Egyszer abba kell hagyni a csuklóvagdosást

Egy darabig tipikus amerikai függetlenfilmes, szeretetreméltó, de felszínes nyomasztásnak tűnik a Titanic filmfesztiválon versenyző Átmeneti állomás, pedig nem az: egyrészt sokkal mélyebbre hatol, mint eleinte várható lenne, másrészt olyan sikeresen játszik a néző érzelmeivel, hogy az esetleges klisék sem zavaróak. Legfeljebb akkor, ha nincs kéznél egy csomag zsebkendő.

Az Átmeneti állomás elején a problémás, hátrányos helyzetű kamaszok kortárssegítő központjának egyik fiatal munkatársa elmesél egy sztorit arról, hogy az egyik szökni vágyó bentlakó üldözése közben hogyan csinálta össze a nadrágját az előtte megevett tacótól. Röhögés, lazaság. Aztán valaki rákérdez, hogy amúgy mi lett a szökött sráccal. Ja, két nap múlva megtalálták egy bokorban a holttestét, "de ezt a részét nem szeretem a sztorinak".

Átmeneti állomás Forrás: Titanic Filmfesztivál

Olyan az egész film, mint ez a pár perc: Destin Daniel Cretton író-rendező szinte patikamérlegen mérte ki a kedves, szeretetteli és vicces, meg a sokkolóan kemény részek arányát. Egy jó poénra, egy kis lazulásra mindig van hely, nehogy valami túlzottan megfeküdje a gyomrot.

Egy ideig legalábbis. Mert aztán kiderül, hogy Cretton nem felszínes nyápic, hanem mesteri manipulátor. Így, kedvességekkel vegyítve ugyanis eljön az a pont, amikor a sötétedő hangulat végül tényleg mindenkinél betalál, és csak lelki keménység kérdése, ki meddig bírja zokogás nélkül. Mert lehet, hogy eleinte úgy tűnik, minden szereplő egy kicsit túl szeretetreméltó, minden érzelmi katarzist egy kicsit túl könnyen érnek el - mert a bántalmazott srác szépen, magától elmondja, hogy a hosszú idő után először levágott haja az anyjától kapott ütések nyomait takarta, vagy megírja egy rapdalban élete minden fájdalmát.

Kaitlyn Dever és Brie Larson az Átmeneti állomás című filmben Forrás: Titanic Filmfesztivál

De aztán mindez már inkább hihetetlen őszinteségnek és fájdalmasan mély empátiának tűnik a film szereplőivel, ezekkel a saját csuklójukat vagdosó, szüleiktől rettegő, bizalomra képtelen kamaszokkal szemben. Na és persze a film valódi főszereplőjével, a Brie Larson által csodásan alakított nevelőlánnyal szemben, akit az egyik intézetbe érkező lány egy kicsit túlságosan is emlékeztet saját, nem eléggé feldolgozott múltjára.

Az eleinte túl optimistának érzett hangvétel pedig egészen másmilyen benyomást kelt, amikor kiderül, hogy ez a filmre végig annyira jellemző optimizmus talán az egyetlen, amiben a filmben olyan okos konfliktusteremtő készséggel, olyan remek filmes eszközökkel és olyan kifinomult lélekrajzzal megmutatott élethelyzeteket túl lehet élni.

John Gallagher Jr. és Brie Larson az Átmeneti állomás című filmben Forrás: Titanic Filmfesztivál

Lehet, hogy az Átmeneti állomás semmi mást nem akar sugallni, mint azt a giccsesnek tűnő állítást, hogy a felhők fölött mindig kék az ég, ha van melletted valaki, aki benéz veled a viharzóna mögé, és ha egyáltalán készen állsz a kékség befogadására. Nem baj. Ennyire hatásosan, ilyen mély fájdalmak ilyen átélhető ábrázolásával a giccs lenne a legutolsó, ami zavarna az Átmeneti állomás-ban.

- - - - - - - - - - - -

Az Átmeneti állomás-t még egyszer vetítik a Titanic Filmfesztiválon.