Ez a film egy csoda. Már az is, hogy egyáltalán elkészült, de pláne, hogy ennyire fantasztikusra sikerült. A híres filmek megkésett folytatásai szinte kivétel nélkül rémesek szoktak lenni, elég csak az Indiana Jones 4-re vagy a Tőzsdecápák 2-re gondolni. Három évtized telt el az utolsó Mad Max-film óta, és már több mint tíz éve beszélnek egy új részről. Az eredeti trilógiát jegyző George Miller időközben stílust váltott, gyerekfilmeket rendezett (Táncoló talpak, Babe), és joggal hihettük, hogy őt is elérte a sikeres rendezők időskori elpuhulása, amiről Tarantino szokott beszélni.
Aztán hallottunk a film problémás forgatásáról, a rengeteg csúszásról, a végtelenül hosszúnak tűnő utómunkáról, és szinte már feladtuk a reményt, hogy valaha is lesz ebből valami. És most végre itt van a Mad Max – A harag útja, csütörtök reggel levetítették Cannes-ban, és egy csapásra eloszlatta az összes kételyt, rossz előérzetet.
Miller hetvenévesen egy olyan szenzációsan tökös filmmel tért vissza Max világához, amitől sok blockbusterrendező fogja elszégyellni magát Hollywoodban. Ja, hogy ezt így is lehet csinálni?! Nem muszáj vértelen és dedós bazári látványosságokkal keresni a 12 éves fiúk kedvét? Ha sikeres lesz ez a film, az nagyon jót tehet Hollywoodnak. Nem is azzal, hogy más stúdiók is 150 millió dollárokat vágnak majd hozzá egyedi látásmódú rendezőkhöz, hogy tegyék, amit akarnak (mert olyan szokott történni, aztán lesz belőle egy Jupiter felemelkedése), hanem hogy vérszemet kaphatnak mások: nehogy már ilyen megalázó módon lepipáljon egy tata!
A Mad Max – A harag útja abban is különleges a folytatások között, hogy minden kockájából süt, hogy Millernek ezt muszáj volt megcsinálni, és pontosan így kellett megcsinálnia. Úgy épít a korábbi részekben megteremtett világra, hogy továbbgondolja, elképesztő részletekkel és figurákkal gazdagítja. Ebben a kietlen posztapokaliptikus világban az anarchia időszaka után logikus, hogy beköszöntött valamiféle rend, még ha ez a rend az emberek 99 százaléka számára borzalmas is.
Minden és mindenki felett Immortan Joe (Hugh Keays-Byrne) uralkodik, aki ördögi zsenialitással sanyargatja a népet: vízhez csak ünnepnapokon juttatja őket, a nőket babagyártó gépeknek használja, az anyatejet nagy tankokba fejik, és ínyencségként fogyasztják (persze csak az elit tagjai), a férfiakat pedig vakmerő katonákká nevelik, akik kiváltságnak érzik, ha meghalhatnak Joe szolgálatában. A személyi kultusz teljes, a gépezet zakatol, egészen addig, amíg Furiosa, az egyik magas rangú katona (Charlize Theron) meg nem lép egy hatalmas üzemanyag-szállító kamionnal és a főnök öt feleségével.
Max (Tom Hardy) szokása szerint ezúttal is kelletlenül sodródik bele a történetbe: amikor éppen a sivatagi látványban gyönyörködve mancsog egy kétfejű gyíkon, begyűjtik Joe emberei, megcsapolják a vérét, és az egyik harci autó motorháztetejére láncolják dísznek. A film első fél órája egy eszeveszetten pörgős rohanás, ahogy Joe katonái a renegát Furiosát üldözik, és ennek a végén csapódik Max a menekülő nőkhöz, akik egy állítólagos jobb világ felé tartanak.
Ez a filmet nyitó akciódús fél óra annyira lélegzetelállító, hogy mikor végre beállt egy kis nyugi a vásznon, a cannes-i közönség egy emberként fújta ki a levegőt, és tört ki lelkes tapsban. Egyre ritkább, hogy akciójelenetek közben azt gondoljam, hogy na, ilyet még nem láttam, de Miller itt tényleg újraírja a könyvet. A modern akciófilmekben sorjázó, CGI-jal megtámogatott, súlytalan és gyakran követhetetlen kunsztok után az új Mad Max visszahozta a műfajba a veszélyt és a varázslatot.
Abszolút átjön, hogy a forgatáson tényleg valódi emberek ugráltak egyik kocsiról a másikra, és hiába van 2-3 másodpercenként vágás, egy pillanatra sem veszítjük el a fonalat. A hetvenkét éves (!) operatőr, John Seale döbbenetes felvételeket csinált, nyugodtan felkészülhet rá, hogy a következő években mindenki az ő megoldásait fogja nyúlni.
Ehhez még hozzájön az is, hogy Millernél senki nincs biztonságban. Emlékezzünk csak, hogy a második film hajrájában is minden ceremónia nélkül, kíméletlenül nyírta ki a jókat, és most is bármelyik fontos szereplővel előfordulhat, hogy egyszer csak beesik a kerekek közé. Ezek miatt szinte tudatmódosított állapotba kerül a néző az akciójelenetek közben, aminek
az intenzitása úgy viszonyul mondjuk egy Marvel-film által kiváltott hatáshoz, mint az ecstasy a kölyökpezsgőhöz.
De nem működne, és végtelenül kimerítő is lenne a film, ha a nyakatekert akciók mellett az emberi drámát elhanyagolnák az alkotók (mondjuk a háromnegyedénél így is úgy éreztem, hogy szívesen ledőlnék egy pár órára pihenni).
Hardy egészen különleges, zaklatott figurát faragott Maxből, felvillanó képekből látjuk, hogy folyamatosan gyötrik a múltbéli traumák, és minden egyes mondata úgy hangzik, mintha előtte évekig nem szólalt volna meg (a rendszeres nyökögéséről Billy Bob Thornton jutott eszembe a Pengeélen-ből). Nem egy tipikus hős, gyakran a háttérbe húzódik, feltűnésmentesen teszi a dolgát, egyszer még el is tűnik egy időre.
Ha van főhőse ennek a történetnek, akkor az inkább Furiosa, a kőkemény amazon, akit Theron meglepő melegséggel ruház fel. Ő akar valamit, őt követjük az útján, semmi sincs azonban túlbeszélve, a lényeg a tekintetekben van. De rajtuk kívül is tömve van a film emlékezetes figurákkal (két kedvencem a deformált testű távcsöves törpe, illetve a folyton a saját mellbimbóját birizgáló, fekélyes lábú hadúr), úgyhogy ha Millernek lesz még energiája egy újabb részt elkészíteni, csak győzzön választani közülük, hogy kit akar tovább boncolgatni.
Tudom magamról, hogy könnyen lelkesedő típus vagyok, és hogy idővel a régi katarzisok elhalványulnak, de amikor pár órával ezelőtt a Mad Max – A harag útja vetítése után hunyorogva kitámolyogtam a napfényre, egyértelműen azt éreztem, hogy ez jobb volt, mint bármi.
- - - - - - - - - - - - - - - -
A film május 21-én érkezik a magyar mozikba.