Az ember akkor csinál filmet, ha feláll rá neki

A Régi idők focija, a Ripacsok és a Szerencsés Dániel miatt a legnagyobb magyar filmrendezők között tartjuk számon, de több, mint tíz éve producerként dolgozik, és már 13 játékfilmet készített ebben a minőségben is. A héten kerül mozikba a Filmalap által finanszírozott második filmje, a Senki szigete (az első A nagy füzet volt), és már folyamatban van két másik produkció is. Elmesélte, hogy 2011-ben, a választások után hogyan küldték el a Hunnia filmstúdió éléről, hogy miért nem számít, ki adja a pénzt, és hogy mi lesz a következő történet, amiért újra rendezői székbe ül.

Önnek már két elkészült filmje is van a Filmalapnál. Egy harmadik épp forog, egy negyedikre pedig már kapott forgatókönyv-fejlesztési támogatást. Milyen tapsztalatai vannak a Filmalapról, amit annyian támadnak a filmszakmából?

Ha lehántom a tetejéről a politikai réteget - és bizonyos értelemben ezt meg tudom tenni -, akkor sikerült létrehozni egy olyan struktúrát, ami működik. Mindig mondtam, hogy az MMKA az utolsó szocialista intézmény volt. Ezt nem csak pejoratív értelemben mondom, hiszen én a szocializmusban szocializálódtam, és csupa kolléga vett körül az MMKA-ban, akikhez évtizedes kapcsolat fűzött. De nagyot változott a világ, és ehhez más struktúrát kellett kialakítani. Hogy csak egy dolgot említsek: az elszámolás rendje átlátható. Olyan, ahogy az állami pénzt kezelni kell. Az ember csinál egy költségvetést, és azt meg kell tudnia védeni. Aztán csinálunk egy cash-flow tervet, majd elindulhat a film, de végig be vagyunk kötve hozzájuk online, és minden számlánk ellenőrizhető. Persze itt is lassú a bürokrácia, és vannak hörgésre alkalmas helyzetek, de az elszámolás rendje szigorú, és én ezzel egyetértek. Amit leginkább kifogásolok, hogy miközben egy film költségvetése többszáz millió forint, a forgalmazásra alig jut valami, így a közönséghez is nehéz eljuttatni a produkciót.

Sándor Pál Fotó: Marton Szilvia

Azokhoz a kritikákhoz mit szól, hogy a Filmalap nem legitim, és az ember óhatatlanul öncenzúrát gyakorol, ha együttműködik velük?

Öncenzúra volt, van és lesz - és nem mindig politikai. Az a nagy szabadságélmény, amire ’89-ben vágytunk, valószínűleg csak vágyálom volt. Különben is, az nekem túl filozofikus. Én filmcsináló ember vagyok, és épp most fejlesztek egy forgatókönyvet, amiből jövőre filmet szeretnék rendezni. Amikor egy kollégám azt nyilatkozta, hogy "ezektől nem fogadok el pénzt" (ráadásul elfogadta), akkor az jutott eszembe, hogy egy egész generáció - vagy inkább kettő, három - "fogadott el pénzt" Aczél Györgytől és Kádár Jánostól. Már akkor is úgy gondoltam, hogy nem az a kérdés, kitől jön a pénz, hanem ahogy Fábri Zoltán mondta: "A filmkészítés alapvetően morális kérdés", vagyis a morál a vásznon. Összeszedni ennyi pénzt - hol ügyeskedve, hol taktikusan, hol erővel - mindig kemény dolog. A film létrehozásához vezető út nem mindig egyezik a morállal. De csak akkor derül ki, hogy érdemes volt-e vállalni mindezt, amikor beülsz a moziba, és megnézed a filmet. Mivel én filmcsináló vagyok, nem tudok csatlakozni azokhoz, akik a legitimitást kérdőjelezik meg. Lennének történeteim az elmúlt tizenegy évről, amióta viszajöttem a szakmába. De nézzük inkább azt, kik kapnak pénzt és milyen filmek születnek. Itt ugrik a majom a vízbe. Ahogy említette, én már két filmen túlvagyok. És elárulom: senki nem ült be a Filmalaptól a vágószobába, hogy beleszóljon. Se A nagy füzet-re - pedig ráfért volna -, se a Senki szigeté-re.

