Mert tökéletes egységet alkot benne a zene a képekkel
Amikor Miskolcon megkérdeztük Claudia Cardinalét, hogy szerinte mi a film titka, ő rögtön rávágta, hogy a zene. És valóban,
az örökkévalóságig el lehet nézni, ahogy a hallgatag revolverhősök Ennio Morricone taktusaira járják méltóságteljes haláltáncukat.
A zene már a forgatáson is szólt, így az a színészek legapróbb mozdulataival is szinkronban van – Fonda még a kabátját is ütemre ejti a földre a párbajra készülve.
Minden szereplőnek megvan a maga belépődallama, így elég azt meghallani, illetve belenézni a karakter szemébe, és máris mindent tudunk, amit tudni érdemes az adott szereplőről. A zene ráadásul nemcsak az érzelmi hatás fokozásáért felel, hanem az információkat késleltetve adagoló történetmesélésnek is szerves része. Cheyenne ezt szóvá is teszi, szerinte Harmonika beszéd helyett játszik a hangszerén, és amikor játszania kellene, akkor beszél.
Mert egy nő körül forog minden benne
A western hagyományosan férfiközpontú műfaj, ám Claudia Cardinalénak elég volt annyi, hogy leszálljon a vasútról, és várakozóan körbenézzen, és máris mindent elhomályosított, ami addig történt.
Ő áll az események gyújtópontjában, Charles Bronson, Henry Fonda és Jason Robards bolygókként keringenek körülötte.
A férfiak elhullanak, Jill McBain az egyetlen, aki alkalmazkodni tud a változó körülményekhez. Feltalálta magát a New Orleans-i bordélyban, a törvényen kívüli Vadnyugaton, és a vasúttal megérkező új világban is otthonosan mozog.
Claudia Cardinale a 8 és ½ mozicsillagaként, A párduc női főszereplőjeként és a Szerencsevadászok elrabolt feleségeként is lélegzetelállítóan szép volt, de talán ebben a filmjében a leggyönyörűbb. Sok ábrándos tekintetű ember sóhajthat fel még ma is annál a résznél, amikor Cheyenne arra kéri Jillt, ne csináljon ügyet abból, ha a fenekére csapnak. Én még nem éltem a hetvenes években, de jó okom van azt feltételezni, hogy akkoriban Magyarországon is tömegek rajongtak CC-ért: két emberről is tudok, akit Cardinale miatt neveztek el Claudiának. Az egyikük nem más, mint Liptai Claudia.
Mert gonosztevőt csinált Henry Fondából
Sergio Leone a negyedik westernjével ért el arra a szintre, hogy együtt dolgozhatott álmai színészével.
Henry Fonda évtizedeken át a moziba járó közönség csalhatatlan erkölcsi iránytűje volt,
ő állt a törvényesség oldalán A fiatal Lincoln-ban, Wyatt Earpként ő hozta el a rendet Tombstone városába. és ő volt az egyetlen, aki nem volt biztos a vádlott bűnösségében a Tizenkét dühös ember-ben. Képzelhetjük, mekkora volt a megdöbbenés a mozikban, amikor a Volt egyszer egy Vadnyugat-ban lelőtt egy ártatlan gyereket.
A rendezőt dicséri, hogy meglátta a gonosztevőt Fondában, a színészt pedig azért illeti dicséret, mert elvállalta a karrierjét újraíró szerepet. Közismert anekdota, de van olyan jó, hogy mi is elismételjük: Fonda is tudta, hogy színészként ő egy hősideál, ezért külsejét elváltoztatva jelent meg a forgatáson. Amikor Leone meglátta a barna kontaktlencsét viselő és arcszőrzetet növesztett Fondát, majd felrobbant a dühtől. Neki a színész híres kék szemei kellettek, hogy minél inkább sokkolhassa a közönséget.
Mert mágikus kapcsolatot létesített az amerikai és az olasz western között
Nem Sergio Leone volt az első, aki westernt forgatott Spanyolországban, viszont az Egy maréknyi dollárért című filmjével ő tette híressé Almeriát, miatta kezdtek ott százával spagettiwesterneket készíteni. Három filmmel később, az egyre növekvő költségvetésből már arra is tellett Leonénak, hogy mágikus kapcsolatot létesítsen a spanyol tájak és a Monument Valley, vagyis a műfaj kinézetét leginkább meghatározó amerikai helyszín között.
Claudia Cardinale első feltűnésével szédítő utazás veszi kezdetét a filmben. A New Orleansból induló vonat a spanyolországi Guadix mellett felépített Flagstone díszletvárosába fut be. Kicsivel később már az Arizona és Utah állam határán fekvő Monument Valleyben kocsikázik Cardinale, hogy aztán betérjen egy fogadóba, aminek a belső terét a római Cinecitta stúdióban építették fel. Megint egy kis Monument Valley következik, végül Cardinale megérkezik az Almériában felhúzott McBain-farmra. Ez bizony filmmágia a javából.
