözékek és járművek huszadik századiakkal keverednek. A császár egyik fia például harmincas évekbeli kocsin, a fasiszták egyenruhájára emlékeztető öltözékben érkezik a palota elé, hogy magának követelje a megüresedett trónt. Taymor az olasz és horvátországi helyszínek között is ragyogó érzékkel válogatott: amfiteátrum mellett egy Mussolini idején felhúzott grandiózus épület is fontos szerepet kap a filmben. Mindig van tehát mit csodálni a képeken, és ha netán elfelejtettük volna, a Titus ismételten jól a fejünkbe vési a leckét a hatalom- és a bosszúvágy lélekölő hatásáról.

+ + +

5. Barabás (Barabbas, 1961)

A Római Birodalomban játszódó amerikai történelmi eposzok jelentős részének a kereszténység kialakulása és üldöztetésekkel teli, viszontagságos elterjedése adta a történeti hátteret. Nincs ez másként a Barabás esetében sem, viszont az összes közül ez rendelkezik a legerősebb és legegyedibb történettel. (A film alapjául szolgáló, azonos című könyv megírásáért Nobel-díjjal jutalmazták Pat Lagerkvistet.) Barabást nem kell külön bemutatni, ő volt az a bűnöző, akit Jézus helyett engedett szabadon Poncius Pilátus. Az Újszövetségből ennél alig több minden derül ki róla, a film azonban végigköveti további életét, hosszú, gyötrelmes küzdelmét a lassan éledező hitével és nem múló bűntudatával.

Barabás Forrás: Mokép

Anthony Quinn bámulatosan jó a főszerepben. Egyrészt magabiztosan hozza a tőle megszokott, léha, iszákos, szenvedélyes férfit, de emellett nem riad vissza a karakter elhúzódó lelkiismereti válságának az érzékeltetésétől sem. Richard Fleischer rendező is legalább ugyanekkora dicséretet érdemel, ugyanis a szicíliai kénbányáról elhiteti velünk, hogy ennél már a pokol sem lehet rosszabb, a gladiátorok arénabeli küzdelme pedig az egyik legizgalmasabb az egész műfajban. Gyerekként láttam utoljára, most újranéztem, félve attól, hogy egy vontatott szenvedéstörténetet fogok kapni, aztán őszintén meglepődtem, hogy milyen összetett gondolatisággal és változatos látványvilággal bíró remekmű is ez a film.

+ + +

4. Gladiátor (Gladiator, 2000)

Gyakorta szokták a Gladiátor-t azon filmek közé sorolni, amelyeket érdemtelenül tömtek ki Oscar-díjakkal, és a történelmi tények figyelmen kívül hagyását is sokan felhánytorgatják neki. Hagyjuk most ezeket a felesleges vitákat, és koncentráljunk a lényegre: a Gladiátor egy régimódi hősideált dicsőítő, szemérmetlenül patetikus történelmi akciófilm, amely sokadszorra is megunhatatlan, többek között azért, mert a hatvanas évek vége óta eléggé elhanyagolták ezt a műfajt. Hollywood elfelejtkezett az ismert világ jelentős részét uraló, intrikus Rómáról, a légiók hódító hadjáratairól, a gladiátorok élet-halál harcáról. Ezt a hiányt ismerte fel Ridley Scott filmje, és meghódította a cirkuszra, antik pompára, vérengzésre vágyó nézők millióit.

Gladiátor Forrás: UIP Dunafilm

Kevés annál filmre kívánkozóbb pillanat van, mint amikor a római császár a némán várakozó amfiteátrumban magasba emeli az ökölbe szorított kezét, és a mutatóujjának irányával dönt egy ember életéről. Ráadásul a Gladiátor-ban mindezt Joaquin Phoenix játssza el nekünk. Az akciójelenetek forgatásakor Ridley Scott ismét régi fényében ragyogott, és most is majdnem akkora adrenalinlöketként hatnak, mint a film első megtekintésekor. Gondoljunk csak a barbárokkal vívott erdei csatára vagy az arénabeli harci szekeres összecsapásra. Sokszor tették tiszteletüket a moziban a gladiátorok, minket mégis ebben a filmben nyűgöztek le a legjobban.

+ + +

3. A Római Birodalom bukása (The Fall of the Roman Empire, 1964)

Megjelenésekor egyszerre volt pénzügyi és kritikai bukás, mi mégis nagyon kedveljük, és el is mondjuk miért. A látványvilága elképesztő: Madrid mellett felépítették a Forum Romanum mérethű mását. Már csak azért megéri megnézni a filmet, hogy az ember láthassa ezt a szikrázóan fehér díszletvárost az óriási épületeivel. Ha őrjöngő tömeggel kellett megtölteni a teret, akkor a statiszták számával sem spóroltak. Minden részletre odafigyeltek: Marcus Aurelius császár gondosan megkoreografált temetését például a hóesés tette varázslatos szépségűvé. Anthony Mann imádott a természetben forgatni, és a vadregényes tájak ehhez a filmhez is sokat hozzáadnak.