Más filmekre viszont állítólag beülnek, vagy adnak egy új vágót, hogy az egészből egy másik filmet csináljon.

Én arról tudok, amikor valaki maga kérte, hogy így legyen. De amikor például Andy Vajna megnézte A nagy füzet-et, és elmondta a véleményét, egy csomó mindennel egyetértettem. Majd azt mondta, kiküldi két amerikai (de magyar származású) vágónak a teljes nyersanyagot, csináljanak belőle egy változatot, majd nézze meg a rendező, és okkuljon belőle, ha akar. Ő vállalja ennek a költségeit. Nagyot bólintott a film rendezője. Majd én kiküldtem a teljes anyagot Amerikába, és Szász úgy döntött, hogy mégsem kér másik változatot. Végül úgy ment moziba a film, ahogy ő akarta. Ez egy ajánlat volt, amire végül nemet mondott.

Sándor Pál Fotó: Marton Szilvia

Nem dolgoznak többé együtt Szász Jánossal, ahogy Sopsits Árpád vagy Mészáros Márta is csak pár produkciót rendezett önnél, aztán továbbállnak egy másik producerhez.

Ez az élet rendje, nincs benne semmi különös. Ez már nem a "Lumumba utca 174., Latinovits kávéház és stúdiók". Akkor még együtt voltunk, kialakulhattak hosszútávú kapcsolatok. Most mindenki ahhoz megy, aki össze tudja hozni a filmjét. A "kell egy csapat" - amire talán ki akar lyukadni - ma nem úgy van. Az akol melege egy-egy filmre szól. Próbálom megteremteni mindig, de nem azzal a szándékkal, hogy úgy is maradjunk örökre. Török Ferit például nagyon megszerettem, ő is jól kijött velem, de nem biztos, hogy a következő filmjét együtt csináljuk. Van egy forgatókönyve máshol, lehet, hogy azzal folytatja.

Hogy viselte, hogy elbocsátották a Hunnia Filmstúdiótól, amelynek nyolc évig a vezérigazgatója volt?

Túlvagyok rajta. Mit tudok tenni? Az erősebb kutya… győzött. Kormányváltás történt, nem számított, hogy én vagyok a Sándor Pál. Felélesztettem egy alvó cégemet, a Filmstreetet, és a Senki szigeté-vel már innen pályáztunk. Ezzel végleg megszakadt a kapcsolatom azzal a céggel, amelyben eltöltöttem harmincvalahány évet, és ahol nyolc filmet rendeztem. De nem az a kérdés, hogy hol csinálok filmet, hanem filmet csinálhassunk.

Sándor Pál Fotó: Marton Szilvia

Nagyon különböző filmeket jegyez producerként: vannak benne klasszikus művészfilmek, de volt már széles tömegeknek szánt vígjáték is. A Senki szigete talán az első, ami a kettő közti mezsgyén akar haladni, ahogy az ön régi nagy filmjei is.

Én sikerorientált filmcsináló vagyok, aki a sikert abban méri, hogy meg tudja-e szólítani az embereket. A filmrendezés nekem kicsit olyan, mintha egy szószéken állnék és beszélnék a "népemhez". Elsősorban érzelmeket szeretnék kelteni bennük, és ezeken keresztül gondolatokat is. És a mondandóm akkor lesz hiteles, ha létrejön bennük is, ha rezonálnak rá. Azt, hogy "közönségfilm" én röhejnek tartom. Milyen film az, amelyik nem közönségfilm? A magyar filmszakma egyik sírásója volt az a kollégám, aki elkezdett arról papolni, hogy van zsánerfilm és művészfilm. És hová teszed, kisfiam, az Amarcord-ot? A nagy mutatvány éppen az, amikor értelmesen szólsz a közönséghez, és meg is értik - vagyis épp a kettő között vagy. A Senki szigete valóban nagyon közel áll hozzám. Biztos vagyok benne, hogy egy tehetséges, érzékeny, szakmailag remek mozi. Ami meg a művészetet illeti, azt döntsétek el ti. Én olyan filmmel nem tudok mit kezdeni, amelyik azt sugallja, hogy nem érdemes élni. Szerintem mindennek ellenére érdemes. Sőt, az a dolgom, hogy éljek. És ha már így van, megkeresem azokat az erogén zónákat magamban, amiket az élet birizgálni tud.

