A keresztapa (The Godfather, 1972)
Al Pacino - két filmmel a háta mögött - gyakorlatilag ismeretlen színész volt 1972-ben. Francis Ford Coppolán kívül senki sem őt akarta látni Michael Corleone szerepében, és Pacino is - ezt ma már nehéz elhinni róla - is komoly kétségekkel küzdött, hogy el tudja-e, illetve el akarja-e játszani a feddhetetlen háborús hősből maffiózóvá váló főszereplőt. Michaelt egy enigmatikus, nehezen kiismerhető személyiségként jelenítette meg, aki csak az idő előrehaladtával mutatja meg a valódi arcát.
Mindannyian emlékszünk a vacsorára az olasz étteremben, amikor Pacino kivégzi a rendőrfőnököt és a rivális maffiafőnököt, és ezzel a bűnözés útjára lép. Abban a jelenetben Pacino arcán minden érzés megmutatkozik, amit csak az ember érezhet egy ilyen drámai döntés előtt: kétségbeesés, tanácstalanság, düh, bosszúvágy és így tovább. Ott tárul fel először a könyörtelen Michael Corleone. Pacino egy ravasz erkölcsi bukástörténetet játszik el előttünk zseniálisan, amelyben már rég viszolyognunk kellene az apja nyomdokaiba lépő fiútól, de mi inkább csodáljuk az erejét.
- - -
Madárijesztő (Scarecrow, 1973)
Ez a sokáig elfeledett film meglepetést okozhat azoknak, akik Pacinót egy betonkemény, bármikor hatalmas robbanásra képes alaknak könyvelték el a gengszter- és a zsarufilmjei miatt. Ebben a korai alakításában az érzékeny, sebezhető oldalát domborítja ki. Egy öt évig tengerészként szolgáló és most a soha nem látott gyerekéhez igyekvő férfit alakít, aki stoppolás közben összeakad Gene Hackmannel, és együtt folytatják útjukat Amerika rozsdamarta vidékein.
Az életmű ismeretében ez egy kivételes és szívbemarkoló alakítás, ugyanis pont azt utasítja el a leszerelt tengerész, amivel az ikonikus szerepeiben szinte eggyé vált a színész: az erőszakot. Ritka élmény, hogy Pacinót bolondozni láthatjuk, és pont ő az, aki lebeszéli heves vérmérsékletű utazótársát arról, hogy egy bunyóval oldja meg a konfliktust. A benne fortyogó energiákat itt arra használja fel Pacino, hogy egy mélyen megsebzett, a józanságát humorral megőrző embert állítson elénk úgy, hogy az minél valódibbnak tűnjön.
- - -
Serpico (1973)
"Sok színész eljátssza a szerepet, Al Pacino viszont eggyé válik velük. Annyira tökéletesen átlényegül a karakterré, hogy a film vagy a színdarab vége után is még sokáig benne marad" - mondta Lee Strasberg a legendás Actor’s Studio igazgatója és Pacino egyik tanára. Sidney Lumet, a Serpico rendezője is hasonlókat mondott a színész módszeréről: ha a jelenet haragos lelkiállapotot kívánt meg, akkor Pacino egész nap dühös volt, még ebédnél is. Ez rendkívül kimerítő lehetett a színész és a környezete számára is, ugyanis a címszereplő szinte végig dühös a filmben.
Serpico rekordgyorsasággal vált a hetvenes évek emblematikus mozihősévé. A megingathatatlan igazságérzetű zsaru magányos és keserű harca a rendőrséget behálózó korrupció ellen az évtized hitehagyottságát tükrözte, Pacino bozontos szakálla, a hippidivatot követő ruhatára pedig kiemelte Serpicót az őt megelőző tekintélyelvű igazságosztók (Piszkos Harry és társai) halmazából. Pacino az igazságért minden mást feladó, lobbanékony és tragikus krisztusi figurává formálta a korrupt társairól jelentő zsarut, és ezzel az alakítással a valódi Frank Serpico is elégedett volt: "Al Pacino jobban játszott el engem a filmben, mint én magamat."
- - -
A keresztapa 2 (The Godfather: Part II, 1974)
Már az első részben is sokat tett érte, de Michael Corleone nem veszítette el teljesen a néző szimpátiát – hiszen tetteit meg lehetett magyarázni azzal, hogy a családja védelmében cselekedett. A második részben viszont már egy hatalma teljében lévő, ám önmagával fokozatosan meghasonló férfinak mutatja be Pacino Michaelt, akitől a végére már a család emlegetése is csak egy üres frázisnak hat. Őrülten tragikus, zseniális portré ez egy olyan emberről, aki eredeti céljával ellentétben mindenkit megsemmisít, vagy legalábbis elmar maga mellől, és a legvégén egyedül maradva a birodalma tetején csak a bűntudat marad meg neki társul.
