A 35 éves Aidan Bloom (Zach Braff) kudarcot kudarcra halmoz. Los Angelesben küszködő színészként az utolsó fizetését egy samponreklámért kapta, a családot a felesége (Kate Hudson) tartja el, ami a házaséletükre sincs jó hatással.
A gyerekkorában legszívesebben szuperhősöset játszó férfi képtelen elfogadni saját életének hétköznapiságát, és inkább tovább dédelgeti egyre kilátástalanabbnak tűnő színészi álmait. Aiden Bloom tulajdonképpen A régi környék főhősének egy tíz évvel idősebb verziója, akinek a szerelem megtalálásával nem ért véget a kálváriája.
Kétgyermekes apaként a napjai azzal telnek, hogy egyszerre próbál helytállni a család és a munka frontján, de minden megváltozik, amikor az apja (Mandy Patinkin) megbetegszik. A nehéz természetű nagyapa annak idején hithű zsidóként próbálta felnevelni a fiait, de miután mindkettő bedobta a törülközőt, csak az unokákat tudta a vallás irányába terelni. A költséges orvosi kezelése miatt azonban nem tudja tovább fizetni az unokák tandíját a drága zsidó iskolában, ezért a srácokat az apjuk kezdi el otthon tanítani.
Aiden csínytevő kisfia (Pierce Gagnon) remekül fogadja a változást, de hithű zsidó kamaszlánya (Joey King) teljesen összetörik a hír hallatán, és egy drasztikus pillanatban egy hajvágógép segítségével lázad fel. A film egyik legnagyobb erénye a két remek gyerekszínész, különösen a kamaszlányt alakító Joey King természetes játékában rejlik.
Érdekes motívum a zsidóságban élt hétköznapok bevonása a történetbe, még akkor is, ha ez időnként paródiába is csap át. A tinilány vallásos meggyőződése nagyszerűen színezi a karakterét, valódi motivációt ad neki, kitörése a zárt iskolai létből pedig egyszerre teszi érzékennyé és kíváncsivá.
A vallási vezetők ábrázolása már problémásabb: a rendező valamiért úgy döntött, hogy komplett hülyét csinál az iskolát vezető rabbiból, aki Segwayét belevezeti a falba, szülői értekezlet előtt pedig macskás videókat néz a Youtube-on. Sokkal finomabban is hozzá lehet nyúlni a rabbik furcsa világához - elég például a Coen testvérek Egy komoly ember-ére gondolni.
A hétköznapi megpróbáltatásokkal egy időben Aiden egy párhuzamos valóságban is helytáll - űrruhába bújt gyerekkori hősképe folyamatosan a háta mögött lohol, hogy a legmélyebb félelmeivel szembesítse, és a kritikus pillanatokban bátorítsa őt. Zach Braff pontosan olyan ábrándos tekintettel néz a fejében élő karakterre, ahogy azt a Dokik infantilis J.D. karaktereként tette kilenc hosszú évadon keresztül. Ezt a szálat egész nyugodtan ki lehetett volna hagyni a történetből: Aiden időnként felbukkanó, üvegbúra mögül pislogó alteregója nem igazán passzol a film világába, sokkal inkább szájba rágja, mintsem érzékletesen szemlélteti a férfi problémáit.
A gyerekkorból megmaradt szuperhősös játék másik résztvevője, a zsenialitását elvesztegető és inkább a cybervilágban lubickoló testvére (Josh Gad) volt, aki egész nap lakókocsijából trollkodik az interneten, az apjuk betegsége helyett pedig sokkal jobban érdekli, hogy díjnyertes jelmezt készítsen magának a Comic-Conra. Az ő problémái is hasonló félelmeken alapulnak, mint Aidené, csak neki egy konkrét, nagyon is valóságos űrruhába kell bújnia hogy szembe tudjon velük nézni.
A rendezői hibáktól függetlenül, Zach Braff színészként hitelesen és humorosan mutatja be Aiden összeomló, majd fokozatosan újraépülő életét. A küszködő színész témája valószínűleg nem áll messze tőle - 34 éves volt, amikor véget ért a Dokik, azóta főleg jelentéktelen filmekben játszik epizódszerepeket. A gondoskodó feleségeként helytálló Kate Hudsonnal jó párost alkotnak, és hasonlóan jól működik a kémia a nő és az apósa között is, bár nekik csak egyetlen közös jelenet jutott.
Apró hibáival és néha túlzott érzelgősségével együtt is szerethető film a Bárcsak itt lennék. Míg A régi környék-ben inkább a drámaiságra és a groteszk vizuális gegekre összpontosított, addig Braff itt ügyesen ötvözi a könnyed és a drámai hangulatot, és nem hagyja, hogy a képek elnyomják a tartalmat. Tíz év múlva talán hasonló elánnal fut majd neki a kapuzárási pánik témájának.