Mert ha látta a Vadnyugatot, akkor látta az összeset
Ha először a Volt egyszer egy Vadnyugat-ot nézi meg, és utána kezdi el az amerikai klasszikus westerneket felfedezni, az a különös helyzet állhat elő, hogy rendszeresen déjà vu érzése lesz. Sergio Leone és szerzőtársai ugyanis egy westernbe összesűrítették a műfaj főbb témáit és archetipikus alakjait, illetve megidéztek annyit a kedvenc westernjeikből, amennyit csak tudtak.
A hommage-ok magas száma miatt a világ első posztmodern filmjének hívta Jean Baudrillard filozófus a Volt egyszer egy Vadnyugat-ot. 1969-ben még teljesen újszerű volt, amit Leone csinált, manapság viszont már bevett gyakorlatnak számít. Évtizedekkel később, az olasz rendező nagy rajongója, Quentin Tarantino járatta csúcsra a más filmekre való utalgatást, ma pedig ott tartunk, hogy már a fősodrú hollywoodi alkotások között is nagyítóval kell keresni azokat, amelyek nem idéznek meg játékból vagy tiszteletadás gyanánt egyetlen korábbi filmet sem.
Bernardo Bertolucci
Sergio Leone A jó, a rossz és a csúf-fal lezárta a trilógiáját. Következő westernjében a mítoszt akarta a történelmi valósággal ütköztetni, és ehhez új hangon megszólaló írókat keresett.
A friss látásmódot két fiatal, baloldali értelmiségiben találta meg, akik az amerikai eredetmítoszt a kapitalista világrend győzelmeként értékelték.
Az akkoriban a francia újhullám hatása alatt alkotó Bertolucciban (A megalkuvó, Utolsó tangó Párizsban) és a még filmkritikusként dolgozó Dario Argentóban (Mélyvörös, Suspiria) közös volt, hogy rajongtak Leone filmjeiért, és amerikai westerneken nőttek fel.
Hamarosan Leone házában találták magukat, ahol hónapokon keresztül ötletekkel bombázták egymást. Kezdetben csak a cím és az alaptéma volt meg, ezeken a beszélgetéseken dőlt el, hogy kedvenc westernjeiket összesűrítve a Volt egyszer egy Vadnyugat egy idézetgyűjtemény lesz, és ekkor beszélte rá Bertolucci Leonét, hogy itt az idő, hogy a női szereplőktől eddig ódzkodó rendező egy nő köré építse fel a filmjét. Bertolucci szerint a McBain-család lemészárlása is alig változott ahhoz képest, ahogyan azt ő elképzelte.
Sergio Donati
A több hónapon át tartó brainstorming eredménye egy kétszáz oldalas, más visszaemlékezések szerint nyolcvan oldalas treatment (történetvázlat) volt, ami azonban még nem volt forgatókönyv. Leone Sergio Donatit hívta segítségül, aki már A jó, a rossz és a csúf írásában is részt vett, de nevét nem tüntették fel a stáblistán.
Két héten át jelenetről jelenetre átbeszélték a filmet, aztán pedig huszonöt nap megfeszített munkájával - alig kelt fel a székből - megírta a forgatókönyvet. Neki köszönhetjük a csontrákban elsorvadó, a keleti partot a nyugatival összekötő vasútvonalról álmodozó Mr. Morton karakterét, és ő találta ki azt a jelenetsort is, melyben egy pimasz léggyel hadakozik a bandita.
Mickey Knox
A forgatókönyv készen volt, benne a mára már tömegek által kívülről fújt mondatokkal, szóváltásokkal, de csak olasz nyelvű verzió létezett belőle, azzal meg nehéz lett volna az amerikai sztárokat megnyerni. Sergio Leonét azzal kecsegtették a Paramountnál, hogy Henry Fondával forgathat, ő azonban a forgatókönyv első angol nyelvű változatát visszadobta, és csak a Mickey Knox által újból lefordított második változatra bólintott rá.
Knox színészként kezdte a pályáját a negyvenes években Amerikában, de feketelistára került, és Európában volt kénytelen munkát keresni. Már A jó, a rossz és a csúf utómunkájában is részt vett, majd ő ültette át a Volt egyszer egy Vadnyugat olasz szövegét angolra.
Nehéz munka volt, sok olasz kifejezés helyett kellett újat kitalálnia, mivel ha szó szerint fordítja le őket, úgy értelmüket vesztették volna.
