Saját ötlettelenségén poénkodik Hollywood

Vágólapra másolva!

A 22 Jump Street - A túlkoros osztag semmivel sem gyengébb, mint a fergeteges első rész, ismét majdnem két órányi önfeledt dilizést kapunk a mozijegy áráért. Ugyanúgy ügyesen keverik benne az akciózást az öniróniával és a diáklét frappáns bemutatásával. Jonah Hillnek és Channing Tatumnak istenadta tehetsége van ahhoz, hogy folyamatosan a lehető legviccesebben szívassák egymást.

Varga Dénes

Vágólapra másolva!

Jonah Hill Channing Tatum 22 Jump Street

2012 egyik meglepetéssikere volt a 21 Jump Street - A kopasz osztag. Senki sem várta különösebben, aztán a film merész humora és a főszereplő páros egymásra építő játéka tömegeket győzött meg, hogy mégiscsak jó ötlet volt elkészíteni a nyolcvanas évekbeli tévésorozat moziverzióját. Az első részben egy gimnáziumba épült be Jonah Hill és Channing Tatum, adta magát tehát, hogy a folytatásban ismét diáknak álcázzák magukat, csak most az egyetem falai között nyomozzanak egy újabb veszélyes drog terjesztője után.

A 22 Jump Street - A túlkoros osztag dolgát igencsak megnehezíti, hogy most már mindenki fokozott elvárásokkal ül be rá. Hamar megnyugodhatunk, ugyanis rögtön egy szenzációsan vicces jelenetsorral indít a film: kapunk egy hibbant mexikói gengszter-imitációt, egy még hibbantabb Alien-paródiát, és aztán egy Halálos fegyver-t megidéző őrült mutatványt, melyben a csomagtérből próbál a száguldó teherautó vezetőfülkéjéig eljutni az ügyefogyott rendőrpáros.

**Jonah Hill és Channing Tatum a 22 Jump Street - A túlkoros osztagban** Forrás: InterCom

A későbbiekben csak még változatosabbá válik a film humora. Már az első résztől sem volt idegen, hogy saját maga létezéséből, vagyis a fantáziátlan remake-dömpingből csináljon viccet, a folytatás viszont ehhez képest is szintet lép, és ritkán tapasztalt sűrűségben önti ránk a metahumort. Azon kívül, hogy a szereplők megállnak, kinéznek a vászonról, és szóvá teszik a nézőknek, hogy ők most tényleg egy remake folytatására váltottak jegyet, hát nincs még elegük ebből, tényleg minden elképzelhető megtörténik.

Egy balul elsikerült akció után behívatja magához Schmidtet (Jonah Hill) és Jenkót (Channing Tatum) a nagy valószínűséggel nyugtatókon élő rendőrfőnök (Nick Offerman), és áthallásos beszédében tulajdonképpen arról beszél, hogy milyen szabályokat betartva készülnek Hollywoodban a folytatások. A lényeg: ne kísérletezz, csináld azt, ami már egyszer bejött. Ezért is mennek vissza beépített zsarunak a srácok, hiszen azzal egyszer már sikert értek el.

A film valóban úgy épül fel, ahogy egy nyereségvágyból elkövetett folytatás ki szokott nézni: a történetet a lehető legkisebb módosításokkal küldik újra harcba, csak közben minden nagyobb, harsányabb és látványosabb lesz. Az első részben Schmidt álma vált valóra azzal, hogy végre becsajozott a gimiben, és részt vehetett az érettségi bálon, a folytatásban pedig Jenko ideje jött el, aki az egyetemi futballcsapat sztárja lesz.

A díler utáni nyomozás közben ugyanúgy új barátokat szereznek, és ez ismét éket ver megtörhetetlennek hitt, rajtuk kívül mindenki számára nyilvánvalóan homoerotikus színezetű haverságukba. Azért van nő is az egyenletben: Schmidt egy jól elsült slam poetry-produkció után a művészklikkel lesz jóban, és összejön a bájos Mayával (Amber Stevens). Őt ellenpontozza a kiállhatatlan (Jillian Bell), aki mintha csak egy kísértet lenne, mindig ott terem, és világfájdalmas, cinikus megszólalásaival megkeseríti a szerelmespár együttlétét.

