Nehogy már a Gryllus Dorka vigye a vadászpuskát!

Valahányszor felröppen a hír, hogy készül egy tökös, bevállalós magyar zsánerfilm, mindig nagyon szorítunk azért, hogy valóban tartsa is magát a kitűzött célhoz, és ne csak falból használja a választott zsánert. Mátyássy Áron új filmje, az akcióthrillerként aposztrofált Víkend pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét, de még mindig nem lehetünk maradéktalanul elégedettek: nem rossz thriller, de lehetett volna sokkal jobb is.

A Víkend kétszer kezdődik el. Az első jelenetben - egy prológusféleségben - egy szakállas vadász (Szabó Domokos), akinek még a szeme sem áll jól, célkeresztbe vesz a puskájával egy fiatal vadorzót. A puska eldördül, de a kölyök sértetlen marad, csak egy szarvas hullik el. Régre visszanyúló, mélyen gyökerező konfliktus sejlik fel a Kárpátok ködéből. A két fegyveres kölcsönösen megfenyegeti egymást: "Egyszer elfogy a türelem."

Mélyen gyökerező konfliktus - Gryllus Dorka a Víkendben Forrás: InterCom

A következő jelenetsorban beindul a tényleges cselekmény, jönnek a főszereplők: egy pesti ügyvéd házaspár (Gryllus Dorka és Simon Kornél) amolyan stresszlevezetőnek vadászni megy Erdélybe milliomos építési vállalkozó ügyfelükkel (Lengyel Tamás), akit épp egy építkezésen történt baleset miatt perelnek. Utóbbi, István olyan tenyérbemászó, hogy egyből sejteni, velejéig romlott figura. Gryllus Dorka karaktere, Márta már a második jelenetében egy másik vállalkozót (Papp János) zsarol. László pedig tutyimutyi, mulya papucsférj, akit Márta lépten-nyomon cikiz, a fejére olvasva, hogy nem ártana neki egy kis tesztoszteron.

Senki sem tiszta, mindenki rejteget valamit.

Egy jó thriller egyik legfőbb alapkövetelménye, hogy az efféle magabiztos alapozásból aztán feszesen, nyílegyenesen, felesleges kanyarok, kitérők nélkül szője a cselekményt, kérlelhetetlenül robogjon a végkifejlet felé. Működnie kell a hógolyóeffektusnak, annak, hogy minden döntés magában hordozza a végzetes következményeket, hogy minden jelenet egyazon irányba tart, az ok-okozati összefüggéseknek kikezdhetetlennek kell lenniük.

Meggyőzően domborítja ki - Gryllus Dorka a Víkendben Forrás: InterCom

Mátyássy Áron filmje sajnos ezt a kritériumot csak ímmel-ámmal teljesíti. Jelzésértékű, hogy a dramaturg kredit a végefőcím alatt csupán a tizenvalahányadik volt a sorban: a forgatókönyv túlságosan fókuszálatlan, amit az írók úgy próbáltak kompenzálni, hogy

annyi csavart zsúfoltak bele, amennyiből három IKEA-szekrényt is össze lehetne szerelni.

Olyan, mintha a Víkend nem tudná eldönteni, hogy miről is akar szólni pontosan; végig az volt az érzésem, hogy két ütős zsánerfilm vetekszik az elsőbbségért, de Mátyássy egyik mellett sem tudta vagy akarta igazán elkötelezni magát. A piros sarokban ott a lélektani kamaradráma, amelyben a három főhős macska-egér játékot folytat, és felszínre kerülnek az elfojtott sérelmek, a veszélyes titkok. A borzongás oka: azokat sem ismerhetjük igazán, akikhez elvileg a legközelebb állunk.

Hajtóvadászatot indítanak - Víkend Forrás: InterCom

A kék sarokban pedig ott egy vállaltan B filmes Erdély-exploitation. A mástól való félelmet, az idegenek jelentette fenyegetést ebben a verzióban az erdélyi emberek testesítik meg, az ő zárt, saját szabályok szerint működő viszonyrendszerébe csöppen bele a pesti hármas fogat, és arroganciájukkal kivívják a helyiek haragját. A legjobb jelenetek a sztorinak ehhez a vetületéhez kötődnek: ilyen az, amikor Lóri lovon, baltáját lengetve vágtat egy menekülő srác után, vagy ahogy a platós kocsira felpattanó falusiak hajtóvadászatot indítanak.

A gond az, hogy ez a két párhuzamos narratíva - amit a két nyitójelenet is felvázol - voltaképp nem alkot szerves egészet: a film egyes pontjain össze-összefonódnak, aztán megint szétválnak, és

két külön tetőpontban csúcsosodnak ki a fináléban.

A kiváltó incidens - Márta véletlenül lepuffant egy erdélyi pasast, aki rossz időben, rossz helyen tévedt a puskája elé, aztán megpróbálják eltussolni a dolgot, de a Szabó Domokos által alakított Lóri megzsarolja őket - alapján egy Gyilkos túra-szerű kergetőzésre számítottam, sarokba szorított gazdagékkal, olyasmire, amit az előzetes is ígért.

