Sophie Marceau egy igazi istennő

Elvétve születik ilyen káprázatos jelenség, aki mellett minden férfi csak statiszta lehet. Az Elemi szerelem sem kivétel: az amúgy remek Francois Cluzet tisztelettudóan pislákol, míg Sophie Marceau izzik. Hiába tudnánk a végtelenségig elgyönyörködni ebben az istennőben, egymaga akkor sem játszhat el egy szerelmi történetet. 

Az Elemi szerelem-ről látszik, azért készült el, hogy megmutassa, a beteljesületlen szerelem is van annyira érdekes sztori, mint a beteljesült. És hogy ötvenhez közelítve már nem is annyira nyilvánvaló, mi számít hepiendnek. Ez jó gondolat, de Sophie Marceau olyan elképesztő jelenség a vásznon, hogy egyszerűen fölébe kerekedik a történetnek: elnyomja, elhomályosítja. Kiderül, a színésznő ezerszer érdekesebb, mint a film, amiben játszik.

Az ember ilyenkor döbben rá: olyan sztár, mint Sophie Marceau, tényleg csak egyszer-egyszer születik egy évszázadban - és most távolról sem a külső adottságairól van szó, noha azok is kivételesek. Annak idején, a mozi fénykorában az ilyen nők uralták a vásznat és a férfiszíveket: a földi istennők, akiknek nemcsak tökéletes külsejük, hanem lehengerlő tartásuk és ragyogásuk volt.

A színésznő ezerszer érdekesebb, mint a film - Sophie Marceau az Elemi szerelemben Forrás: MTVA

Ava Gardner, Sophia Loren, Elisabeth Taylor vagy Marilyn Monroe lehettek mellesleg jó színésznők is, de nem ez volt a lényeg (legalábbis fénykorukban). A jelenség volt a fontos, hogy létezik ez az elegancia, kisugárzás és tökéletesség. Akkor még a közönség is dívának akarta látni a dívát, nem pedig lestrapált szomszédasszonynak, haldokló betegnek vagy épp bosszúszomjas ellenségnek.

Persze elvétve ma is akadnak olyan sztárok, akik rendelkeznek ezzel a ritka tulajdonsággal: Monica Bellucci, Julia Roberts. (Vagy Angelina Jolie, ha lenne még kedve kamera elé állni.) Ők - mivel nőiességük merőben különböző - csak egy dologban közösek: az áll nekik a legjobban, ha a nőiségük teljes pompájában bontakozhat ki, ha lenyűgöző karizmájuk előtérbe tolakodhat, nem a karakterszerepek, amikben elcsúfítva, hétköznaposítva jelennek meg.

Vibrálóan eleven és magabiztos - Sophie Marceau az Elemi szerelemben Forrás: MTVA

Úgy tűnhet, elkalandoztam, de nem véletlenül. Az Elemi szerelem nem rossz film, csak épp nem elég érdekes ahhoz, hogy teljesen lekösse a figyelmünket. Az ember folyton azon kapja magát, hogy arra vár, mikor láthatja már újra Sophie Marceau-t, és ha épp őt mutatják, azért idegeskedik, hogy miért nem marad rajta hosszabban a kamera. Mert itt van ez a középkorú nő - 48 éves! -, aki nemcsak megkérdőjelezhetetlenül gyönyörű, hanem olyan vibrálóan eleven és magabiztos is, hogy képtelenség levenni róla a szemünket.

Az mondjuk tény, hogy a filmnek lenne egy másik főszereplője is - történetesen az egyik legjobb francia színész -, de ez most kivételesen mellékes. Nyilván minden filmben kell valaki Sophie Marceau mellé, akire ránézhet, rámosolyoghat, akiért könnyeket ejthet, és akiért kapkodva siethet a randira (tisztára mint a Házibuli-ban), és lassan nincs is olyan valamirevaló francia férfisztár, aki ne ment volna bele ebbe a megtisztelő statisztaszerepbe. Most Francois Cluzet-re került a sor, aki tisztességesen iparkodik, de ha nincs mit eljátszani, akkor ő sem nyerhet. Annál is inkább, mivel ő nem igazi sztár, nem jelenség úgy, ahogy partnernője, hanem "csak" színész, és ha megfeszül, sem lesz belőle szívtipró vagy akár csak hódító férfi.

