Már Hans Petter Moland előző filmjében, a Hajszál híján úriember-ben is egy olyan figurát alakított, akinek nagyon kevés érzelem tükröződik az arcán, de Az eltűnés sorrendjében című új filmjében, ha lehet, még minimalistább a játéka. Nem nehéz ennyire visszafogni az érzelmeket?
De igen. Mégis gyakran aluljátszom a szerepeimet, mert szeretem megadni a lehetőséget a közönségnek, hogy kitöltsék a hézagokat, és odaképzeljenek valamit, ahol nem csinálok semmit. Én úgy fogom fel a színészkedést, hogy amikor a helyzetből kiderül, hogy miféle figurát látunk, akkor azt már nem kell eljátszani. Jobb, ha a közönség maga találja ki az érzést. Ugyanakkor én színházi színészként indultam, ami teljesen más, mint a filmes színjátszás, és azt is bírom, amikor nagy ecsetvonásokkal lehet festeni, és nem kell visszafogni magam. De nem unalmas a visszafogottság sem, mert belül ott fortyognak az érzések, csak az ember fedőt rak rájuk, mintha kuktában főzne.
Gondolom, nem véletlen a gasztronómiai hasonlat, tudom, hogy szeret főzni.
Igen! A rendszerváltás idején forgattam egyszer Magyarországon (a Jó estét, Wallenberg úr! című filmben alakította Raoul Wallenberget), azóta is csinálok időnként borjúpörköltet.
A filmben egyáltalán nem vicces dolgok válnak humorossá. Ön szerint ez az antihumor skandináv jellegzetesség?
Hans Petterrel beszélgettünk erről. Az az érdekes, hogy mi a Marx fivéreken, a Monty Pythonon, Billy Wilderen nőttünk fel, szóval a példaképeink humor tekintetében nem skandinávok, de valahogy mégis utat tör magának az a skandináv életérzés, ami az Aki Kaurismaki-filmeken is érezhető. Az, hogy a sötétség maga is vicces, hogy a szomorúságnak van egy komikus oldala.
Az utóbbi években játszott több Marvel-szuperhősfilmben is. Ezeket csak a pénz miatt vállalja, vagy csinálni is jó őket?
Abszolút szórakoztatók, nem tudok úgy dolgozni, hogy nem érzem jól magam. És nagyon kellemesen tudom érezni magam egy kis, sötét független film forgatásán, de egy hatalmas popcornfilmén is. Az is sokat számít, hogy a Marvel-filmeket nagyon okos emberek készítik. Nem művészfilmek, de nagyon profin vannak megcsinálva, és olyan rendezők dolgoznak rajtuk, mint Joss Whedon és Kenneth Branagh, kiváló színészekkel. Ráadásul, bár a Disney a tulajdonosa, a Marvel egy kis cég, ahol az ember közvetlen kapcsolatban áll a vezetőkkel, úgyhogy nem érzi úgy, hogy egy hatalmas gépezet része. Lehet velük beszélni a szerepről, a forgatókönyvről, és olyan még nem volt, hogy nekem ne lett volna valami megjegyzésem a forgatókönyvvel kapcsolatban.
Nézni is szereti ezeket a filmeket?
A művészfilmek világából jövök, és hogy megint egy gasztronómiai hasonlattal éljek, ezek sokkal táplálóbb ételek, de attól még az embernek időnként jólesik egy Big Mac is.
A főszereplőket általában hat filmre szerződteti le a Marvel. Ez csak rájuk igaz, vagy ön is több filmre szerződött le?
Én öt filmre szerződtem, amiből hármat már megcsináltunk (Thor, Bosszúállók, Thor: A sötét világ), úgyhogy még két másikra kényszeríthetnek rá. De annyira nem is kell kényszeríteni.
Jó barátok Lars von Trierrel, akinek már egy csomó filmjében szerepelt, úgyhogy biztos el tudja mesélni, hogyan reagált Von Trier, amikor Cannes-ban kipattant a botrány a nácis poénja miatt a Melankólia sajtótájékoztatója után. Megrázta a dolog, vagy elégedett volt magával, hogy sikerült kiakasztania egy csomó embert?
Egyáltalán nem örült, meg volt döbbenve. Amikor ott ült a sajtótájékoztatón, úgy érezte, hogy barátok közt van, az összes újságíró tudta, hogy valójában nem náci, és azt hitte, belefér, hogy ironizáljon és viccelődjön, még ha kicsit bele is zavarodott a mondandójába. De aztán világszerte a szerkesztők úgy hozták ezt le, hogy "Lars von Trier: náci vagyok", a gyerekei pedig azt hallgatták az iskolában az osztálytársaiktól, hogy az apjuk náci. Ez borzasztó volt számára. És hiába kért utána bocsánatot, a fesztivál, amelyikhez a pályája kezdetétől hű volt, két nappal később kitiltotta őt. Szerintem az nagyon gyáva és abszurd húzás volt részükről. Ráadásul abban az évben az volt a fesztivál szlogenje, hogy "a szólásszabadság fesztiválja". Elég ironikus.
