Figyelem! Ezúttal nem foglalkozunk Liam Neesonnal és azokkal a színészekkel, akiknek bármi közük volt A feláldozhatók című sorozathoz. Őket úgyis állandóan emlegetik, ha az idős akcióhősökről megy a diskurzus.
Jeff Bridges (A félszemű, 2010)
Kora a film idején: 61
John Wayne-ről később lesz még szó, de most is meg kell említeni: 62 éves volt, amikor Oscar-díjjal jutalmazták a tuskóként viselkedő, iszákos félszemű békebíró eljátszásért. Jeff Bridges csak Oscar-jelölésig jutott azzal, hogy negyven évvel később ő is eljátszotta Rooster Cogburnt, de ő is ugyanúgy bebizonyította, hogy egy, a korban már igencsak benne lévő színésznek is helye van a vadnyugati csatározásokban. Simán elhiteti velünk, hogy a túlerővel is képes leszámolni.
A film messziről indít: Bridges először csak arról győz meg minket, hogy Cogburn egy kiállhatatlan, durva alak. Kerti vécén trónolva, gurgulázó hörgések közepette hajtja el az apja halálát megbosszulni igyekvő, és ehhez fegyverforgató férfit kereső fiatal pionírlányt. Abban sem lehetünk biztosak, hogy ezt a behemót embert elbírja a saját lába. Aztán A félszemű végére hős válik belőle.
A legendás jelenet újrajátszásában mindkét kezében pisztolyt tart, szájába veszi a gyeplőt, és egymaga száll szembe a négy gazfickóval. Ezt a rövid, de annál hatásosabb módon felvett lőpárbajt mutatjuk most meg, amelynek drámai erejét még az amfiteátrumként funkcionáló gyönyörű természeti környezet is növeli.
- - -
Terence Stamp (Amerikai vérbosszú, 1999)
Kora a film idején: 61
Legtöbben Zod generálisként ismerhetik a régi Superman-filmekből, de Terence Stamp sosem volt egy tipikus akcióhős. Egy kosztümös tengeri drámában (Billy Budd) fedezték fel, forgatott Ken Loach-csal (Szegény tehén), Pier Paolo Pasolinivel (Teoréma) és Frederico Fellinivel (Különleges történetek). Fénykora a hatvanas évekre esett, amikor a világ legszebb színésznőivel járt (Brigitte Bardot, Monica Vitti, Julie Christie), és a legszebb élő férfinak nevezték. Az évtized végeztével Stamp addig szédületes tempóban felívelő karrierjének hirtelen vége szakadt. A mai napig forgat ugyan, de már sohasem tudott olyan híres lenni, mint amilyen a hatvanas években volt.
Steven Soderbergh nem felejtkezett el róla, meglátta benne a megöregedett, de még mindig szálfaként közlekedő gengsztert, és megtette az Amerikai vérbosszú című stílusos, az időben ide-oda ugráló bosszúfilm főszereplőjének. Wilson Amerikába utazik, hogy kikutassa, mi történt valójában a lányával, aki a hivatalos verzió szerint autóbalesetben halt meg. Wilsont nem lehet megtörni. Agyba-főbe verik egy garázsban, de ez csak arra elég, hogy ellepje az agyát a düh, és visszamenjen tombolni.
Soderbergh mesteri módon alig mutat valamit, viszont nagyon ügyesen sejtet a harc zajaival, aztán a kamerával a tajtékzó Stamp elébe megy, hogy megmutassa: ez az ember most bárkinek nekimenne. Ebből a rövid részletből is kitűnik, hogy ez egy rendkívüli film rendkívüli főszereplővel, amit ehhez képest alig látott valaki Magyarországon.
