Hol van már a tavalyi nyár, amikor mindenki a Holtodiglan-t olvasta a nyaraláson, hogy még időben befejezze a filmváltozat érkezése előtt? Októberben aztán befutott David Fincher adaptációja Ben Affleck eddigi legjobb és Rosamund Pike sztárcsináló, később Oscar-díjra jelölt alakításával, valamint egy sereg felejthetetlen mellékszereplővel (Carrie Coon, Kim Dickens, Tyler Perry, Sela Ward, Lola Kirke, Emily Ratajkowski egytől-egyig telitalálatok).
A fogadtatás némileg vegyes volt, ami részben annak is tudható be, hogy a műfajában tökéletes regényhez a film nem sok újat tudott hozzátenni. Mégis, a Holtodiglan a 2014-es moziév egyik legjobban sikerült kommerszfilmje lett, ami úgy tudott széles rétegeket megszólítani, hogy közben nem butította le az alapanyagot és nem kizárólag tizenéves célközönségre alapozott.
Ahhoz azonban, hogy igazán értékeljük a Holtodiglan filmváltozatát, érdemes megnézni egy másik Gillian Flynn-adaptációt, a Fincher filmjével nagyjából egy időben készült Dark Places-t (a filmnek még nincs hivatalos magyar címe, de valószínűleg a regény utánSötét helyek lesz, így innentől ezen a címen hivatkozunk a filmre is).
Flynn a Holtodiglan előtt írta a Sötét helyek-et és a történet hasonlóan csavaros és meghökkentő. Libby Dayről szól, akinek családtagjait hétéves korában megölték és az ő vallomása alapján bátyját ítélték el a bűntényért. Huszonöt évvel később Libbyt felkeresi egy Gyilkosok klubja elnevezésű társaság, akik régi rejtélyeket próbálnak felgöngyölíteni és ártatlanul elítélt emberek nevét tisztára mosni.
A Sötét helyek címéhez méltóan sötétebb a Holtodiglan-nál, ám hiányzik belőle a fekete humor, ami Amy Dunne-t annyira ellentmondásos és izgalmas antihősnővé tette, de jók a karakterek és mesterien vannak adagolva a fordulatok, így ez is egy letehetetlen, kiváló krimi. A filmváltozatot azonban sajnos nem egy David Fincher-kaliberű rendező készítette, hanem a nem túl ismert, francia Gilles Paquet-Brenner, aki ütős szereplőgárdát tudott ugyan összehozni, de teljesen elcsépelt, sablonos megoldásokkal mondatja fel velük a regényt.
A visszaemlékezések más tónusúak, minden sokkoló fordulatot elcsépelt feszültségkeltő elemek tesznek kiszámíthatóvá, az egyes szám első személyű narrációval semmit nem tudtak kezdeni és mindenkiről egy kilométerre előre látható, hogy jó vagy rossz. Finchernél ellenben az összes szereplő ellentmondásos és sokdimenziós, minden kocka pontosan megtervezett, vizuális bravúr és egy-egy jelenet több szinten is működik, nem csak krimiként. Paquet-Brenner kezében viszont a Sötét helyek csupán egy ponyvakrimi. Annak nem rossz, de átlagos, felejthető és minden érdeme az alapanyagnak, illetve a színészeknek köszönhető.
A színészek közül Chloe Grace Moretz és Tye Sheridan alakítását érdemes kiemelni, de alapvetően Christina Hendricks, Corey Stoll, Nicholas Hoult és persze leginkább Charlize Theron is azok közé tartozik, akit bármikor bármiben érdemes elnézegetni. Mégis, a két kamaszon kívül egyik figura sem tud kiteljesedni és még Theron sem járt túl jól a főszereppel, mert az esetek többségében csak morózusan és/vagy gorombán kell reagálnia és nincs elég lehetősége, hogy a karakter saját maga köré vont védőburka mögé betekintést engedjen.
Érdekes módon a Mad Max: A harag útjá-ban, ahol hasonlóan megkeményedett, keserű figurát formál meg, ez sokkal jobban sikerült, pedig az nem karakterközpontú dráma, hanem egy zúzós akciófilm.
Elképzelhető, hogy az amerikai bemutatóval azért is vártak ennyit, hogy a Mad Max farvizén több néző újra kíváncsi legyen a Charlize Theron - Nicholas Hoult párosra, de a rendező francia nemzetisége miatt pár európai területen már tavasz óta látható a film. Én Brüsszelben láttam májusban, de a Holtodiglan hatása még több, mint fél év távlatából is elég erős volt ahhoz, hogy teljesen elhomályosítsa és zárójelbe tegye ezt a krimiadaptációt.
A Sötét helyek magyar bemutatójáról egyelőre nincs információnk, Amerikában már látható VOD-n és augusztustól moziban. Európában eddig Franciaországban, Belgiumban, Luxemburgban és Dániában mutatták be.