Rejtő Jenő bármelyik művét úgy megfilmesíteni, hogy az visszadja a regények zsenialitását, még senkinek sem sikerült. (Bár izgatottan várjuk, hogy egyszer Pálfi György is nekifusson.) Éppen ezért volt bölcs dolog Hegedűs Bálint forgatókönyvíró és Madarász Isti rendező részéről, hogy nem ezzel kísérleteztek, hanem Rejtő egyes műveinek, gegjeinek, poénjainak felhasználásával kreáltak egy olyan sztorit, amiben legalább a szellemisége felfedezhető. Ez sem könnyű feladat.
Őszintén szólva az sem, hogy eldöntsük, sikerrel jártak-e, tekintve, hogy Rejtő eredetiségét és vagányságát utánozni nem érdemes, újrateremteni pedig nem lehet. De akkor
mit nyújthat egy film, ami mégiscsak Rejtő alakját szeretné valahogy, indirekt módon megidézni?
Bemutathat egy világot, amiben ez az író megszülethetett és kifejlődhetett, amiben azzá válhatott, akinek ma ismerjük, és ami a halálba küldte, hogy aztán maga is örökre felszámolódjon. Erre vállalkozott Hegedűs és Madarász, és mivel a felkészültségük és tudásuk megvolt hozzá, ezt viszont meg tudták mutatni.
Egy kávéházban vagyunk, az első perctől az utolsóig. De nem a New Yorkban, a Japánban vagy a Hadikban, ahová az igazi nagy írók jártak a harmincas években, hanem egy ismeretlen, félreeső helyen, a B kategóriás ponyvaírók törzshelyén. Ez leginkább nekik számít persze, a méltatlanul mellőzötteknek, akik - hitük szerint - éppolyan fontos munkát végeznek, és éppolyan elkötelezettséggel, mint Kosztolányi vagy Móricz. A ponyva mellett verset írnak, és azt tartják valódi művészetüknek.
Sértettek és gőgösek, ahogy minden másodvonalbeli, de nem lehet rájuk haragudni ezért.
Még náluk is lényegesen nagyobb primadonna a kávéház tulajdonosa (Haumann Péter), aki örmény jelmezben játssza az élet-halál urát a nyakán élősködő írók felett. Őket semmibe veszi, mennybe emeli viszont ügyefogyott, tehetségtelen fiát (Molnár Gusztáv), akiből mindenáron nagy írót akar faragni. A cselekmény ezzel összeáll: a befutott, ám eladósodott írót azzal zsarolja, hogy ha este hatig nem dob össze a fiának egy regényt, mindent elveszíthet: a törzshelyét, a kávéházban dolgozó menyasszonyát és az ott lebzselő kiadóját is.
Plock (Schmied Zoltán), a megzsarolt szerző nem tehet mást, mint belemegy a játékba. Lehuppan a szerencsétlen fiú mellé, és kezdődhet a sziporkázás műfajok, kontinensek és korszakok között. Azt nem állítjuk, hogy az ember lerágja a körmét az izgalomtól, hogy vajon Plocknak sikerül-e határidőre teljesíteni a küldetését, de
arra jó ez az együgyű sztori, hogy a rendező brillírozhasson.
Megmutathassa, mekkora eszköztárral rendelkezik, hogyan tud stílusok és ritmusok sok között galoppozni, és a színészeknek is jó lehetőség arra, hogy az önfeledt játékban fürödjenek.
Madarász Isti a film első percétől jó tempóban adagolja a képet és a szöveget, jó helyre teszi a kamerát, és tiszteli a kollégáit, ami mindenben megnyilvánul: az igényes díszletben, jelmezben, a szemet gyönyörködtető, giccsmentes képi világban, a finoman kimunkált trükkökben és a tökéletes zenei aláfestésben. Válogatott csapatot toborzott, mindenki érti a dolgát, nincs köztük gyenge láncszem.
Egyedül a színészek között érezhető némi színvonal-ingadozás, mintha nem mindenki érezne rá a műfaj ízére, vagy nem mindenkinek állna jól. Haumann Péter például kissé túltolja a harsányságot, váltásai esetlegesnek tűnnek. Olyan érzést kelt, mint egy elszabaduló ló, akit a gazdája nem tudott kordában tartani.
Kovács Lajos az ellenkezője: annyira visszafogott és eszköztelen, hogy ez meg túl kevésnek hat a hangzavaros, enyhe ripacsériát elviselő műsorban. (Egyáltalán, a három írót tömörítő törzsasztal valamiért nem áll össze egységgé, mindenki egymagában küzd a szerepével.) Ha Schmied Zoltán az origó - márpedig a cselekmény főhőseként és a játékidő nagy részét betöltő alakként belőle kell kiindulnunk -, akkor Hajduk Károly is túl halovány, Szervét Tibor pedig picivel több a kelleténél.
Nagy felfedezés viszont Molnár Gusztáv, akinek már a külseje is kifogástalanul idézi a századelő kávéházi karikatúráit, de játéka is hibátlan. Nagy Péter is megfelelt a feladatnak, hogy a film kezdő jeleneteiben megadja a hangütést, és végig diszkrét, de karakteres színfolt legyen a háttérben. És Radnay Csilla is megérdemelt már egy ekkora filmszerepet - nemcsak gyönyörű, de finom és erőteljes is egyszerre.
Tény azonban, hogy miközben az ember nézi A fekete múmia átká-t, egyre kevésbé jut eszébe Rejtő.
Könnyű elringatózni ebben a kávéházi őrületben, ami vagy ilyesmi volt, vagy nem, mindenesetre olyan mítosz, amiben jó hinni.
De Rejtő és egy kávéház már eleve furcsa párosítás. A kocsmai verekedés, az rá vallana, de a kávéházi civódás nem. Sőt, az egész polgári milliő nem illik hozzá, ennél ő sokkal nyersebb és karcosabb volt.
Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért hatásos a film végén a pont, ami teljeséggel váratlanul ér minket. Mert bár ez a kedves és ártalmatlannak tetsző kultúra nem igazán vall Rejtőre, végül aztán kifordul önmagából, és kiveti magából azt, aki amúgy is csak ritkán látott vendége volt. A fekete múmia átka mindenesetre biztató kísérlet arra, hogy modern felfogásban újraértékeljük a múltat, miközben a néző kellemesen szórakozhat.
A fekete múmia átkát szeptember 19-én, szombat este fél nyolckor nézheti meg a Duna TV-n.