A forgatáson az angolul nem tudó Leone tolmácsaként dolgozott. Neki köszönhetjük, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugat a legelterjedtebb világnyelven is hátborzongatóan hatásos, mitikus tömörséggel szólal meg. (Mickey Knox neve különben onnan lehet ismerős, hogy így hívták Woody Harrelson figuráját a Tarantino által írt Született gyilkosok-ban.)
Carlo Simi
A Volt egyszer egy Vadnyugat-nak három fő épített helyszíne volt (Flagstone, McBain farmja, a vasútállomás) - mindhárom Carlo Simi tervei alapján nőtt ki a földből. Az építészként végzett Simi a kezdetektől fogva együtt dolgozott Leonéval, ő alakította át egy Zorro-film düledező díszleteit az Egy maroknyi dollárért westernvárosává, később pedig,
ahogy nőtt a filmekre szánt költségvetés, úgy lettek egyre lélegzetelállítóbbak az általa megtervezett díszletek.
Leonéval egyetértésben a minél nagyobb fokú hitelességre törekedett, El Paso korabeli képei alapján tervezte meg Flagstone városát, bankkal, szalonnal, a gyors terjeszkedést jelző, építés alatt álló házakkal.
Flagstone-t egyszer látjuk teljes egészében a filmben, de már azért a hetvenöt másodperces snittért megérte felépíteni, melyben felemelkedik a kamera, és láthatjuk Cardinalét besétálni a nyüzsgő forgatagba. Orson Welles Falstaff című filmjéből megmaradt hatalmas szálfákból húzták fel McBain farmját, amely a névadó ír gazda makacsságát és a nagy álmát tükrözi, ezért lett olyan valószínűtlenül nagy az épületegyüttes. A recsegő, összeomlás szélén álló vasútállomás pedig a zenévé összeálló hangjai miatt vált felejthetetlenné.
A barázdált arcú haramiák
Sergio Leone mocskos vadnyugata a halál közelségéről szólt, és ezt többek között úgy érzékeltette, hogy csupa barázdált arcú, rémisztő kinézetű fickóval népesítette be a westernjeit. Ezek az emberek - már a puszta jelenlétük folytán - ugyanolyan hangulatfokozó elemként működtek, mint a porlepte, sivár táj, ha pedig a kamera ráközelített az arcukra, azok szavak nélkül is borzasztó történeteket meséltek el.
A Volt egyszer egy Vadnyugat elején - a nemes arcélű Woody Strode kivételével – is ilyen csapzott külsejű fickók várakoztak Charles Bronsonra. A léggyel hadakozó Jack Elam térképszerű arcát, egymástól függetlenül mozgó szemeit hosszú percekig bámulhattuk, és a forgatáson később öngyilkos Al Mulock is kellemetlen közelségből néz ránk. Egy másik közismert anekdota szerint Leone Clint Eastwooddal, Eli Wallachhal és Lee Van Cleeffel akarta eljátszatni a három haramiát, hogy aztán a nézők legnagyobb megdöbbenésére Charles Bronson lepuffantsa őket.
Délidő (High Noon, 1952)
A Volt egyszer egy Vadnyugat nyitójelenetét a Délidő ihlette meg, amelyben három haramia a vasútállomáson várakozik. De míg Gary Cooper westernjében a börtönből szabadult főnökükre várnak, addig Leone csavart egyet a felálláson, és a három fickó már meg akarja ölni a vonattal érkező utast. A Délidő banditái tényleg mély benyomást tehettek Leonéra, ugyanis az egyiket, név szerint Lee Van Cleefet később két filmjében is szerepeltette.
Idegen a vadnyugaton (Shane, 1953)
Ez az egyik legmitikusabb hangulatú klasszikus amerikai western – talán ez tetszhetett benne Leonénak, konkrétan pedig a kisfiú vadászszenvedélyét, illetve a McBain-család temetését megörökítő beállításokat vette át belőle. Mindkét westernben egy magaslaton állják körbe a sírhelyet, a háttérben pedig épületek, majd hegyek látszódnak. A későbbiekben az olasz rendező felfedezettjét, Clint Eastwoodot is megihlette az Idegen a vadnyugaton, olyannyira, hogy kétszer is feldolgozta. Először Fennsíkok csavargója, majd Fakó lovas címen.
Johnny Guitar (1954)
Nicholas Ray pszichológiai westernjének egy önálló, erős akaratú nő (Joan Crawford) a főszereplője, aki egy szalont igazgat, és várja a vasút megérkezését, hogy köré egy várost építsen fel. A nőt egy hangszert cipelő, titokzatos alak (Sterling Hayden) védelmezi. Ismerős a történet, ugye? Számos westernfilmet megidézett a Volt egyszer egy Vadnyugat, közülük a Johnny Guitar-hoz való hasonlóság a legszembetűnőbb.
