Minden külvárosi kiscsajban ott lapul egy Rihanna

A Csajkor tökéletes kis film arról, hogy kamasznak lenni mindenhol ugyanolyan dilemmákkal jár, viszont van ahol a kitörési lehetőség zéróval egyenlő. Aki szerette A gyűlöletet, Az osztályt vagy az Adèle életét, annak itt az idei kedvenc filmje. 

Tudom és valamennyire meg is értem, hogy a legtöbb ember nem azért jár moziba, hogy társadalmi problémákkal szembesüljön és ezért kapásból elvetne hétvégi esti programként egy afrikai bevándorlók kilátástalan miliőjében játszódó francia filmet, de a Csajkor-ban annyi őszinte és hiteles pillanat van, hogy sosem érezzük, hogy tanulságot kalapálnának a fejünkbe a dinamikus és szórakoztató jelenetek között. Pont ez a csodálatos Céline Sciamma (Tomboy, Vízi liliomok) filmjében, hogy van mondanivalója egy társadalmi jelenségről, de képes azt egy hiteles, személyes történeten keresztül, szájbarágás nélkül feldolgozni.

A 16 éves Mariame egy Párizs környéki külvárosban él; anyja takarítónő, bátyja egy agresszív suttyó, kisebb testvéreire többnyire ő ügyel. Egy nap az iskola előtt leszólítja őt egy háromfős csajbanda, akikhez képest attitűdben a Destiny’s Child vagy a Salt’n Pepa kispályás. Ezek a csajok nagypofájúak, féktelenek és mindent megtesznek, hogy ne húzza le őket a külvárosi reménytelenség.

Ezek a lányok nagypofájúak és féktelenek - Csajkor Forrás: Cirko Film

A természetes, allűrök nélküli Mariame-et először nem izgatja a transzvesztitává sminkelt, bolti szarkáskodó csajok világa, de amikor látja, hogy mellettük lenne esélye felkelteni a srácok figyelmét, beáll közéjük, bár kicsit mindig is kakukktojás marad. Az eredeti cím (Bande de filles - Csajcsapat) egyébként annyiban megtévesztő, hogy a nagyjából négy szakaszra bontható történetből az utolsó - kissé hosszúra nyúló - kettő már csak Mariame-ra koncentrál, így jobb választás a magyar Csajkor cím, ami nyilván a Sráckor-ra is utal, ám fejlődéstörténetnek sokkal kevésbé mondható, mint Richard Linklater filmje.

A Csajkor nem idealizálja a bevándorlók életkörülményeit, bár a lányokat annyira szereti a kamera, hogy sokkal mutatósabbak minden jelenetben, mint társaik a való életben, akiket a párizsi vagy brüsszeli metrókon láthatnánk. Az előnyös megvilágítás azt hivatott közvetíteni, hogy hiába követnek el piti bűntényeket ezek a tinilányok, a műhajak és kilós smink alól mindig kiviláglik az ártatlanságuk.

Ahogy Sciamma kamerája mozisztárt varázsol az esetlen fekete kamaszlányokból, úgy az egyik legemlékezetesebb jelenetben (lásd a fenti videóablakban) Rihanna meglehetősen prosztó hangulatú R'n'B slágerét, a Diamonds-t is sikerül varázslatos himnusszá változtatnia, hiszen a popsztárra hasonlítani akaró kiscsajok kontextusában tökéletesen működik és többletjelentéssel is gazdagodik ez a dal.

Az elefánt a szobában persze (és a film franciaországi bemutója után hónapokkal, most, még sokkal inkább) az, hogy a párizsi külvárosi miliőben a vallási hovatartozástól sem lehet elvonatkoztatni. Egyszer sem kerül kerek-perec kimondásra, hogy a lányok muszlimok lennének, de nagyon finom eszközökkel érzékeltetik, hogy nem elég a külvárosi szegénység és a tinédzserkor kihívásaival szembesülniük, környezetükben még meg is vetik őket, ha nem viselkednek makulátlan ártatlanságú fiatal nőként.

A vallási hovatartozástól sem lehet elvonatkoztatni - Csajkor Forrás: Cirko Film

A film tehát hiába hemzseg a hangulatos és vicces jelenetektől, összességében mégsem sumákolja el a szomorú végkövetkeztetést, hogy jövőképük lehangoló: lehetnek drogdílerek vagy takarítónők, de a külvárosi gettóból nagy eséllyel úgysincs kiút.