Jesse Eisenberg és Kristen Stewart a Kalandpark után hat évvel most egy túlpörgetett, überlaza füvezős akcióvígjátékban fognak össze a világ ellen. Vége a nyári blockbuster-szezonnak, és a BeSZERvezve levezetésnek pont megfelel. A két főszereplő ismét iszonyú jó és szerethető együtt, és még akciósztárnak is meggyőzőek: amikor Stewart a földön fekve, csurom véresen vigyorogva bemutat a középső ujjával az egyik gonosznak, na, az maga a képkockába foglalt menőség. Annyi a baj, hogy a forgatókönyvíró elfelejtette kidolgozni a vázlatos sztorit.
Egy vérbeli, hitchcocki pszichotriller, amelyben a tenyérbemászó férj (Jason Bateman) és a labilis idegállapotú feleség (Rebecca Hall) életét a semmiből előbukkant régi gimnáziumi osztálytárs (Joel Edgerton) keseríti meg. Nem lesz belőle klasszikus, de profin alkalmazza a thriller hatáskeltő mechanizmusait, és még arra is kiterjed a figyelme, hogy a legártatlanabb tárgyakat is baljós tulajdonsággal ruházza fel.
A szerelem kesze-kusza helyzeteket idéz elő: A csajom barátnőjé-ben például mindenki mindenkivel megcsalja a másikat. Úgy kezdődik, hogy az elhanyagolt feleség félrelép a régi barátnőjével, de aztán a férj is lefekszik a barátnővel. Ezek a franciák! Egyszer humoros, máskor drámai hangvételű film, ami teljesen váratlanul üti szíven a nézőt. És persze mindig szívesen nézzük a főszerepet játszó Anais Demoustiert, aki pár év alatt a francia színésznők első ligájába küzdötte fel magát (őt itthon legutóbb márciusban láthattuk Az új barátnő című Ozon-filmben).
Ethan Hunt ismét megcsinálta a lehetetlent. Az ötödik rész új dimenziókba katapultálja a sorozatot, és nem csak azért, mert egyre nyaktörőbbek a mutatványok, vagy mert az operás hajsza láttán még maga Hitchcock is elismerően bólintana. Egyedülálló és megdöbbentő módon Tom Cruise mellett feltűnik egy nő, aki elhalványítja a férfit. Rebecca Ferguson a sorozatban valószínűsíthetően nem fog többet szerepelni, de másban remélhetőleg igen, mert sokat akarjuk még őt nézni.
A nézőt a maszkos női alak feltűnésével már az első pillanatban rabul ejtő film noir, Hitchcock Szédülés-ének méltó örököse és egy megrázó történelmi allegória a háború utáni újrakezdésről - a Phoenix bár mindez egyszerre. A sötétséget erotikus vörössel és élénkzölddel vegyítő képeken keresztül elevenedik meg egy holokauszttúlélő története, aki képtelen elszakadni a múlttól, ezért a férjét keresi Berlin romjai között. A férjét, aki lehetséges, hogy elárulta őt. Nina Hossnak már akkor döbbenetesen erős a jelenléte, mikor csak a szemét látjuk, a végén pedig egy akkora katarzissal ajándékoz meg minket, hogy csak tántorogni lesz erőnk utána.
A régimódi, tisztességes szórakoztatással meg mi a baj? Semmi. A Hangya nem akarja megváltani a világot, csak két órán át kellemesen kikapcsolni a nézőt ebben a dögmelegben. És amúgy is, olyan régen láttunk már egy miniatűr embert a játékvasút közepén akciózni. Lehet, hogy a főgonosz fabatkát sem ér, és túl sokat vacakolnak az elején a sztori beindításával, de Paul Rudd maximálisan szerethető, és még soha nem nevettünk ennyit egy Marvel-filmen.
Az Amy az utóbbi évek egyik legszomorúbb filmje. Nem Amy Winehouse az első, önmagát elemésztő tehetség a zeneiparban, de Asif Kapadia dokumentumfilmje kikerüli a hamis melodráma és az ilyet-már-ezerszer-láttunk csapdáját. A rendező háttérben marad, saját kommentár nélkül pergeti le nekünk az archív, gyakran fájdalmasan személyes anyagokat. Hipnotikus, mélyen ütő görög tragédia észak-londoni főhősnővel.
Visszatért az a Pixar, amit szeretünk: okos, váratlan és szívfacsaró, kirobbanóan ötletes és vibráló. Egy káprázatos párhuzamos világ rajzolódik ki, amely segítségével egy kiskamasz fejébe láthatunk be. Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré mind egy-egy alapérzést személyesítenek meg, és a vezérlőpult irányításáért versengenek. Egyetlen korábbi Pixar-filmben sem láttunk ehhez hasonlóan tobzódó ötletkavalkádot. Annyi, hogy egy ötévest véletlenül se cipeljünk el rá, nem értene belőle semmit. Nyolc év felett ajánljuk, felső korhatár nincs.