A Római Birodalom bukása Forrás: Mokép

Nincs még egy olyan történelmi eposz, amely ennyire ambiciózus lett volna. Ahogy a címe is jelzi, A Római Birodalom bukása már nem egy ember életére koncentrál, hanem egy bonyolult, több évszázadon át tartó folyamat lényegét próbálja megragadni. Először Marcus Aurelius (Alec Guinness) utolsó napjait láthatjuk, ahogy elkeseredetten próbálja megreformálni és jó kezekben hagyni birodalmát, hogy aztán Commodus (Christopher Plummer) élvhajhász és felelőtlen uralkodásának bemutatásával vetítse előre Róma bukását a film. Ebben a melankolikus színezetű eposzban hiába erőlködik Livius (Stephen Boyd), csak a nőt (Sophia Loren) tudja megmenteni, az apjaként szeretett Marcus Aurelius álmát egy igazságosabb birodalomról már nem tudja megvalósítani. Ugyanezt a történetet formálta át a tetszése szerint a Gladiátor.

+ + +

2. Spartacus (1960)

Hiába szerződtettek nyolcezer katonát a spanyol hadseregből a végső csatajelenethez, ha csupán a monumentalitást néznénk, az összeállításban szereplő történelmi eposzok közül több is megelőzte volna a Spartacus-t. Vannak azonban olyan egyéb erényei a filmnek, amelyek miatt a rabszolgavezér története műfaji társainál egyedibbé és merészebbé vált. Kezdjük mindjárt az egyik legemlékezetesebb jelenet felemlegetésével: már éppen felállna Kirk Douglas, hogy elárulja a kilétét, amikor felugrik mellőle egy másik foglyul ejtett lázadó, aztán még egy, és még több, és mind azt kiabálják, hogy én vagyok Spartacus. Ő a tökéletes hős, akiért az egész hadserege feláldozná magát. A többséggel ellentétben ebben a filmben nem bukkan fel a kereszténység, ellenben egy népszerű balos értelmezést követve, Spartacust a rabszolgaság eltörléséért harcoló forradalmárnak ábrázolják benne.

Spartacus Forrás: Mokép

Folytathatjuk a káprázatos színészgárdával: Laurence Olivier, Peter Ustinov és Charles Laughton egyaránt magas rangú római tisztviselőket játszanak, akik mesterei a politikai machinációknak. Öröm nézni őket, ahogy állandóan próbálnak túljárni egymás eszén. Végezetül az is elmondható, hogy Stanley Kubrick is kiváló munkát végzett, hiába csak vészmegoldásként ugrott be az után, hogy a forgatáson Kirk Douglasszel hamar összekülönböző Anthony Mannt kirúgták. Kikezdhetetlen filmtörténeti klasszikus a szabadság fontosságáról, amelyet a mai napig vérpezsdítő érzés végignézni.

+ + +

1. Ben-Hur (1959)

Ez egy ilyen műfaj - nincs meglepetés az első helyen. Ahogy a történelmi filmek közül máig az Arábiai Lawrence a legzseniálisabb, úgy a Római Birodalomban játszódó filmeposzok között sem tudunk jobbat találni a Ben-Hur-nál. Az első dolog, ami mindig eszünkbe fog róla jutni, az a hihetetlenül intenzív élményt nyújtó, nyolc perc hosszú szekérverseny. Volt idejük rá felkészülni, ugyanis az előkészítése egy teljes évig eltartott. A szekérverseny forgatását nem a film rendezője, William Wyler irányította. Az interjúkban előszeretettel lódító Sergio Leone azt állította, hogy ő vette fel, de a valóságban a magyar származású akciórendezőé, Marton Endréé az érdem.

Ben-Hur Forrás: Mokép

De hagyjuk a fergeteges akciójelenetek és a monumentális díszletek ajnározását. Azért lett az első a Ben-Hur, mert hiába az epikus méret, sosem veszítette el szem elől az embert. Messala (Stephen Boyd) árulása után minden szimpátiánk a címszereplőé (Charlton Heston), szurkolunk, hogy túlélje a gályarabságot, aztán pedig hihetetlen szerencséjén csodálkozunk. A Ben-Hur által egy igazi, régimódi, hatalmas távolságokat bejáró és években mérhető kaland részeseivé válhatunk, amelyet nagyszerű érzés újra meg újra átélni.