A keresztapa második részében már kétségkívül Al Pacino számít a film főszereplőjének. Párhuzamosan fut ugyan egy visszaemlékezés Vito Corleone (Robert De Niro) felemelkedéséről, de én mindig Michael történetét éreztem az erősebbnek, hangsúlyosabbnak. Marlon Brando kiválásával ő lett az új, mindenki mást háttérbe szorító keresztapa. Így aztán nagyrészt Pacinón is múlt, hogy a legtöbb folytatással ellentétben A keresztapa 2 pariban van az első résszel, sőt, sokan úgy vélik, jobb is nála. Pacino ezzel mondjuk pont nem ért egyet: amikor feltették neki a filmtörténet egyik legnehezebb kérdését, ő az első rész mellett tette le a voksát, Mario Puzo történetének rendkívüli minősége miatt.
- - -
Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975)
Pacino csak hosszas tanakodás után mondott igent a Kánikulai délután-ra. Kimerült volt az e cikkben is dokumentált, megerőltető alakítások egész sora miatt, illetve a film nagy kockázattal járt. A Pacino által végül eljátszott bankrabló volt az első nyíltan meleg főszereplő egy fősodorbeli hollywoodi filmben. A színész forradalmi tettet hajtott végre az alakításával, ugyanis a sztereotípiákat elkerülve, szimplán egy szerelmes férfinak ábrázolta Sonnyt, aki bármire képes a partnere boldogságáért - még a bankrablásra is hajlandó, hogy meglegyen a pénz a nemátalakító műtéthez.
Pacino színészi játéka ezúttal is olyan heves, hogy akár lángra is lobbanhatna tőle a vászon, de az biztos, hogy dühödt forradalmárt csinál az erre kicsit is fogékony nézőből: a híres jelenet, amelyben egy nagy botrányt kavart börtönlázadást megidézve az Attica helységnevet kezdi skandálni, és ezzel megőrjíti az addig csak bámészkodó tömeget, nem volt benne a forgatókönyvben, azt Pacino rögtönözte. A színész ebben a filmben is elment a teljesítőképessége határáig, hogy hitelesen ábrázolja Sonny hisztérikus állapotát, csak nagy ritkán evett, mosakodott és aludt. A színész összeesett a kimerültségtől a forgatás félidejében, és kórházba kellett szállítani. Volt mibe kifáradnia, ugyanis hihetetlen sorozatot produkált Pacino a hetvenes évek első felében: négy egymást követő évben is Oscar-díjra jelölték.
- - -
Portyán (Cruising, 1980)
Érdemes a klasszikusokon túllépni, és leásni Pacino életművének a legmélyére, mert akkor olyan éjfekete gyöngyszemet hozhat felszínre az ember, mint a bemutatásakor nagy botrányt kavart – még tüntettek is a film ellen! -, megbukott, sokáig elfeledett, a köztudatba az elmúlt tíz évben visszaszivárgó Portyán című sorozatgyilkosos thriller. A színész egy rendőrt játszik, aki bőrszerkót húz, és beépül a New York-i meleg szubkultúra legvadabb bugyraiba. Szadomazo klubokba jár, abban reménykedve, hogy kapcsolatba lép vele a gyilkos.
Pacino "szörnyű élmény"-nek nevezte a filmet, amely tényleg kemény próba elé állítja a nézőket, cselekményvezetése esetleges, több kérdésünk lesz a végére, mint amennyi az elején volt, de azért egy színésznek korántsem szabad elhinni mindent, amit a saját munkájáról mond. Egyáltalán nem szörnyű a Portyán, ellenben hihetetlenül erős és ellenséges atmoszférát teremt, illetve nagyon érdekes a főszereplő személyiségének a megváltozása: az új élmények hatására fokozatosan megkérdőjeleződik benne minden, amit addig saját magáról hitt. Egy emberi identitás széthullását játssza el nekünk Pacino.
- - -
A sebhelyesarcú (Scarface, 1983)
Brian De Palma gengszterfilmjéből hiányzik A keresztapa eleganciája és melankóliával kevert búskomorsága. Helyette elmerült az ízléstelenségben, és mindent a maximumig feltekertek benne: a ruhákat, az erőszakot, a nyelvezetet – és ugyanez történt Al Pacino színészi játékával is. Karrierje második felét gyakran illetik azzal a kritikával, hogy túljátssza a szerepeit, Tony Montana pszichotikus, hataloméhes alakjához azonban tökéletesen passzolt a színész feltűnő, mértéket nem ismerő alakítása. Végtére is ez a kubai menekült a világot akarta meghódítani.