Nemes Jeles László filmje elsősorban egy mesteri módon elkészített thriller, amely az első percben torkánál ragadja a nézőt, és ezt a szorítást még a film vége után is sokáig érezhetjük. Nem ad biztonságos távolból felvett totálképeket, a hosszan kitartott, szűkített nézőpontból felvett snittekkel bedob minket a káosz sűrűjébe. A képzeletünkkel kell kitöltenünk a földi pokol homályosan hagyott részleteit, és ettől válik igazán borzongatóvá az élmény. Magyar film harminc éve nem aratott akkora sikert nemzetközi szinten, mint a Saul fia. Erre nyugodtan lehetünk nagyon büszkék, de ha tanácsolhatok valamit, emiatt ne kezeljék szent tehénként, vagy utasítsák el elvből. Inkább nézzék meg, és úgy alkossanak róla véleményt!
A Mocsárvidék nevű spanyol kriminek egyszerre áldás és átok, hogy A törvény nevében (True Detective) című sorozathoz hasonlítják. Felkelti a figyelmet a párosítás, viszont azt az érzetet kelti, mintha ez csak egy szimpla másolat lenne. Itt is tapintani lehet, olyan erős a hangulat, itt is fontos szerepet kap a misztikus, racionálisan felfoghatatlan táj, és itt is legalább akkora hangsúly van a két nyomozó kapcsolatán, mint magán a bűntényen. De saját, csak erre a filmre jellemző erényei is vannak a Mocsárvidék-nek, ami tulajdonképpen az emberekben lezajló rendszerváltásról szól. Franco diktatúrájának ugyan vége, de a berögzült viselkedésmintáktól, a múlt bűneitől és az évtizedes sérelmektől nem lehet egyik napról a másikra megszabadulni.
Thomas Hardy sodró lendületű romantikus regénye abból az időből származik, amikor még hittek a nagy ívű történetekben, és szerencsére ehhez a szellemiséghez a mostani feldolgozás is hű maradt. Költői szépségű tájképekbe ültetve elevenedik meg az öntudatos és a függetlenségéhez ragaszkodó Bathsheba Everdene története, akinek három teljesen eltérő személyiségű férfi is csapja a szelet. Carey Mulliganban a szabadságvágy küzd a szenvedéllyel, Matthias Schoenaerts türelmes, mint egy legelésző marha, Tom Sturridge ellenállhatatlan, Michael Sheen pedig maga a nagyszabású, tragikus szerencsétlenség.
A Jurassic World egy tipikus egyszer nézős nyári mozi. Nyomába sem ér az 1993-as első résznek, de nem is az a fantáziátlan csődtömeg, amitől az előzetesek láttán tartani lehetett. Ha butuska szörnyfilmként nézzük, akkor nem fog csalódást okozni. Borzongatni ugyan nem fog, de lehet rajta egy picit izgulni, és sokat nevetni. Három erős fegyvere is van: a raptorokat szelídítő Chris Pratt, a nosztalgia és az idióta humor.
Budapest végre Budapest benne, de nem ettől lett a fingós-böfögős Melissa McCarthynak végre egy szórakoztató vígjátéka. Egy érző szívű, esendő és kőkemény hőst ad hozzá a filmhez, aki igen, kövér, de végre nem azt várják el, hogy ezen röhögjünk két órán keresztül. A kém tele van jó poénokkal és jó színészekkel: Jude Law csodálatos komolysággal mórikálja magát a nárcisztikus, öntelt titkos ügynökként, Jason Statham pedig az eddigi főszerepeit parodizálja. Most tényleg csak hab a tortán, hogy a Balaton is a megcsillan a filmben.
Ne féljen senki attól, hogy a rajongó kritikák után csalódás lesz az új Mad Max. Ez a film tényleg egy őrületes akciócsoda, ami az ámulatba ejtő sebességmámoron kívül más élvezetet is nyújt. A felépített karakterek miatt érzelmileg is átélhetővé válik a sivatagi hajsza - Tom Hardy és Charlize Theron hatalmasat alakít. Már a film felénél azt éreztem, hogy be kell ülnöm még egyszer A harag útjá-ra, mert ebből egy alkalom nem elég. Remekmű született, ami úgy hat, mint egy élénkítő hatású drog, csak éppen nincsenek mellékhatásai.
---
Az Amy - Az Amy Winehouse-sztoriról, a Mission: Impossible - Titkos nemzetről és A kémről szóló rész Mesterházy Lili kritikái, Az ajándékról és a BeSZERvezvé-ről szóló bekezdés Huszár András, A Hangyáról szóló bekezdés Birkás Péter, az Agymanókról szóló pedig Dömötör Ági kritikája alapján készült.