Ha megfeszül, sem lesz belőle szívtipró - Francois Cluzet és Sophie Marceau az Elemi szerelemben Forrás: MTVA

A sztori szerint a két főhős - Elsa és Pierre - rögtön az első találkozásuk során őrült vonzódást érez egymás iránt, amit csak egyre fokoz a tény, hogy nem lehetnek egymáséi, hiszen a férfi nős, és ezt komolyan veszi. Elsa ezzel szemben már elvált anyuka két kamasz és egy felnőtt gyerekkel, aki másra sem vágyik, csak hogy újra a saját életét élhesse, lehetőleg fülig szerelmesen. A férfi elköteleződése miatt azonban sokáig telefonszámot sem cserélnek, a Facebookot pedig hírből sem ismerik. Úgyhogy marad az, hogy a véletlenre (közhelyesebb nevén sorsra) bízzák magukat. Az pedig - hála a valóságból finnyásan szemezgető forgatókönyvírónak - meglepően kegyes hozzájuk: folyton egymás útjába sodorja őket.

Ha valamit a film erényei közé sorolhatunk, az a kiszámíthatatlansága. Miután Elsa és Pierre már hatodszorra futnak össze, és még mindig maximum a csókolózásig jutnak, az ember már tényleg elképzelni sem tudja, mi történhet még. Leküzdi-e Pierre valaha a családjához fűződő hűségét, vagy örök gyötrelemre van ítélve? Rájön-e Elsa egy nap, hogy túl kell lépnie rajta, vagy leteperi egyszer? A végtelenségig lehet ezt húzni, ahogy az életben is. A szenvedést (bűntudatot, kötelességtudatot, felelősséget) és a szenvedélyt, amik ebben az életszakaszban már nem járnak egymás nélkül, csak szoros ölelésben. Házas emberek valószínűleg mélyen meg fogják érteni ezt a dilemmát, és hálásak lesznek azért, hogy nincs megoldása. Mert jó megoldás tényleg nincs.

Maximum a csókolózásig jutnak - Francois Cluzet és Sophie Marceau az Elemi szerelemben Forrás: MTVA

Találunk még olyan finomságokat a filmben, amelyekhez szintén az életből merített ihletet a rendező: ahogy az ember egyetlen pillanat alatt lejátssza magában az egész sztorit kezdve a kezdeti totális eufóriával, majd a hazudozással, bujkálással, cserbenhagyással, hirtelen kirobbanó konfliktussal, elhagyással és fájdalommal. Vagy ahogy elsiratjuk a lehetőséget, ami szintén a másodperc töredéke alatt suhant el mellettünk ("mit lett volna, ha most nem vagyok olyan gyáva, hogy hagyom elmenni...?"). Ezek a filmbe illesztett klipek giccsességükben is hitelesek, hiszen a fantáziáink is épp ilyen banálisak és cukorhabosak.

De nemcsak a saját bőrén szerzett tapasztalat és az emberi kapcsolatok terén gyűjtött tudás van a rendező Lisa Azuelos birtokában, hanem a filmszakmai mesterség is: a filmje gondosan kivitelezett, érzékeny alkotás. Kellően kommersz, hogy senki ízlését ne bántsa, de akadnak benne olyan váratlan ötletek is, mint amikor az egyik szereplő jelenete hol egy ruhásszekrényen át, hol egy laptop képernyőjén keresztül vált át a másikba. Ügyes megoldás, ha nem is túl eredeti, de kétségtelenül emeli a film stílusát.

A fantáziáink is épp ilyen banálisak - Sophie Marceau az Elemi szerelemben Forrás: MTVA

A gond inkább a tartalommal van. Az ingadozás, tépelődés állandósul, a feszültség elvész, a konfliktus elmarad. Nem halad előre a sztori, és így menthetetlenül kifullad. Sophie Marceau-t is láttuk már ilyen ruhában, olyan frizurával, lazán, dögösen és elegánsan, és ha bármeddig el is tudnánk nézni, azért az mégsem járja, hogy a film kiszalad mögüle. Végül már olyan, mintha a menedzsere által összevágott showreeljét bámulnánk. (Vagy lehetne a kozmetikusa és plasztikai sebésze reklámfilmje is, igazán ízléses munkát végeznek rajta. Külön ajánlhatnák Nicole Kidmannek.)

A házasság kötelékében született beteljesületlen szerelem egyik legnagyobb filmes feldolgozása Az ártatlanság kora, ahol még a házasságot hírből sem ismerő nézőnek is sajog a szíve az elveszett lehetőségért. Ezt a kínt itt nem sikerült átadni, csak egy vázlatot felskiccelni róla, és a franciáktól elvárt sikkes körítésbe burkolni.

A film kiszalad mögüle - Sophie Marceau az Elemi szerelemben Forrás: MTVA

Nemhogy könnyű szívvel állunk fel a székből, de még az együttérzésünk is szertefoszlik, mire eljutunk a stáblistáig. Csak egy istennő képzelt illata marad a film után, akinek tovább kell mennie, hogy újabb szíveket törjön szanaszét.