Mit gondol, A nimfomániás-ban a figurája, Seligman, aki szelíd zavarodottsággal hallgatja a sztorikat Charlotte Gainsbourg figurájának vad szexuális előéletéről, Von Triert testesíti meg?
Ő is Von Trier. Úgy mondanám, hogy a két főhős, Charlotte Gainsbourg figurája és az enyém, Von Trier két oldalát testesíti meg. Lars hatalmas geek, azok a dolgok, amelyekről Seligman beszél a filmben, a Fibonacci-számok, Bach, a legyezőhorgászat, ez mind olyasmi, amiről Lars rengeteget tud. Ugyanakkor ő Charlotte zaklatott figurája is, aki azt keresi, hogy a szorongásaival együtt hogyan tudna beilleszkedni a társadalomba. Lars nem egy ártatlan szűz, mint Seligman, ugyanakkor, hiszi, vagy sem, benne is megvan az a politikai korrektség, ami Seligmanban. De Lars másik oldala folyamatos harcban áll ezzel a korrekt oldallal.
Már az Antikrisztus-ból is az jött le, hogy Von Trier félelmetes, veszélyes dolognak látja a női szexualitást, és A nimfomániás is ezt taglalja. Ön szerint Von Trier fél a női szexualitástól?
Szerintem ezekben a filmekben inkább a saját szexualitásáról beszél, mintsem a nőkéről. De az is igaz, hogy A nimfomániás-hoz sokat beszélgetett nőkkel a szexuális élményeikről, interjúkat csinált nimfomániás nőkkel, és a filmben szereplő történetek egy része valóban megtörtént. Inkább azt mondanám, hogy lenyűgözi a szexualitás, mint mindannyiunkat, és próbálja megérteni, mint mindannyian. Társas helyzetekben mindig is ügyetlen volt egy kicsit, de nem hiszem, hogy fél a nőktől, abban pedig biztos vagyok, hogy odavan értük.
Meglepett, hogy A nimfomániás-on egy csomót lehetett nevetni. Ön szerint is egyre viccesebbek Von Trier filmjei?
Szerintem mindegyik filmje vicces, még a legsötétebbek is, amiken azért nevetek, mert arra gondolok, hogy "ez meg hogy a francba jutott az eszébe?!". Larsnak fantasztikusan jó a humora, és A nimfomániás-ban, amikor csak volt rá lehetőség, hogy kicsit viccesebb irányba vigyem el a figurámat, mindig megragadtam. Azt hiszem, egyszerre lesznek egyre viccesebbek és egyre sötétebbek a filmjei, mert egyre több színnel dolgozik, ami tetszik nekem. A hozzáállása az élethez egyszerre derűs és sötét, és jó, hogy ez egyre inkább tükröződik a filmjeiből.
Egy interjúban említette, hogy Von Trier "szépen fejlődött" az évek során. Pontosan mit értett ez alatt?
Amikor megismertem, rettegett a fizikai kontaktustól, és elég béna volt a színészekkel, nem igazán tudta, hogyan bánjon velük. De most már fantasztikusan jól kezeli a színészeit, és simán meg lehet ölelni akár hosszabb ideig is anélkül, hogy pánikba esne.
Most forgatja A mi emberünk című John le Carré-adaptációt. Milyen hangulata lesz a filmnek?
Egy 2010-es regényen alapul, amelynek az alaphelyzete kicsit hidegháborús hangulatú, mert egy Nyugattal kapcsolatot kereső oroszról szól. De ez az orosz nem kém, hanem a maffia tagja, aki szeretné felvenni a kapcsolatot az MI6-szel, akiktől bizonyos információkért cserébe védelmet remél Angliában. Nagyon tipikus Le Carré-történet annyiból, hogy nem osztja jó- és rosszfiúkra az embereket, és megvan benne a rá jellemző szomorúság és cinikus hozzáállás a társadalomhoz. A forgatókönyv remek, remélem jó film lesz belőle. (A forgatókönyvet Hossein Amini írta, aki a Drive-ot is.)
Szerepelt John Hillcoat Quarry című sorozatpilotjában is, ugye?
Igen, azt már leforgattuk, de az HBO még nem döntötte el, hogy akar-e belőle sorozatot. Viszont ősszel benne leszek a River című hatrészes minisorozatban, amelyet a BBC csinál, és Abi Morgan (Shame, A Vaslady) írt. Ez egy Londonban játszódó rendőrös sorozat, amelyben egy River nevű nyomozót alakítok, aki nagyon tehetséges, ugyanakkor komoly pszichés problémákkal küzd.