2006-ban Frank Miller azonos című képregénye alapján vitték vászonra a thermopülai csata történetét, sok látványos csatajelenettel és vérontással. 2014-ben már nem várnak senkire. Még nincs kész az újabb képregény, az új film viszont már igen, a folytatás 300 - A birodalom hajnala címmel kerül a héten a mozikba. A perzsa király most vízen támad, és egy amazont küld a serege élére, a görögök meg küzdenek.
Szükség volt a folytatásra? A legkevésbé sem. Hiába tele még a net ma is a spártás mémmel, hiába üvöltözik focistadionban, gyúrás közben és a Valóvilágban, akkor sem. A 300 egy, a történelemkönyvekből mindenki által ismert, kerek egész történetet mesélt el önfeláldozásról és a hazaszeretetről. A pénz persze felülírt mindent.
A 300 - A birodalom hajnala külcsínjét talán külön magyarázni sem kell, mivel szinte teljesen ugyanazt kapjuk, mint az előzményben. Kidolgozott mellkasokat, műtermi hangulatú, korlátozott színskálával operáló, stilizált képi világot és persze sok-sok vért és csonkolást. Ugyanaz a trükk másodszorra is, egyszer belegyorsítanak, máskor pedig belelassítanak az akciókba, így módunkban áll gyönyörködni a szakállról lecsöppenő vércseppben, vagy éppen egy testtől végérvényesen elszakadó lábban. Erőszakpornó. Az első részt szinte mindenki látta, aki ebben a műfajban utazik, szóval viszonylag egyszerű eldönteni, hogy van-e az embernek gusztusa a repetához.
Valljuk be, a kezdeti álmélkodás után a 300-ban is hamar repetitívvé vált a gyilkolászás. Ráadásul a hősiesség felmagasztalása is olyan ügyetlen módon sikerült, hogy tanulságul azt lehetett elraktározni magunkban, hogy a ronda emberek gonoszak, a jókat pedig elsősorban dagadó izomzatukról lehet felismerni.
Kellett hát nagyon a frissítés a folytatásba, különben unalmassá vált volna ugyanazt a macsó életérzéssel átitatott szüntelen kaszabolást még egyszer végignézni. Van is két lényeges újítás. Szárazföld helyett tengeren folyik a vérengzés, és a perzsa flottát a világot engesztelhetetlenül gyűlölő, súlyosan depressziós Artemisia (Eva Green) vezeti. Ezzel fel is soroltuk az összes dolgot, ami szórakoztató a filmben.
Baj annál több van viszont. A 300 egyik erénye a végtelenül egyszerű történetkezelése volt. Elslattyogtak egy szurdokba, gyilkolásztak egy kiadósat, aztán meghaltak. Itt viszont feleslegesen túl van bonyolítva a keretként szolgáló mese, pedig ez tényleg nem az a film, ahol szükség lenne felvázolni a karakterek múltját, indítékait. Miért lett gonosz Artemisia? Mi bántja Themisztoklészt? Ide-oda ugrálunk az időben, és kapunk sok felesleges szövegelést, pár sablonos és felszínes előtörténetet és világmagyarázatot. Meg lettünk volna nélkülük.
Vagy ha tényleg mesélni akarnak, akkor maszatolás helyett meg kellett volna írni rendesen a forgatókönyvet. A lényeg annyi, hogy Xerxész perzsa istenkirály tengeren is megtámadja Görögországot, a sokszoros túlerő ellen pedig az athéni Themisztoklész próbálja felvenni a harcot kicsiny flottája élén.
A legfeleslegesebb pillanatok abból az elhibázott törekvésből származnak, hogy az első rész minél több emlékezetes momentumát átmentsék a folytatásba. Valódi szerep híján, de csak azért is feltűnik pár percre a szörnyszülött Ephialtész. Sikerült beleerőszakolni Gorgo királynő (Lena Headey) szájába a híres spártás mondatot. A legkínosabb azonban a 300-ból átmentett, tízpercenként előkerülő apa-fia mellékszál volt. Ahogy újból feltűnt Callan Mulvey és Jack O’Connell, máris nehezen leküzdhető vágyat éreztem arra, hogy átpörgessem a Facebookot a telefonomon.
Színészi alakításról csak Eva Green esetében beszélhetünk. Nem túlzás állítani, hogy ha csak lementek volna egy közeli konditerembe, és összeválogattak volna pár ottani srácot, ők sem nyújtottak volna rosszabb produkciót. Különösen lehangoló Sullivan Stapletont figyelni, ahogy próbálja eljátszani a kívül elszánt, belül bizonytalankodó athéni hadvezért. Alakítása nyomán egy teljesen jellegtelen alakká törpül Themisztoklész, akinek még a harci beszédei is simán felérnek egy gyengébb altató hatásával.
A tengeri ütközetek elképesztő ötletkavalkádja és Eva Green miatt azonban mégsem lehet csak úgy szimplán átlépni ezen a filmen. Amikor végre ütköznek, lángolnak és süllyednek a hajók, akkor érezzük, hogy elemükben vannak a film készítői, és hogy tulajdonképpen ezekért a pillanatokért született meg a folytatás. Kár, hogy a működőképes ötletekből pont a végső csata előtt fogytak ki, és arra már csak egy olyan esztelen hülyeség maradt, amely a korábbiakhoz képest nem letaglózó erejű, hanem egyszerűen fárasztó volt. Na jó, Eva Greennek még a lezárásban is van egy egészen megdöbbentő mondata.
Kiderült, hogy a hajdani Bond-lánynak istenadta tehetsége van a kegyelmet nem ismerő, szadista gonoszkodáshoz. A 300-univerzum a végtelen túlzásokról szól, de a folytatásban a szereplők közül ezt csak Eva Green tudja élvezetesen művelni. Sokszor nem kell mást tennie, csak állnia és arcán elszánt gyűlölettel néznie, és máris megelevenedik a film. Amikor pedig villan a szeme, vagy még jobb, lefejezi az egyik emberét, az már tényleg maga a bűnös gyönyör.
És még nem is beszéltem a hihetetlen szexjelenetről, amelyben Themisztoklészt próbálja megfektetni. Ahogy az Álmodozók-ban, úgy itt sem szégyenlős a színésznő. Mintha két megvadult állat viaskodna. Ez is, mint sok más dolog a filmben, annyira el van túlozva, hogy már paródiába hajlik, viszont olyan pofátlanul primitív és hatásvadász, hogy elképedve bámultam a vásznat, hogy ez meg mi a jó ég.
A 300 - A birodalom hajnala megpróbálta mind erőszakban, mind léptékben túlszárnyalni az első részt, ez azonban legtöbbször haszontalan erőlködésként hat. Vannak azonban érdekes pillanatai is, ezért azt kell mondjam, pocsék film, de örülök, hogy láttam.