5. Mrs. Doubtfire
Ha őszinték akarunk lenni, Chris Columbus 1993-as gyerekfilmje nemcsak a filmtörténet nagyjai közé nem tartozik, de Robin Williams életművében sem lenne kiemelkedő darab, ha nem ért volna el akkora sikert. 441 millió dolláros világszintű összbevételével azonban Williams karrierjének messze legnagyobb bevételt termelő filmje lett (ha nem számítjuk az Éjszaka a múzeumban-t, amelyben csak mellékszerepet játszott és az Aladdin-t, amelyben szinkronizált), ezért listánkon a helye.
A komédia élvezetéhez el kell fogadnunk azt a meglehetősen valószerűtlen alapszituációt, hogy a gyerekeitől eltiltott, megbízhatatlan apát sem a felesége (Sally Field), sem a gyerekek nem ismerik fel, amikor műmellekkel, ősz parókával és szemüveggel álcázva angol nevelőnőként tér vissza családja életébe. A mesterkélt cselekményt tovább bonyolítja Pierce Brosnannek mint az anya új udvarlójának felbukkanása, hogy aztán végül az apuka egy túlspilázott éttermi jelenetben bukhasson le szeretett gyerekei előtt. A legjobb maszkmesteri munkáért Oscar-díjjal kitüntetett komédiának annyi haszna biztosan volt, hogy nézők egy új generációjával ismertette meg Williamst.
* * *
4. A halászkirály legendája
Bár ez volt Terry Gilliam első olyan filmje, amelynek az írásában nem vett részt, főhősei nagyon is gilliames figurák: a Howard Sternről mintázott, arrogáns, majd lelkifurdalása miatt összeroppanó rádiós műsorvezető (Jeff Bridges) és a felesége halála miatt bekattanó, a Szent Grál után rohangáló csöves Parry (Robin Williams) pont beleillenek a rendező bizarr világába.
A Parry életét sínre rakó, és ezzel saját magát is megváltó rádiós sztorija ugyanakkor szívmelengetőbb és kevésbé abszurd, mint Gilliam legtöbb munkája, nem meglepő, hogy a film öt Oscar-jelölést is begyűjtött. Williamst is jelölték, aki számára Parry tényleg álomszerep volt: rongyokba öltözve őrültködhetett, ijesztő hallucinációktól gyötrődhetett, és Amanda Plummer oldalán még azt is megmutathatta, hogy milyen cuki tud lenni, amikor szerelemtől elbódult lovagot alakít.
* * *
3. Jó reggelt, Vietnam!
Ki ne emlékezne Williams "Goooood Morning, Vietnaaaaam!"-rikoltására? (Amelyet a magyar szinkronos változatban Bajor Imre reprodukált.) A rádiós műsorvezető reggel hatkor így lehelt életet a Vietnamban harcoló amerikai katonákba, akikben aztán komédiázásával és jó kis zenékkel tartotta a lelket, katonás fegyelmet követelő főnökei legnagyobb megbotránkozására. A Williams által megformált Adrian Cronauer létező személy, aki valóban rádiós műsorvezető volt a vietnami háború idején, és ő maga írta a forgatókönyv legelső változatát, amit akkor még tévésorozatként képzelt el.
Cronauer állítása szerint azonban a kiindulóponton túl nincs sok közös az ő történetében és Barry Levinson filmjének a sztorijában, ő például abszolút nem humorizált a rádióműsoraiban, és nem is küldték haza Amerikába lázadozása miatt, mint Williams figuráját. A "Goooood Morning, Vietnaaaaam!" köszöntés viszont tényleg Cronauertől származik. Williams részben azért kapta meg a szerepet, mert mindenki tudta róla, hogy különösen jó érzéke van az improvizáláshoz és a hangutánzáshoz, és a filmben mindkét képességét kamatoztathatta: Cronauer vicces szájmenéseit javarészt a forgatáson rögtönözte.
* * *
2. Good Will Hunting
Ha meg kell magyarázni, miért zártuk rögtön a szívünkbe Gus Vant Sant filmjét, először valószínűleg Ben Affleck és Matt Damon friss és őszinte forgatókönyvét, aztán pedig a két fiatal színész természetes játékát említenénk, de az igazság az, hogy Robin Williams nélkül a Good Will Hunting koránt sem lenne olyan emlékezetes: Damon és Williams dinamikájától, illetve a Williams és az elhidegült, régi barátját alakító Stellan Skarsgard közti száltól kap igazi mélységet a film. Bevalljuk, hogy mi ilyenkor szeretjük legjobban Williamst, amikor épp csak egy kis komédiát csempész be egy amúgy drámai szerepbe.
Williams egy megtört pszichológust alakít, aki a feleségét gyászolja, és elkezdi kezelni Will Huntingot (Damon), a balhés matekzsenit, aki nem olyan közegben nőtt fel, hogy rögtön tudja, mit kéne kezdenie különleges képességével, meg úgy általában az emberi kapcsolatokkal. Affleck és Damon borzasztó jól ír: a két elveszett férfi viszonyának alakulását érzelmesen, de a szentimentalizmust elkerülve ábrázolják, és amikor páciens és terapeuta végül kölcsönösen kimozdítják egymást a holtpontról, nem érezzük úgy, hogy hamis hepiendet nyomnának le a torkunkon. A jó ízlés még a megható végkifejletnél sem hagyja el őket: amikor Williams figurája megtalálja a postaládájában Damon cetlijét a "Sajnálom, de dolgom van egy lánnyal" üzenettel, vág egy pofát, és csak annyit mond: "Son of a bitch, he stole my line." ("A szemét, lenyúlta a poénomat.")
* * *
1. Holt költők társasága
Peter Weir filmjében időnként ugyan túlteng a pátosz, de a mi generációnkra tagadhatatlanul óriási hatást gyakorolt. Hiába játszódik a film az 50-es években, egy patinás amerikai fiúiskolában, talán nincs olyan saját útját kereső kamasz, aki ne kerülne a Williams által megformált, John Keating nevű irodalomtanár hatása alá a filmet nézve. Keating magával ragadó figura, olyan tanár, amilyenből az életben csak a legszerencsésebbeknek jut ki egy: kitépeti a fiúkkal az irodalomkönyv ostoba bevezetőjét, amely arra okítaná a diákokat, hogy grafikonon mérjék le a versek értékét, kivezényli az osztályból a srácokat, és arra buzdítja őket, hogy ragadják meg a napot, és úgy általában arra tanítja őket, hogy gondolkodjanak a saját fejükkel, és fedezzék fel a szépséget az irodalomban és az életben is.
Amellett, hogy legtöbben ebben a filmben találkoztak először Ethan Hawke-kal, a Holt költők társasága természetesen azzal is beírta magát a filmtörténetbe, hogy nincs ember, aki képes lenne sírás nélkül végignézni a zárójelenetet, amelyben igazságtalanul kirúgott tanáruk mellett a padjukra felpattanva, a Walt Whitmantől kölcsönzött "Ó kapitány, kapitányom!" felkiáltással állnak ki a fiúk.