- - -
Helen Mirren (RED, 2010)
Kora a film idején: 65
Örömmel jelenthetjük, hogy a nyugdíjas korosztályon belül nem csupán a férfiak kiváltsága az akciózás. Helen Mirren a leghalálosabb ügynököt játssza a RED-ben, akit Bruce Willis is csak félve mer meglátogatni. Az angol színésznő felkérése a szerepre ihletett választás volt, hiszen őt elsősorban finom úrihölgyként tudjuk elképzelni, ehhez képest itt szemrebbenés nélkül gyilkol, és még el is játszik a hozzá kötött kép és az aktuális szerep közti távolság adta lehetőségekkel. Kifogástalan modorban, mézes-mázos mosollyal kommunikál, aztán egy pillanattal később megkövül az arca, és közli, hogy neki a gyilkolás a munkája. Csodálatos.
Az első akciójelenetében téli környezethez igazított, terepszínű ruhában, egy mesterlövészpuskával biztosítja a házat. Szürreális élmény őt ilyen helyzetben és öltözetben látni. Az a kép pedig már egyenesen felejthetetlen, amikor csillogó estélyit visel, és egy hatalmas géppuskával takarítja el az útból a parkolóházban rájuk törő öltönyösök hadát. A beágyazott részletben egy kisebb fegyverrel tesz rendet a konyhában.
Az utóbbi években elszaporodott, idős akcióhősökkel támadó filmek hamar egysíkúvá váltak, Mirren azonban a kevéske játékideje ellenére is felpezsdítette a RED-et. Váratlan és üde színfolt volt, és három évvel később a második részben is visszatért.
- - -
Sean Connery (A szikla, 1996)
Kora a film idején: 66
A skót színész az 1983-as Soha ne mondd, hogy sohá-ban alakította utoljára a világ leghíresebb akcióhősét, James Bondot. A sziklá-ban játszott angol titkosügynök akár egy megöregedett, pórul járt Bond is lehetne, aki egyedüliként képes volt megszökni az Alcatrazból, és akit évtizedekig fogva tartottak a szövetséges amerikaiak. Conneryből hatvanhat évesen is akkora erő áradt, hogy szólnia sem kellett a kihallgatóteremben, így is minden szem rá szegeződött. Ha pedig megmozdul, rövid idő alatt romba dönti San Francisco belvárosát, és még Nicolas Cage-nek is bemos egyet. A legszebb az egészben, hogy mindezt csak azért csinálta, hogy találkozhasson a lányával.
Az autós üldözés nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben, Michael Bay ötlete volt, és ez meg is látszik a jelenetsor szórakoztató lehetetlenségein. A szikla még abból a korszakából származik Baynek, amikor túlzásokba eső, ámde megunhatatlan akciófilmeket rendezett, és nem elégedett meg azzal, hogy film helyett végtelenített látványorgiákat csináljon. A legtöbbet persze Connerynek köszönheti, aki a jelenlétével hitelesítette ezt a lövöldözős cirkuszt.
A páratlan karizmával rendelkező színész a Briliáns csapda mellett A sziklá-t kedveli a legjobban a kilencvenes években forgatott filmjeiből, annak ellenére, hogy volt egy összezördülése Bay-jel. "Faszfej"-nek (fuckhead) nevezte, miután fél percet kellett úgy a víz alatt töltenie, hogy ha előbb a felszínre jön, egy lángcsóva leégette volna a fejét. Ha kelletlenül is, de még 66 évesen is merész dolgokat vállalt be Connery.
- - -
Samuel L. Jackson (Amerika Kapitány - A tél katonája, 2014)
Kora a film idején: 66
Samuel L. Jackson kortalan jelenség. Nála egyszer sem jutna eszünkbe, hogy malmoznia kellene már a parkban, nem pedig akcióznia. A Marvel-univerzum tagjaként mégis sokat kellett várnia arra, hogy végre megmutathassa, mire képes Nick Fury egyedül, vészhelyzetben. Az Amerika Kapitány - A tél katonája már a hatodik Marvel-film volt, amiben feltűnt, de az első, amiben egy szuper akciójelenet kizárólag róla szólt.