Egyből a peremre szorul - Szabó Domokos a Víkendben Forrás: Kallos Bea - MTI

Ám Lóri figurája - a központinak látszó veszélyforrás - szinte egyből peremre szorul, beváltatlan ígéret marad. A hangsúly csúszkál, hol Márta, László és István viszálya tűnik dominánsnak, hol a faluban fortyogó indulatok, és még Árpa Attila is bejelentkezik egy hangtompítós pisztollyal.

A sodró lendület, a sűrűsödő feszültség megvan,

de valahogy a kapkodást, csapongást érzem az egészen, többek közt a rángatózó, alig követhető akciójeleneteken is.

Szerencsére a Víkend még a betegségeivel - amik úgy istenigazából csak a túlcsavart utolsó fél órában válnak zavaróvá - együtt is szórakoztató. A karakterek egy-két jelenet leforgása alatt életre kelnek, hamar megismerjük a legfőbb jellemvonásaikat, a köztük lévő dinamikát. Mondjuk arra egy, a film végén elhangzó félmondatig nem tudtam rájönni, miért van együtt a két főszereplő, sőt egy ponton elbizonytalanodtam, vajon jól emlékszem-e arra, hogy házasok.

Miért vannak együtt? - Gryllus Dorka és Simon Kornél a Víkendben Forrás: InterCom

Külön tetszett, hogy olyan vicces apróságokkal, tikkekkel árnyalták a figurákat, amik egyénivé teszik őket. Gondolok itt például arra, amikor Márta és László megtalálják a lelőtt vadászt, majd miután megpróbálják újraéleszteni, Márta első dolga, hogy kéztörlőt követel, és a vért dörgöli a kezéről. Vagy az, hogy László nem bírja rendesen elkapni a visszadobott kéztörlős csomagot, és még a whiskyt is debil módon issza.

Az egymásra dobált, megalapozatlan fordulatok azonban a játékidő előrehaladtával egyre következetlenebbé teszik ezeket a jól megfogott figurákat: a két főszereplő gyökeres transzformáción megy keresztül, 180 fokos fordulatot vesznek, a váltás azonban túl hirtelen, átmenet nélkül történik, és az sem túl szerencsés, hogy a szereplők a szánkba rágják a motivációikat.

Egysíkúan, de élvezetesen hozza - Lengyel Tamás és Simon Kornél a Víkendben Forrás: InterCom

A színészek jók, nincs köztük gyenge láncszem, bár különösebben emlékezetes alakítást nem nyújt egyikük sem.

Gryllus Dorka sokadszorra bizonyítja, hogy simán elvisz a vállán egy filmet,

vagányul, energikusan játszik, meggyőzően domborítja ki a karaktere undok, nem valami szimpatikus oldalát, de közben felismerhetően emberi marad. Simon Kornél és Lengyel Tamás profin asszisztálnak, előbbi tökéletes nyárspolgár, utóbbi kicsit egysíkúan, de élvezetesen hozza a görény szemétládát.

A falusiak közül Szabó Domokos emelkedik ki, vászonra termett, erős kisugárzású színész, valahányszor megjelent, egyből több fokkal feszültebb lett a film, valamint a szívós, erélyes Alinát játszó, az Utolsó idők-ből is ismerős Vass Teréz. Ők mindketten a puszta tartásukkal, mozgásukkal, szemük acélos vagy ravasz villanásával ezer szónál többet közvetítettek.

Ezer szónál többet - Vass Teréz a Víkendben Forrás: InterCom

Az pedig már az Utolsó idők-ben is kiderült, hogy Mátyássy Áronnak nagyon fekszik a hangulatteremtés - jelen esetben a nyomasztás. A Víkend-et kilencven százalékban erdélyi helyszíneken forgatták, és a stáb maximálisan kihasználta a sűrű erdők, a szédítő hegycsúcsok, a vadregényes szurdokok és vízmosások vagy az impozáns gátak adottságait.

A környezet, a táj az első pillanattól kezdve fojtogatóan telepszik rá a szereplőkre,

szuggesztív, vészjósló hatást kelt, ez tényleg egy másik világ, másfajta emberekkel. Hiába van egynapi kocsiútra Budapest, teljes az elszigeteltség.

Győri Márk kamerája mindig megtalálja a leghatásosabb szögeket, akár egy sötét szurdok mélyéről nyújtózkodik a távoli égbolt irányába, akár a magasból tekint le egy tisztáson heverő, lelőtt szarvas tetemére. A filmzene visszafogott, nem tolakodó, a háttérből borzolja az idegeket (egyedüli mellényúlás a második jelenet elején felcsendülő nu metal szörnyűség, ami csúnyán hazavágja az addig megteremtett hangulatot).

Fojtogatóan telepszik rá - Víkend Forrás: InterCom

Miután lepereg az utolsó - derült égből jövő, némiképp kínos és szükségtelen - jelenet, nyitva marad a kérdés, miről is szólt a Víkend. Arról, hogy aki egy idegen világba csöppen, az alkalmazkodjon az ottani játékszabályokhoz? Arról, hogyan feszül egymásnak a nagyvárosi jog és az ősi szokásokon alapuló, szemet szemért elven működő igazságszolgáltatás? Aki arrogáns, pórul jár? Vagy pont ellenkezőleg: az nevet utoljára, aki túljár mindenki más eszén? Jó dolog a többértelműség, és mindegyik olvasat legitim, de talán most jobban jártunk volna, ha tiszta választ kapunk.