Úgy tudom, hagyta, hogy Török Ferenc teljesen átírja az eredeti forgatókönyvet.

Én magam is olyan rendező vagyok, aki reggel kimegy a forgatásra, és még fogalma sincs, mi fog történni. Egy nagy improvizatőr vagyok. Sokszor hallgatok az érzelmeimre és az ösztömeimre. A leírt szó egy teljesen más dolog, mint amikor ott vagy a helyszínen, szemben a színészekkel, a stábbal, a díszlettel. Ez az a víz, amiben úszni kell. A forgatókönyv pedig egy holt anyag. Ezzel a filmmel kapcsolatban kezdettől azt mondtam: ez a Török Feri filmje lesz, amivel kezdetben még a forgatókönyvíró Szekér András is egyetértett. És különben is, onnantól, hogy ő forgatni kezd, nem marad más nekem, csak a remény.

Sándor Pál Fotó: Marton Szilvia

Ezzel azért Andy Vajna valószínűleg vitatkozna...

Na és? Azt gondolom, mostanra Andy Vajna is megtapasztalhatta, milyen is az az alapanyag, amiből főzni tud, és amit úgy hívnak: magyar filmrendező. Ez a típus nem amerikai szisztémában szocializálódott, itt az övé a film.

Vajnának a forgatókönyv akkor is szent.

De amikor ő Amerikában producerként készít egy filmet, az egy másik helyzet. Annak is van jó és rossz oldala. A jó oldala az, hogy nagyon fontosak a jól megírt karakterek. A film szerethetősége múlik ezen. Az elmúlt években a magyar film többnyire olyan embereket rakott a vászonra, akiket nem lehetett szeretni. Nekem ez mindig fontos volt. De ahogy változik a világ, új dolgokat kell tanulnom ahhoz, hogy ugyanolyan erővel tudjak hatni, mint hatottam anno. A következő filmem egy színházi trupp története lesz, hat-hét főszereplővel, amiben nagyon fontos, hogy kidolgozottak legyenek a karakterek. De még egyetlen film sem állt le azért, mert valaki a forgatáson eltért a forgatókönyvtől.

Nagy kihagyásokkal rendez mostanában filmet, és előtte volt egy időszak, amikor teljesen kiszállt a szakmából. Milyen volt abbahagyni, majd visszatérni?

Nagyon könnyű, mindkétszer. Ugyanis én nem "abbahagytam". Ezt inkább úgy kell elképzelni, mintha lenne egy pohár, amibe bekerülnének az ember élményei, és amikor telítődik, az embert megszólítja egy történet. Ha nem telik meg a pohár, nem szólít meg egy történet, és nem kattanok rá egy ötletre, akkor nincs miért filmezni. Az ember akkor csinál filmet, ha feláll rá neki. Ha nem áll fel, akkor nem kell erőltetni.

A Noé bárkája előtt sem izgult, hogy milyen lesz több, mint tíz év kihagyás után újra kamera mögé állni?

Dehogy izgultam! Nekem van egy sorsom. Fatalista vagyok. Nem szorgoskodom a saját sorsom felett. Ez a Vándorszínészek is olyan érdekes módon kezdődött el bennem négy éve. Mészáros Mártával forgattunk az Ármány és szerelem Anno 1951-et a Bajor Gizi Emlékmúzeumban, kijöttem az előtérbe, ahonnan egy lépcső vezetett felfelé, a lépcsőn pedig kisebb szoborportrékat vettem észre. Megkérdeztem a segítőnket, egy nagyon helyes kislányt, hogy kik ezek. És mondja, hogy vándorszínészek. Abban a pillanatban lépett hozzánk Jancsó Nyika, a film operatőre, aki rögtön hozzátette, hogy az egyik őse abban az időben a legnagyobb magyar komikus volt. Aztán kimentem az udvarra, és hatalmas pelyhekben hullni kezdett a hó. Ha hiszi, ha nem, valami akkor megfogant bennem. Láttam magam előtt képeket, arcokat, vándorszínészeket, kiszolgáltatottságot, és sokmindent, ami egy kis közösségen belül megtörténhet. De négy év kellett ahhoz, hogy egy használható forgatókönyv szülessen ebből.

