Minden generációnak szüksége van a saját tinifilmjeire, tiszta sor, és úgy látszik, a Superbad már olyan rég volt, hogy azóta felnőtt egy nemzedék (vagy legalábbis egyetemre ment), nem beszélve az Amerikai pité-k közönségéről. Szóval sürgős szükség volt Hollwoodban egy újabb tinédzser sztorira, de csakis a kötelező hozzávalókkal együtt: a menőkre és lúzerekre tagolt gimis társadalomra, az élethalál-kérdést jelentő érettségi bálra, egy rokonszenvesen bizonytalan főhősre és tétova kis bandájára, és egy olyan jó csajra, aki már tizenöt évesen jól érzi magát a bőrében.
Ezek után már csak olyan árnyalatnyi különbségek szoktak lenni, hogy a komikus szál erősebb-e (ahol minden a szex körül forog), vagy a lírai (ahol a hangsúly a főhős érzékeny lelkén van). Nos, mivel a Papírvárosok-at John Green regényéből forgatták, akinek eggyel korábbi sztorija történetesen rákos fiatalokról szólt (Csillagainkban a hiba), nyilvánvaló, hogy ezúttal a lírai fajtából kapunk frissítést. Az eggyel ezelőtti filmjéhez képest pedig abban merül ki a fő különbség, hogy most nem átlagembereket helyezett nem mindennapi helyzetbe, hanem átlagemberekkel történnek átlagos dolgok.
De annyira átlagosak, hogy még a néző is elő tudna kapni öt izgalmasabb epizódot a saját életéből.
Vegyük máris az alaphelyzetet: a középosztálybeli, kertvárosban élő srác már gyerekként beleszeret a szomszéd lányba. Szinte hihetetlen, hogy valaki még hozzámer nyúlni egy ilyen elcsépelt témához. De a közhelyet is lehet fokozni: a srác mulya és málészájú, a lány meg vagány és szabadlelkű, így kettejük párosa kellően képtelen, vagyis a valóságban már születésében halálra ítélt. Az utolsó percekig tartó maró kérdés tehát az lehet: összejön-e szánalomból a bombázó a lúzerrel, vagy kiderül, a lúzer nem is annyira mulya, és a jó csaj pedig nem is annyira magabiztos, mint mutatja.
Mivel azt még a forgatókönyvírók is felismerték, hogy ennyi, unalomig ismert témától nem fog megállni a film a lábán, még egy road movie-t is beékeltek a film közepébe, meg egy másik jó csajt, hogy amíg az első felszívódik, ne maradjon vizuális inger nélkül a fiatal közönség.
Természetesen nemcsak attól ismerős a sztori, hogy már láttuk ezerszer. Az is tény, hogy mindenkivel esett meg hasonló, és a szereplőket be tudja helyettesíteni a saját élete szereplőivel.
Ettől azonban nem lesz sem izgalmasabb, sem lélekmelegítőbb a Papírvárosok.
A saját élmények - hogy, hogy nem - százszor színesebbnek és érdekesebbnek hatnak, mint amit a vásznon látunk. Végtére is azok a mi emlékeink.
A lapos sztori, a tipikus amerikai makogás, és az idegesítő bölcselkedés mellett azonban van még valami, amitől a film nem működik: a szereplői. Azt hinné az ember, tini tehetségeket kihalászni, azt legalább tudnak Hollywoodban, számtalan film és sztár bizonyíthatja ezt Reese Witherspoontól kezdve Emma Stone-ig. Ebből a szereposztásból legfeljebb Cara Delevingne-re fogunk emlékezni, akit nem a film avat sztárrá.
A főszereplő srác Nat Wolff már játszott a Csillagainkban a hibá-ban is, ott még tisztességes mellékszereplőként. Az volt való neki, nem pedig a romantikus főhős jelmeze, ami úgy lötyög rajta, mint tehénen a gatya.
Se a rabul ejtő külső, sem az abból áradni hivatott erős személyiség nem adott nála,
csak az átlagosság, és valami álmos tompultság a szemében. Abban az egy kis cameóban, amiben a Csillagainkban a hiba egykori főszereplője, Ansel Elgort felbukkan, több a spiritusz, mint Nat Wolff összes jelenetében. Vannak, akik főhősnek születtek, mások a karakterszerepekre - és csak keveseknek sikerül az átjárás a két szereptípus között.
A Papírvárosok többi szereplőjére végképp nem érdemes szót vesztegetni: nem többek Disney-sorozatokon szocializálódott, forgatásokon felnőtt, ezért már tizenévesen rutinos és modoros tévészínészeknél. Meglepő módon Cara Delevingne kivirít közülük, amire nemcsak a szerep predesztinálja, hanem úgy tűnik, a képességei is. A belül szabad, mindenkire magasról tevő, elvárásokkal dacoló karaktert ebben a korban még csak az tudja hitelesen eljátszani, aki maga is ilyen, és
Cara Delevingne-ből valóban árad a vagányság.
Nem a külsejét használja (ami klasszikus értelemben nem is nevezhető szépnek), hanem a belső energiáit, és ez egy modelltől különösen dicséretes hozzállás. Az utolsó, ami eszünkbe jut róla, hogy valójában szupermodell - és ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatnánk róla.
Sajnos Cara Delevingne sokkal kevesebbet szerepel a vásznon, mint amit a plakát ígér, a film javarészében az emlékével kell beérnünk. (Mellesleg az sem kis teljesítmény, hogy pár jelenettel a film elején muníciót adjanak a további egy órára.) Kénytelenek vagyunk nélküle vévigvergődni a többi szereplő bájtalan ügyetlenkedésén. A Papírvárosok így szinte semmiben nem emlékeztet a Csillagainkban a hiba színvonalára, sem érzelmi töltete, sem egyéniségei, sem sodró története nincsen.
Nagy nehezen elvánszorgunk a végkifejletig, aztán felszabadulva távozhatunk a moziból. Lehet, hogy minden generációnak szüksége van a maga nagy filmélményeire, amiben a saját világát és életérzését látja viszont, de nem valószínű, hogy a Papírvárosok bárkinek ezt tudja nyújtani. Legfeljebb azoknak a kertvárosi, középosztálybeli, amerikai kamaszoknak, akik nem vágynak többre, mint a szüleik életére, és eszükbe sem jut a határokat feszegetni, és a saját világukon kívülre merészkedni. A többeiknek ez csak egy színtelen-szagtalan, biztonsági köröket futó, nyárspolgári film, egyszóval: dögunalom.