Az üldözők (The Searchers, 1956)
Leone a kabócák zizegésének megszűnésével, a látóhatár riadt kémlelelésével fokozza a feszültséget, mielőtt Frank és emberei lemészárolják McBain családját. John Ford hasonló módszerekkel ülteti el bennünk a veszélyérzetet, csak Az üldözők-ben indiánok támadják meg a pusztaság közepén élő családot. Leone amúgy Ford előtt tisztelgett azzal, hogy az amerikai rendező kedvenc forgatási helyszínén, a Monument Valleyben forgatott.
Az utolsó napnyugta (The Last Sunset, 1961)
A Volt egyszer egy Vadnyugat végső párbajának is megvan a maga konkrét filmes előképe. Az utolsó napnyugtá-ban a seriffet játszó Rock Hudson és a törvény elől menekülő Kirk Douglas dönt úgy, hogy pisztolyt rántanak. A két férfi egymás felé tett elszánt lépteit lassította le és tette még táncszerűbbé Leone, és többek között azt a snittet is átvette, amikor az aggódó nő kinéz az ablakon.
A hatalom ára (Il prezzo del potere, 1969)
Ez a kevésbé ismert, a Kennedy-gyilkosságot vadnyugati környezetbe helyező olasz western az első film, ami bizonyíthatóan sokat köszönhet Leone remekművének – a Volt egyszer egy Vadnyugat díszleteit használta ugyanis. Felbukkan benne a farmépület, a felépített város ezúttal a merénylet színhelyét, Dallast helyettesíti, a luxusvonattal pedig az amerikai elnök érkezik meg. Tonino Valerii kétszer is Leone rendezőasszisztenseként dolgozott, egészen közelről leshette el a spagettiwestern készítésének titkait.
Vissza a jövőbe 3 (Back to the Future Part III, 1990)
Robert Zemeckis rendező nagy rajongója lehet Sergio Leone westernjeinek. A Vissza a jövőbe második részében az Egy maréknyi dollárért megy Biff tévéjén, a harmadik részben pedig nem elég, hogy Michael J. Fox Clint Eastwoodnak hívatja magát, megérkezését Hill Valleybe ugyanaz a bravúros beállítás örökíti meg, mint amilyenen Cardinalét láttuk besétálni a vadnyugati városba. Csak most rövidebb ideig tart, és Morricone zenéje is hiányzik.
New York bandái (Gangs of New York, 2002)
Martin Scorsese véres történelmi eposza szokatlan módon egy Liam Neeson szemeit mutató szuperközeli snittel kezdődik. Ez a beállítás kedvelt stíluseleme volt Leonénak, akinek a New York bandái-ra gyakorolt hatását maga Scorsese is elismerte egy interjúban. Ahogy a Volt egyszer egy Vadnyugat és a Volt egyszer egy Amerika, úgy ez a film is Amerika születéséről szól, illetve a főszereplő most is gyerekként kénytelen végignézni apja halálát, amiért aztán felnőttként áll bosszút.
Becstelen Brigantyk (Inglorious Basterds, 2009)
Quentin Tarantino Leone-rajongása rögtön a film első fejezetcímében megnyilvánul: „Volt egyszer egy… nácik által elfoglalt Franciaország”. Ami utána következik, az a McBain-család lemészárlásának elnyújtott, szószátyár változata. Míg Frank (Henry Fonda) és emberei egy-egy golyóval intézték el a farm lakóit, addig Hans Landa (Christoph Waltz) a véget nem érő fecsegésével kínozza, hajszolja árulásba a zsidókat rejtegető családfőt.
A magányos lovas (The Lone Ranger, 2013)
Ebben a nagyot bukó westernben nehéz kibogozni, hogy tulajdonképpen melyik filmet is akarta megidézni a rendező. A vonatra várakozó rosszarcú fickókról egyaránt eszünkbe juthat a Délidő és a Volt egyszer egy Vadnyugat, a pusztában álló farmépület megtámadásakor pedig Az üldözők mellett Leone filmje is bevillanhat.
A magányos lovas nemcsak arra példa, hogy ez a posztmodern, megidézős játék ma már ott tart, hogy az agyunkat a múltba visszavezető szálak menthetetlenül összekuszálódtak, hanem arra is, hogy mára ez egy lusta, kiüresedett mutatvánnyá vált. Ennek az egésznek úgy van értelme, ahogyan azt Leone vagy Tarantino csinálta:
nemcsak tisztelgett kedvenc filmjei előtt, hanem új értelmet adott az átvett jeleneteknek, meglepő, új irányokba vitte el azokat.
---
Az információk jelentős része Christopher Frayling Something to Do with Death című Sergio Leone-életrajzából származnak. Aki kicsit is Leone-rajongó, annak letehetetlen olvasmány ez a könyv. A Volt egyszer egy Vadnyugatot Budapesten a Puskinban vetítik, illetve számos vidéki város mozija is műsorára tűzte.