Nora Ephron elment, már csak Nancy Meyers maradt nekünk. Hollywood két író-rendező nagyasszonyánál jobban senki nem ismerte a szakmát, legalábbis ami a hollywoodi vígjáték műfaját illeti. Egy életen át rivalizáltak, amivel a nézők jártak a legjobban, mert olyan klasszikusokat köszönhetünk nekik, mint A szerelem hullámhosszán (Ephron), a Benjamin közlegény (Meyers), a Harry és Sally (Ephron), az Apád-anyád idejöjjön (Meyers), A szerelem hálójában (Ephron) vagy a Minden végzet nehéz (Meyers).
Nancy Meyersnek mára nem maradt riválisa, és ez minden értelemben igaz. Nem találni még egy olyan forgatókönyvírót, aki ennyire okosan építkezik, ilyen hihetetlenül profi, ennyire szerethető hősöket teremt, de gondos a legapróbb részletekkel szemben is, és mindezeken felül ennyire érzékeny, humánus, jó ízlésű, és jaj, a legfontosabbat el ne felejtsem: ennyire jó a humora.
Nancy Meyers mindenkihez szól, és nem néz le senkit, nem butít a kevésbé pallérozott nézők kedvéért, de nem is elitista.
És persze ízig-vérig amerikai.
Amit azonban most, A kezdő című filmjével bebizonyít, az még meghökkentőbb: nem járt el felette az idő! Hiába készített az utóbbi években két filmet is az idősebb kori szerelemről (Minden végzet nehéz, Egyszerűen bonyolult), és hiába állít ezúttal is egy hetvenéves nyugdíjast a középpontba, a film tökéletes bizonyíték arra, mennyire naprakész a világból, és milyen empatikus a fiatalokkal, még ha bizonyos dolgokért meg is mosolyogja őket. De ugyanígy tesz a saját nemzedékével is.
A kezdő azzal a kellemes tanulsággal szolgál ugyanis, hogy a generációk között van átjárás, mindenkinek van mit tanulnia a másiktól. A sztori szerint egy frissen befutott startupcég (amely egy meg nem nevezett módszerrel az online vásárlást forradalmasította) senior gyakornoki programot hirdet. Mivel fiatalokkal bőven el vannak látva, időseknek hirdet hathetes munkalehetőséget. Az özvegyen maradt Ben Whitaker (Robert De Niro) pedig kapva kap az alkalmon, hogy ne a négy fal között ücsörögjön, és újra hasznosnak érezhesse magát.
Természetesen Ben idealizált figura: bár azelőtt vezérigazgató volt, boldogan áll be utolsó kis senkinek egy olyan szervezetbe, ahol húszévesek diktálnak. Senkit nem oktat ki, és neki semmi nem derogál. Türelmesen vár akár órákig is arra, hogy valaki hozzá szóljon, mindenkivel kedves, csak akkor ad tanácsot, ha kérik, de azt is szűkszavúan, udvariasan. Bár a munkával pechje van: a legnagyobb főnökhöz osztják be, ami tudvalevőleg a legnagyobb szívás, mert így senki sem figyel rá - nem duzzog, nem panaszkodik, és nem is áll odébb. Kitartóan várja, hogy végre hasznossá tehesse magát.
A kezdő egyik nagy erénye, hogy Ben főnökét sem egy szörnyetegnek ábrázolja, pedig ez lenne a könnyebb választás. Jules Ostin (Anne Hathaway) egy olyan harmincas nő, akinek túl gyorsan jött össze minden: már volt családja, kisgyereke, amikor váratlanul az üzleti siker is a nyakába szakadt, és - ahogy a legtöbb mai harmincas nő - igyekszik minden fronton a maximumot nyújtani. Bár a filmben nehéz esetnek írják le, az is kiderül: valójában csak egy túlságosan kötelességtudó, empatikus és teljesítménykényszeres nő, aki legfeljebb azért hibáztatható, mert mindenkinek a kedvében akar járni.
Bár a film alapvetően az ő kapcsolatukra összpontosít - ami lépésről lépésre fejlődik ki -, a mellékalakok is egytől egyig kidolgozottak.
Itt mindenkinek van háttere, szándéka, célja, vagyis karaktere, és többnyire bőven van lehetősége komédiázni is.
A legtöbb "műsoridő" Ben és Jules kollégáinak jut: csupa olyan fiatalnak, akiknek zsenge koruk ellenére már kisujjában van a viccelődés.
A két generáció közti kulturális különbözőség pedig kimeríthetetlen viccforrásnak tűnik. Az öltözködéstől kezdve az udvarlási szokásokon át a textil zsebkendő funkciójáig mindenről le lehet húzni pár poént, amik ráadásul bárki számára ismerősek lehetnek.
Ahogy azok a témák is, amik komolyan kerülnek terítékre: hogy mivé silányult a férfiideál, hogy miért nézik ki maguk közül az anyák azt, aki nem mond le a karrierről, milyen gyakori még ma is a hétköznapi szexizmus, hogy képes-e egy nő mindkét fronton helytállni, és működhet-e a szerepcsere a családban. Mert nocsak,
Meyersnek még az is megy, hogy a kiadós poénkodás közben néhány gondolatot is eljuttasson a nézőkhöz.
Aztán egy perccel később eldobja az agyát, és a karaktereit egy igazán őrült helyzetbe sodorja: rablótámadást kell végrehajtaniuk merő lovagiasságból. Az Ocean’s Eleven-re hajazó jelenetsort nyugodtan nevezhetjük a film csúcspontjának.
Mindez együtt persze csak annak jöhet össze, aki ennyire erősen kézben tartja a gyeplőt, mint Nancy Meyers, és pontosan tudja adagolni a hatást: hol némileg intellektuális, hol bumfordian nyers, hol finoman érzékeny, hol pergő és izgalmas. Persze aki akar, találhat hibát a gépezetben: félbemaradt szálakat, nagyvonalúan kezelt problémákat, és naiv lekerekítést. De még mindig mennyivel mélyebb és gazdagabb minden egyes ötlete, mint Judd Apatow kegyeltjeinek otromba filmjei.
És persze nem mindegy az sem, mekkora színészeket nyer meg magának partnerül. Ha az utóbbi években nem is volt sok emlékezetes alakítása,
Robert De Niro most ismét bizonyítja, milyen nagy színész.
Csak a legjobbak tudnak ilyen alázattal, halkan komédiázni - homlokegyenest ellenkezőképp, mint az Apádra ütök-szériában.
Anne Hathaway ebben a műfajban debütált tizenkilenc éves korában, és azóta is vissza-visszatér a vígjátékhoz, de ennyire jó alapanyagot és szerepet nem fogott ki Az ördög Pradát visel óta (ami 2006-ban került a mozikba). Óhatatlanul megfordul a fejünkben, hogy Jules figurája mintha abból az Andyből nőtt volna ki, aki a Runway szerkesztőségében gyakornokoskodott.
Anne Hathaway azóta csak szebb és érettebb lett, és olyan eleganciával alakítja a figuráját, ami az ő korosztályában végképp ritkaság.
Sokszor hallottuk már, hogy a könnyű műfaj a legnehezebb, ennek ellenére még mindig kevesen értékelik. Mintha két óra értelmes és ízléses szórakozás nem érne meg manapság mindent. Vagy mindegy, mikor. Megkockáztatom, hogy A kezdő még időtálló is, ugyanígy nevetünk majd rajta tíz, vagy akár húsz év múlva, hiszen az emberi kapcsolatok sutasága sosem avul el. De hogy máris meg tudnám nézni újra, csak hogy még egy jó napot szerezzek magamnak, az biztos.