Hiába mutatja be egy szörnyetegnek az amerikai álmot erőszakkal és gátlástalansággal megvalósító férfit Pacino, nincs még egy olyan filmje, amiből ennyiszer idéznék – sokszor nagy csodálattal - a mondatait. Tony Montana a film bemutatója óta önálló életre kelt, ellentmondásos kulturális ikonná vált, akit rapper körökben és más szubkultúrákban is nagy tisztelet övez.
- - -
Szemtől szemben (Heat, 1995)
1995-ben végre megtörtént az, amire minden filmőrült várt. Al Pacino és Robert De Niro közös jelenetben szerepelt egy filmben, amiben ráadásul a legendájukhoz méltó szerepeket kaptak: rögeszmés zsaru és legalább annyira profi mestertolvaj. Michael Mann nem csinált szenzációt a találkozásukból, inkább csak leültette őket egy kávéra. De ez nem baj, mert kőkemény és fájdalmasan őszinte társalgásuk felér száz akciójelenettel.
Sok film játszott már el azzal a gondolattal, hogy rendőr és bűnöző között bensőséges, kölcsönös megértésen és tiszteleten alapuló viszony feszül, és tulajdonképpen annyira egymásra vannak utalva, hogy létezni sem tudnának a másik nélkül. Pacino és De Niro teljesítményének köszönhetően ez az érzékeny egyensúlyi állapot ténylegesen meg is valósul a Szemtől szemben című mestermunkában.
- - -
Fedőneve: Donnie Brasco (Donnie Brasco, 1997)
Egy újabb remek gengszterszerep Al Pacinótól. Ebben a filmben az a pláne, hogy nem ismétli önmagát a színész, ugyanis legkevésbé sem egy karrier- vagy bukástörténetet kell eljátszania. Hiába arcoskodik sokat és játssza a nagymenőt Lefty, ő csak egy fogaskerék a gépezetben. Pacino ezúttal egy ranglétrán megrekedt maffiózó bőrébe bújt, akinek nincsen valós esélye arra, hogy feljebb emelkedjen. A régebbi filmjeiben ez az alak legalább két vagy három lépéssel állt mögötte, most viszont ő lépett hátra, és figyeli félelemmel vegyes csodálattal az előtte elvonuló maffiafőnököt.
Pacino álmából felkelve is eljátssza a kemény, fellépésével bárkit elcsendesítő gengsztert. Most viszont hagyja, hogy belássunk a durva maszk mögé, és érzékeljük ennek a kisstílű bűnözőnek a mindennapi félelmeit, kételyeit. Hogy milyen is az, ha nincs meg a főnöknek ígért pénz, vagy ha egy találkozó könnyen az ő kivégzésével érhet véget. Vagy mind közül a legnagyobb dilemma: tényleg egy beépített FBI-ügynök az a fickó (Johnny Depp), akit a bizalmába fogadott? Tragikummal teli, érzékeny alakítás.
- - -
A bennfentes (The Insider, 1999)
Pacino nagyon érzi az olyan szerepeket, amelyekben rögeszmés, emberfeletti teljesítményre képes embereket kell eljátszania. Már a szeme villanásából látjuk, hogy bármi is legyen a célja, ő azt halálosan komolyan gondolja. A bennfentes-ben még egy nem éppen látványos foglalkozást űző emberből is kifaragta az igazság bajnokát. Lowell Bergman egy nagy tekintélynek örvendő tévéműsor producere. Ő az, aki háttérben maradva témák és interjúalanyok után kutat, és ő az, aki nem engedve az újságírói integritásából, nem hagyja, hogy a dohánycég eltussolja a kitörni készülő botrányt.
Akármilyen nagy színész is Pacino, neki is kellenek a színésztársak, hogy az egymás gesztusaira, szövegeire adott reakciókból összeálljon egy igazán emlékezetes jelenet. Erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, és legfeljebb a Szemtől szemben közös kávézása kapcsán megemlékezni erről. Pedig Russel Crowe-val, illetve Christopher Plummerrel is óriási dolgokat művel együtt Pacino. Miattuk válik feszült thrillerré, súlyos morális kérdéseket feszegető drámává egy olyan unalmas történettel operáló film, ami leegyszerűsítve arról szól, hogy leadnak-e egy vállalati érdeket sértő interjút vagy sem.