Ennél csúnyább képek nem lettek még világhírűek

A Margaret Keane festőnőről, a nyugtalanító, óriási szemű gyereket ábrázoló festmények alkotójáról szóló Nagy szemek könnyedre vett, a drámát jócskán letompító, retrósra színezett képekben arról mesél, hogy a művészet kemény meló, és hogy nem csak a zoknimosást lőcsölheti egy férfi a feleségére, hanem az alkotást is. 

Barátságosan simogató San Franciscó-i napfény. Vattacukor színű autók. Az ötvenes-hatvanas évek giccsesen bájos világa. Sehol egy elvarázsolt kastély, egy fehérre mázolt arcú fura fazon, egy éneklő csontváz vagy táncoló vámpír, és főleg sehol Johnny Depp vagy Helena Bonham Carter. Nagy szemek című új filmjében Tim Burton minden olyan kelléktől megszabadult, amely az évek során szorosan összeforrt a nevével, az azonban most is tetten érhető, hogy számára mindig a forma győz a tartalom felett: a rendező hiába nagy rajongója az ötvenes-hatvanas években valóságos mániát elindító festőnőnek, a Margaret Keane sorsában rejlő drámának nem akart vagy nem tudott elég súlyt adni, így a történetet maga alá temeti a stilizálás.

Ritka érdekes sztoriról van pedig szó: Margaret (Amy Adams) egy válságba jutott házasságot éppen csak maga mögött hagyva megismerkedik a tenyérbemászó festő- és életművésszel, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), és hamarosan feleségül megy hozzá. Mindketten festenek és mindketten giccsben utaznak. Walter halomra gyártja a párizsi utcaképeket, Margaret pedig jellegzetes, lélektelen, üres fekete szemekkel a nézőre bambuló kisgyerekeket ábrázoló festményeket készít futószalagon. Walter meggyőzi feleségét, hogy egy női festőtől senki nem venne képet, ezért saját neve alatt kezdi árulni őket, és ő válik rohamos gyorsasággal sztárrá, miközben Margaret a világ elől bújkálva, titokban gyártja százával a "nagy szemeket".

Üres fekete szemekkel bambuló kisgyerekek - Amy Adams Forrás: Fórum Hungary

Tim Burton valamiért különösen vonzódik az ilyen művészekhez: elég, ha a tizenegy évvel ezelőtt készült Ed Wood című filmre gondolunk, amelyben a világ hivatalosan legrosszabb rendezőjének állított emléket. Hozzá hasonlóan sokan rajonganak az ízléstelen, giccses, gagyi művek alkotói iránt, és egész kultuszok szövődnek a leglehetetlenebb figurák köré, akiket a rajongók egyszerre istenítenek és nevetnek ki.

Burton is így tesz. Süt a film kockáiról, hogy milyen örömmel keltette életre a naiv, egyszerű Margaret világát, és mekkora élvezettel festette meg a korabeli kiállítások, klubok, galériák atmoszféráját, a férje által elnyomott Margaret drámájától azonban tisztes távolságra tartja magát. Pedig Margaret és Walter viszonya a férfi művész és az őt a háttérből támogató, alázatos nő jól ismert toposzán csavar egyet, és a film éppen ennek az egészségtelen viszonynak az ábrázolása miatt igazán érdekes, nem a művészet minőségének vagy értékének boncolgatása vagy a kor miliőjének látványos bemutatása miatt.

Tenyérbemászó életművész - Christoph Waltz Forrás: Fórum Hungary

Lépésről-lépésre végigkövetjük ugyan egy bántalmazó kapcsolat jól ismert dinamikáját: azt, ahogyan a lehengerlő, hódító férfi behálózza a nőt, ahogy apró hazugságokkal, alamuszi húzásokkal elszigeteli, kihasználja, teljes függésbe taszítja, és elülteti benne a menekülés lehetetlenségének érzését, azonban gyengíti a történet erejét és csökkenti a tétet, hogy a férj egész egyszerűen nem eléggé fenyegető.

Christoph Waltz csúnyán arányt tévesztett: jól bejáratott eszközeit, a széles, kaján vigyort, a behízelgő hanghordozást veszi elő, azonban modorosságokká tompítja azokat, hiszen egy manipulatív férjet mégsem lehet a gonoszságnak ugyanazzal a fokával ábrázolni, mint a zsidóvadász nácit, Amy Adams visszafogott játéka mellett pedig Waltz még inkább idegesítő karikatúrának tűnik.

Egy bántalmazó kapcsolat jól ismert dinamikája - Christoph Waltz és Amy Adams Forrás: Fórum Hungary

Tim Burton a való életből merített ugyan, de igazából egy jól végződő mesét választott, amelyben egyértelmű, ki a jó és ki a rossz, ahol kitartóan drukkolunk a hősnek, és ahol végül kellemes megnyugvással dőlünk hátra, mert a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig meglakol. Nincs ezzel semmi baj, hiszen bárhogy is, de megismertük egy rendkívül érdekes nő, Margaret Keane történetét. Csak azokat a nyugtalanító, fekete gyerekszemeket tudnám feledni!