Az Amerika Kapitány második részét a hetvenes évek paranoia-thrillerek (A keselyű három napja) és a nagyszabású szuperhősfilmek ötvözeteként reklámozták, és ez a leírás a Washingtonban játszódó kocsis üldözésre is ráillik. Egyenruhás, napszemüveges rendőrök bámulják meg Nick Furyt. A rendfenntartásra esküdtek fel, bíznunk kellene bennük, de ők a szuperhős életére törnek. Ahogy azt a hetvenes években is láttuk: nem tudjuk, kik ők, nem tudjuk, ki küldte őket, nem értünk semmit, mindenki gyanús, és menekülni kell. Annyi most a különbség, hogy a menekülés sokkal grandiózusabb keretek között folyik.
Rendezői mestermunka és a feszültségépítés iskolapéldája ez a jelenetsor: a gyanakvást keltő bámulással indít, lassan építkezve, fokozatosan válik őrülten izgalmassá, és még egy slusszpoénra is futja a Tél katonája megjelenésével. Nick Fury már a Bosszúállók-ban is megvillantott valamit a harci tudásából, de igazából ezzel az autós hajszával mutatkozott be.
- - -
David Carradine (Kill Bill 2, 2004)
Kora a film idején: 68
Quentin Tarantino szinte mindegyik filmjébe beemelt egy olyan régi, letűnt legendát (Pam Grier, Kurt Russell), akinek tékásként rongyosra nézte a filmjeit. A Kill Bill címszerepére eredetileg David Carradine-t képzelte el, aztán egy Warren Beatty-s kitérő után nála is kötött ki, és ezzel feltámasztotta a színész karrierjét.
Carradine fénykora a hetvenes évekre esett: játszott Martin Scorsese Boxcar Bertha című filmjében, a sztárságot a Kung Fu című tévésorozat hozta el a számára, hatására egy életre elkötelezte magát a harcművészet mellett. Korai remekének számít még a Jesse James balladája című western, de aztán fokozatosan lecsúszott, és a nyolcvanas évek második felétől válogatás nélkül elvállalt minden szemetet. Tarantino ebből a nihilből rántotta ki. Carradine cserébe rendbe szedte magát, leszokott az alkoholról, és három hónapig napi nyolc órát edzett.
A film címe mindent elmond: egész idő arra várunk, hogy Uma Thurman végre Bill színe elé kerüljön, és elégtételt vegyen a szenvedéseiért. Tarantino azonban nem hazudtolja meg önmagát, és a sok dumálással a végtelenségig késlelteti a harc kezdetének az időpontját. A végső csavart ekkor kapjuk: a beágyazott összecsapásban villannak ugyan a szemek és a Hattori Hanzo-kardok, de csupán fél percig tart. Egy szenzációs tarantinói találmány, az ötpontos szívrepesztő technika zárja rövidre a harcot, és teszi lehetővé, hogy Carradine megtegye karrierjének legmeghatóbb öt lépését.
- - -
John Wayne (A mesterlövész, 1976)
Kora a film idején: 69
Hét év telt el A félszemű seriff és A mesterlövész forgatása között, de drámai mértékű a változás a két filmben látott John Wayne között. Beesett szeme, májfoltos keze nyilvánvalóvá tették, hogy a westernikon már komoly beteg. A filmben megható módon keveredik a valóság a fikcióval és a legendával. Egy hajdan rettegett pisztolyhősről szól, akinél rákot diagnosztizálnak, és aki az elnyújtott, dicstelen halál helyett egy utolsó nagy párbajjal akar elköltözni az élők világából. Wayne-nek ez volt az utolsó filmje, 1979-ben gyomorrákban halt meg.
Katartikus erejű, a westernfilm egyik legnagyobb alakjának pályájára eredeti módon reflektáló mestermű, amit szívem szerint az összes mai, öregkorba lépett akcióhőssel megnézetnék. Így kell egy karriert méltósággal lezárni. Wayne utolsó nagy pisztolypárbaját nehéz úgy nézni, hogy az ember ne érzékenyüljön el egy kicsit. Fáj minden porcikája, de ő csak azért is küzd. Akinek nem mond semmit Wayne neve, annak is érdemes megnézni, hiszen Don Siegel (Piszkos Harry, Szökés Alcatrazból) rendező kitett magáért, és egy tükrökkel megtámogatott, feszültséggel teli leszámolással zárta le a filmet.
