Fasírttá trancsírozták az agyunkat

Nemhogy nem klasszikus szuperhősös sztori a Birdman, de még csak nem is annak a paródiája. Ugyan robbantás, vetődés, akció alig van benne, mégis csak kapkodjuk a fejünket, és másfél órán keresztül próbáljuk letapogatni, merre száguld hihetetlen tempóban a történet. Sajnos mire kiderülne, már épp elfogyott a türelmünk, és csak Michael Keaton és Edward Norton kedvéért bocsátjuk meg, hogy kicentrifugázták az agyunkat. 

Minden rendező úgy képzeli, hogy amikor elkezdődik a filmje, elkapja a nézőt egy lasszóval, magával rántja egy szédületes, száguldó utazásra, és mire a végén felocsúdik, egy másik ember lesz belőle. De Alejandro González Iñárritu ezt úgy akarta megcsinálni, hogy még levegőt venni sem hagyott minket. Egyetlen maratoni snittel, (látszólag) vágás nélkül mesélte el a sztoriját, ami majdnem olyan, mint egy szuszra felolvasni egy teljes regényt. Elindul a kamera, és majdnem két órán keresztül nem áll meg, mi pedig együtt siklunk vele, mint egy zakatoló Intercity utasai.

Persze azt nem tudhatjuk, a forma volt-e meg előbb, vagy a tartalom, de tény, hogy jól lettek kitalálva egymáshoz. Mert egyrészt ehhez egy olyan történet kellett, ami egy helyszínen játszódik, de annak vannak különféle arcai, másrészt olyan témát kellett felvetni, ami az embereket ősidőktől izgatja és örök kielégületlenségben tartja. És a kettő tökéletes kombinációja a színház, és ami mögötte van. Végülis nem mindegy, hányan töprengtek már rajta, hogy mi igaz és mi hamis? Hol kezdődik a művészet és hol ér véget a valóság? Mi egyáltalán a művészet és mi csak szórakoztatás? Mennyi a szerepjáték a színpadon és az életben, és mi marad az emberből, ha színész? Hát dehogynem.

Michael Keaton a Birdman című filmben Forrás: InterCom

Bárki, aki civilként bedughatja az orrát egy színház kulisszái mögé, úgy érezheti magát, mint ebben a filmben a fejét kapkodó a kamera. Egy misztikus világ, ahol minden percben történik valami váratlan és kibogozhatatlan, ahol tulajdonképpen nincsenek kijelölve a színpad határai, mert az öltözőben is zajlik a játék és a folyosón is tombol a dráma, ahol mindenki ultraszenzitív és szétrobban az indulattól, és ahol semmi sem drága a hatásért.

Hát, erről szól igazából a Birdman, és nem arról, hogy egy idősödő színész a nagy visszatérésére készül a Broadway-n, amely révén mindenki számára bebizonyíthatja, hogy valódi művész, nemcsak egy képregény-film nevetséges maskarában ugrándozó, egykor jól fizetett sztárja. És így járunk jól. Mert bár kétségtelenül vicces pillanat, amikor Riggan azon kesereg, hogy egy közös repülőgép-szerencsétlenség esetén George Clooney neve előbb szerepelne a hírekben, mint az övé; és erős jelenet az is, amikor a lánya a szemébe vágja, hogy a mai világban egy nagy senki; vagy amikor a véletlen úgy hozza, hogy alsógatyában kell végigmasíroznia a Times Square-n, de ami valójában magával sodor bennünket, az nem az ő privát problémája, hanem a színház, a cirkusz, az egész.

Naomi Watts és Edward Norton a Birdman című filmben Forrás: InterCom

Még akkor is, ha Riggan nemcsak a vásznon, hanem civilben is szuperhős, aki telepatikusan irányítja a tárgyakat, és lebegni vagy repülni is képes, csak épp a saját életével nem boldogul. Valójában csak egy szorongó színész, aki sosem kapja meg azt az elismerést, amire vágyik, és sem férjnek, sem apának nem vált be. Mások megmentése aztán tényleg az utolsó dolog, ami érdekli, neki csak a saját sikere lenne fontos.

Úgyhogy ő egyedül tényleg nem lenne elég ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket, kell hozzá még az önbizalomhiányos lánya (Emma Stone), az idegbeteg menedzsere (Zach Galifianakis), a nárcisztikus, überexhibicionista színpadi partnere (Edward Norton), az egzaltált szeretője (Andrea Riseborough), a neurotikus protezséja (Naomi Watts), a tenyérbemászó kritikusa (akinek persze semmi köze a valósághoz), és a túl normális ex-felesége (Amy Ryan) is, hogy jól szórakozzunk. Így, együtt már egy egész tébolyult hangyaboly szövögeti a történetet, hogy mi véletlenül se tudjuk kiszámítani, mi fog történni a következő pillanatban, és minden percben kapjunk valami új impulzust.

Emma Stone a Birdman című filmben Forrás: InterCom

Kár, hogy végül a sokáig fenntartott, elnyújtott, túlfeszített izgalomnak az lesz a sorsa, hogy egyszer csak kipukkad a lufi. A kamera ugyan tovább pörög, de a film elszállt, mint Birdman a levegőben. Másfél óra hajsza után egyszer csak érdektelenné válik, és nem számít már, hogyan sikerül lekerekíteni, mi lesz Riggannel. Iñárritu elszámította magát. Leszedált minket, mielőtt befejezte volna a mondatát. Szép dolog a színház, és nagy bravúr az egysnittes rendezés, de kevesebb elég lett volna belőlük. Nem jó érzés kicentrifugázott aggyal ülni a székben, mint egy csomag.

Az egészből végül mégis csak a nagy visszatérés marad: Michael Keaton óriási színész, és Edward Nortont is jó volt újra csúcsformában látni. Hogy végül úgy jártak, mint az a maratoni futó, akinek épp a a hajrában fogyott el minden ereje, és roskadt össze kitikkadtan, nem az ő hibájuk. Az eredmény ugyan elmaradt, de a teljesítményt nem lehet nem tisztelni.