Sándor Pál Fotó: Marton Szilvia

Szintén Szekér András írta?

Sokat dolgoztam vele, igen, de aztán sikerült úgy megsértenem, hogy végül kiszállt belőle. Azt hittem, beszélhetek vele úgy, mint Tóth Zsuzsával régen, de ő már nincs. Úgy látszik, ezt csak a Tóth Zsuzsa bírta elviselni.

Hol tart most ez a projekt?

A Filmalaptól kaptam fejlesztési támogatást a forgatókönyv első változatára, és azt kértem tőlük, hogy a második változatot akkor adhassam be, amikor már kiválasztottam a színészeket, a helyszínt, és a zenét, és a kiválasztott színészekkel próbáltam is, mert annak alapján szeretném módosítani a dialógusokat. Ehhez kértem a Filmalaptól előkészítési támogatást, és ha mindezzel megvagyok, egy prezentáció után kérem majd a gyártási támogatást.

Közben most is forog egy filmje Bereczki Csaba rendezésében, a Soul Exodus.

Az is egy nagyon érdekes dolog. Egy egészestés dokumentumfilm öt klezmer zenészről, akik a világ különböző pontjain élnek, és elhatározzák, hogy összeállnak egy produkcióra azért, hogy egy néhai klezmer zenész, Nazarov legendáját újraélesszék. Van már egy amerikai kiadójuk is, amelyik megjelenteti majd a lemezt. Forgattunk már Torontóban, Montrealban, Pesten, és megyünk Erdélybe, Berlinbe és Párizsba. Szóval az egész világ benne lesz sok klezmer zenével, és mindezt mi forgatjuk 2014-ben, Magyarországon - abban az országban, ahol manapság nagyon erős a gyűlölet. Még az is furcsa, hogy Csaba egyébként a tanítványom volt a Főiskolán.

Sándor Pál Fotó: Marton Szilvia

A tanítás miért tartott csak rövid ideig az életében?

Mert utálok tanítani. Az még megy, hogy két-három előadást tartsak valahol, de hogy évekig bejárjak minden héten, és kitaláljam, mit fogunk csinálni, az nem nekem való. Ebbe az osztályba is, ahová Csaba járt, csak véletlenül kerültem. Az történt, hogy Szabó István meghirdetett egy osztályt, majd amikor már felvették a tanulókat, lemondta. Meghívták helyette a Lugosi Lászlót, akit viszont az osztály küldött el fél évvel később. És az volt a büntetésük ezért, hogy nekik kellett új osztályfőnököt keríteni. Ketten maradtunk versenyben: Simó Sándor, életreszóló barátom és én - de rosszul jártak végül, mert ő egy igazi tanár volt. Azt játszották velünk, hogy felvételiztettek. Többször behívtak minket beszélgetni, hogy megismerkedjünk. És bár tanítani nem szeretek, de nyerni igen, úgyhogy a harmadik "rostán" azt mondtam nekik: "A beleteket is ki fogom taposni, ha engem választotok". Tudtam, hogy ez bejön. Másnap becsöngetett hozzám három ázott diák, és nagy tisztelettel közölték, hogy engem választottak. Csakhogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy ’91-ben mit kell tanítani nekik. Azt már tudtam, hogy abból a tapasztalatból, amit az úgynevezett szocializmusban felhalmoztam, nagyon kevés használható az új életben. De hogy mi az a kevés, arról gőzöm sem volt.

Megindító, hogy ilyen őszintén beismeri egy kudarcát. Egyszer láttam egy átverős műsorban, amiben több jeleneten keresztül szívatták. Azt is jól tűrte.

Emlékszem, volt egy olyan jelenet is, amikor fotózásra vittek. Rám aggattak különféle göncöket, és adtak mellém egy csajt is, felpumpált mellekkel. Engem annyira csak a csaj érdekelt, aki még riszálta is magát nekem, hogy azt sem tudtam, mi történik. Kaptam is a feleségemtől utána. Ezek a dolgok engem szórakoztatnak. Minden reggel, amikor belenézek a tükörbe, azt mondogatom a tükörképemnek: téged vegyelek komolyan?