Bónuszként egy másik régi nagy westernhős is feltűnik A mesterlövész-ben, James Stewart az ötvenes évek haragos, frusztrált hőstípusát számos vadnyugati történetben eljátszotta, Wayne-nel pedig együtt szerepelt az Aki lelőtte Liberty Valance-t című műfaji klasszikusban. 1976-ban már nem vállalkozott akciójelenetre, ő is nagyon megöregedett.
- - -
Michael Caine (Harry Brown, 2009)
Kora a film idején: 76
Az egyik korai, sztárcsináló filmjében, az Öld meg Carter-ben meztelenül, egy vadászpuskával a kezében tesz rendet Michael Caine. A Harry Brown-ban ugyan már igencsak meglátszik rajta a kor, szuszog, köhécsel, és megadóan mered a sakktáblára, de amikor szükséges, hirtelen halálosan pontossá és félelmetessé válik. Tűri, tűri egy ideig a megaláztatást, de amikor az egyetlen barátja áldozatául esik fiatal huligánok erőszakoskodásának, feléled benne a gyilkos ösztön.
A videóra kattintva azt a vérfagyasztó részletet nézhetjük meg, amikor Harry Brown először süt el fegyvert a filmben. A drogtermesztő, pisztolyokkal is üzletelő srác grafikus halált hal, de a legrémisztőbb mégis az, ahogy Caine rezzenéstelen arccal áll felette, és elmeséli, hogy látott már ilyet, amikor Észak-Írországban harcolt. Szenvtelen gyilkos egy nyugdíjas bácsi bőrébe bújva - a hideg kiráz, akkora átéléssel jelenítette meg ezt a kettőséget a színész.
- - -
Clint Eastwood (Gran Torino, 2008)
Kora a film idején: 78
A jó öreg Clint. Feltételezem, hogy senkinek sem okoztam meglepetést azzal, hogy a legnagyobb legendaként és korelnökként ő zárja a listát. Benne az a csodálatos, hogy már az 1992-es Nincs bocsánat-tal is bekerülhetett volna az összeállításba. Még a nyolcvanas évek elején megvette a forgatókönyvet, de várt a megvalósítással, hogy beleöregedhessen a visszavonult, de aztán a disznófarm helyett mégis az öldöklést választó pisztolyhős szerepébe. Kis túlzással kizárólag a Nincs bocsánat-ra támaszkodva meg lehetett volna írni ezt a cikket: Richard Harris és Gene Hackman 62, Morgan Freeman pedig 55 éves volt a film idején.
Az a gyanúm, hogy a Gran Torino előtt Eastwood tényleg újranézhette A mesterlövész-t. Siegel filmjéhez - aki Eastwood mentora és egyik kedvenc rendezője volt - hasonlóan a Gran Torino is visszautal a színész által alakított hőstípusra, eltöpreng az eastwoodi karakter erőszakhoz fűződő ellentmondásos viszonyán, és egy lehetséges végpontot kínál fel számára. A Nincs bocsánat még öldökléssel végződött, a Gran Torinó-ban már egy halálos trükkel vicceli meg nézőjét és filmbeli ellenfeleit az idős mester.
A kiválasztott jelenetben az a legszebb, hogy akciót ígér, de a számos western, háborús és akciófilm mogorva antihőse a várakozásokat felülírva nem fegyverropogással oldja fel a konfliktust. A filmben voltak már erre utaló, egyértelmű jelek, de aki csak ezt a részletet nézi meg, komolyan meglepődhet, mit is tart Eastwood a kabátja alatt. A színésznek hosszú, egészséges életet kívánunk, de ha ez lesz az utolsó, akcióhős múltjára aktívan reflektáló főszerepe, akkor elmondhatjuk majd, hogy egy hozzá méltó, katartikus és gondolatébresztő filmmel zárta le pályájának ezen részét.