**Amber Stevens és Jonah Hill a 22 Jump Street - A túlkoros osztagban** Forrás: InterCom

A folytatások megfáradt szabályrendszerét úgy próbálták felfrissíteni az alkotók, hogy ugyan nem lépnek ki belőle, de ahol csak lehet, jól kifigurázzák. Fergeteges például az az autós hajsza, amely közben a két zsaru azon sopánkodik, hogy az osztályuk már így is túlköltekezett, hogy fogják azokat a drága dolgokat kifizetni, amiket az üldözőik összetörtek. Ezt látva mindenki fejében megjelenhet a robbanásközeli állapotban lévő producer képe, ahogy éppen leordítja a túlköltekező, kontrollját veszített rendező fejét.

Ez az állandó önirónikus kikacsintás nem éppen egy előremutató húzás, hiszen csak gúny tárgyává teszi az uralkodó trendet, de alternatívát nem kínál a hollywoodi filmiparnak az újrázások és folytatások helyett. Paradox módon, hiába ér véget úgy a film, hogy egy bravúros összeállításban fárasztóbbnál fárasztóbb ötletekkel bombázzák a nézőt, milyen újabb bevetésekkel (búváriskola, papnevelde, stb.) lehetne további bőröket lenyúzni a sorozatról, a 22 Jump Street - A túlkoros osztag sikere is a trendet erősíti: továbbra is remake-ben, folytatásban és franchise-ban érdemes gondolkodni Hollywoodban.

Nem kell aggódnia annak sem, akit hidegen hagy ez a meta-marhaság, csupán csak egy lendületes akcióvígjátékot akar látni. Az autós üldözések is simán élvezhetőek önmagukban, nem muszáj közben még gondolatfutamokat is pörgetni Hollywood jelenlegi állapotáról. A nyomozást állandó szerencsétlenkedéssel kiváltó páros pedig fáradhatatlanul löki a poénokat. Bármennyire ügyes is, hogy saját létezésének visszáságaira utalgat a 22 Jump Street, ha a főszereplő páros nem tudott volna eléggé egymásra hangolódni benne, akkor nincs film.

Tatum és Hill továbbra is tökéletes együtt. Nagyszerűen kihasználja a forgatókönyv, hogy alkatilag ennyire különböznek egymástól: Tatum akrobatikus ügyességgel mássza meg az épületet, köpcös társa viszont a biztonságra szavaz. Ráerősítenek arra a sztereotip elképzelésünkre is, hogy Hill biztos az agy, Tatum feje viszont kong az ürességtől. Ennek legszebb megnyilvánulását a drogtól fűtött álomjelenetben láthatjuk: az önbizalomhiányos Schmidt szenved, míg az egyszerű vágyakat kergető Jenko lubickol a boldogságban, mert végre megkapta a játékszereit.

Csodásan kiegészítik egymást abban a jelenetsorban is, amelyben ülnek egymás mellett a felettesük (Ice Cube) asztalánál. Hill magyarázkodik, aztán elhallgat, Tatumnak pedig még hosszú pillanatok kellenek, hogy megvilágosodjon előtte is, milyen borzasztó helyzetbe került a társa. Manapság ritkán tapasztalható, hatalmas kacarászás rázta meg ekkor a mozitermet, és ez a nagy erővel átviharzó nevetés még sokszor megismétlődött a vetítés közben.

A saját képére formált minket Schmidt és Jenko, hahotázó bolondot csinált belőlünk, aki egy remake folytatásáért is messzemenően tud lelkesedni. Gordon felügyelő mondatát átfogalmazva A sötét lovag-ból: akármennyire is szükségünk van olyan hősökre, mint Riggs és Murtaugh, olyan félnótásokat érdemelünk, mint Schmidt és Jenko.