Le a kalappal Az éhezők viadala előtt, amiért négy filmen keresztül sorra megszegte az íratlan hollywoodi szabályokat. Már az is ritka dolog, hogy mindegyik folytatás felülmúlta az előző filmet, és ahelyett, hogy kifogyott volna a szufla, a végén ért a csúcsra a sorozat.
Még nagyobb truváj, hogy egy olyan döntés, mint
a harmadik könyv kettészedése, amelyet főleg nyereségvágy vezérelt, kreatív szempontból is helyesnek bizonyult.
Így, hogy nem kellett egy filmbe sűríteni a teljes cselekményt, a történet lélegezni tudott, sőt a harmadik rész - az utóbbi évek egyik legegyedibb felépítésű blockbustere - különösen erős darab lett, fojtogató atmoszférájú, klausztrofób meditáció poszttraumás stresszről, meg arról, milyen a háború alulnézetből.
A két és fél órás, ám egy percig sem unalmas befejező rész ott folytatódik, ahol a harmadik véget ért: Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) visszakapta szeretett Peetáját (Josh Hutcherson), ám az önzetlen péklegényt a Kapitólium durva agymosásnak vetette alá, ennek következtében minden atrocitásért, a háborús pusztításokért Katnisst teszi felelőssé. Arra kondicionálták, hogy ölje meg Katniss, és bár ebből egész hamar kigyógyul, utána is labilis marad, képtelen megkülönböztetni valós emlékeit a fejébe ültetett hazugságoktól.
A háború eközben új szakaszba lép, egyre kiélezettebb a konfliktus, már egyik fél sem válogat az eszközökben. A propagandafeladatok megritkulnak, közel sem olyan hatékonyak, mint korábban: a film elején Katniss szenvedélyes, összefogásra sürgető szózatot intéz az ellenséges haderőt támogató civilekhez, ám tapsvihar helyett rálőnek.
A lázadók vezére, Coin elnök (Julianne Moore, a megtestesült jégcsap) inkább a háttérbe tolná Katnisst, nincs többé szüksége rá.
A lány azonban nem hagyja, hogy kiírják a saját történetéből,
és magánakcióra szánja el magát: elhatározza, hogy nyílvesszőt röpít a gonosz Snow (Donald Sutherland) szívébe. Csakhogy az elnöki rezidenciához a háborús övezetté vált Kapitóliumon át vezet az út.
Végül mégsem egyedül, hanem egy kis osztag tagjaként vág neki a végső küldetésnek (vele tart minden fontosabb, harcképes szereplő - katonák, filmesek, a viadal egykori résztvevői), amely természetesen nem más, mint egy utolsó nagy viadal, csak ezúttal nem egy erdő vagy egy sziget a porond, hanem kihalt lakótelepek, elhagyatott metróaluljárók, rommá lőtt épületek. Valóságos aknamező a város, telis-tele életveszélyes csapdákkal. Ráadásul kénytelenek magukkal vinni a meghasonlott Peetát, aki olyan, akár egy időzített bomba, lehetetlen megjósolni, hogy összeroppan-e, vagy bekattan.
Az éhezők viadala-széria logikus betetőzése, ahogy a városi gerillaharc valóságshow-vá, tévéműsorrá avanzsál.
Ismét kiderül, milyen fontos mindkét fél számára az ideológiai hadviselés: Snow elnök a propagandaháború részeként újrahasznosítja a viadalok közvetítésének tévés fogásait (például bejátssza az elesett katonák fotóját), amikor pedig a lázadók és a kormányerők egyaránt halottnak hiszik Katnisst, Coin elnök teketóriázás nélkül leadja az előre betárazott lelkesítő videofelvételt ("Emlékezz a poszátára!"). Az, hogy a kamerák mindenhová követik Katnissékat, már nem csak a csapatok buzdítására, a morál fenntartásra szolgál, hanem annak is szól, hogy az utókor hogyan fogja megítélni a tetteiket.
A negyedik rész a kiábrándulás filmje, a jók és rosszak közti határvonal végleg elmosódik. A lázadók között éppúgy vannak olyanok, akik egyéni céljaik érdekében bárkit hajlandók feláldozni, miként az első körzet lakossága sem egy homogén tömeg, ők is csak emberek, egyszerre haszonélvezői és járulékos áldozatai Snow zsarnoki uralmának.
A film ambiciózusabb és realisztikusabb, minthogy megelégedjen annyival: győzd le a diktátort, és minden megoldódik. Ehelyett
azt üzeni, légy résen, légy szkeptikus a mindenkori hatalommal szemben.
Meg azt, hogy az empátia lételemünk. Az a jelenet, amelyben az arctalan Békeőrök - a Kapitólium rohamosztagosai - kiemelik a gyerekeket a menedékért tülekedők tömegéből, és a fejük fölé emelve adogatják előre, a biztonságba, a tetralógia egyik kulcsmomentuma.
A konfliktusháló közepén ott vergődik Katniss, a "kiválasztott", a klasszikus campbelli hőstípus dekonstrukciója, a hős, akit dróton rángatnak - a karakter íve arra van kihegyezve, hogy még a kivételes tehetségű, rátermett emberek is kiszolgáltatottak egy háborúban. Attól, hogy valaki a felkelés szimbóluma, még nem feltétlenül ő fogja győzelemre vezetni a sereget, vagy eldönteni a háború alakulását. Viszont kezébe veheti a sorsát, ezt az egyet megteheti.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy
az alkotók megfogták az isten lábát Jennifer Lawrence-szel.
Hollywood friss üdvöskéjeként megtehette volna, hogy rutinból csinálja végig a maradék néhány filmet, de minden egyes képkockáról süt, hogy teljes valójával jelen van, nem alibizza el a szerepet, fontos számára a karakter.
Lawrence alakítása attól lesz izgalmas, hogy nem mindig a legevidensebb színészi megoldást, érzelmi reakciót választja, képes pusztán azáltal feszültséget kelteni, ahogy egy súlyos veszteség után megkövül az arca, behúzza a kéziféket, elrejti a benne zajló lelki folyamatokat.
A szereplőgárdában szinte nincs gyenge láncszem, majdnem mindenki hozza a kötelezőt,
van, aki többet is, meg olyan is, aki kevesebbet: a bamba Liam Hemsworth-szel nem tudtam megbékélni. Az illusztris névsorból muszáj azért kiemelni Jena Malone-t, aki csak néhány jelenetben tűnik fel, de szinte kisüti a vásznat, olyan felvillanyozó, és persze Philip Seymour Hoffmant, akinek ez volt az utolsó filmje - egy utolsó kis szerep, amelyet méltósággal, mélységgel tölthetett meg. Méltó hattyúdal.
A látványra nem lehet panasz, a csaták és a csapdák kellően grandiózusak. Feltűnő, milyen sötét lett a széria tónusa, a korábbi viadalok intenzív, bombasztikus kavalkádjával éles kontrasztban áll a szürke, monokróm, nyomasztó színvilág. Francis Lawrence, aki harmadjára ülhetett a rendezői székbe, biztos kézzel, remek arányérzékkel vezényli le a filmet, és még egy idegőrlő zombihorrort is rittyent nekünk a közepére - ahogy a szereplők síri csendben, aláfestő zene nélkül, kínzó lassúsággal lopakodnak a csatornában, az A nyolcadik utas: a Halál legfeszültebb jeleneteit idézi.
Anélkül, hogy ellőném a fordulatokat, a befejezés bátran szembemegy az elvárásainkkal. A lázadók megnyerik a háborút, de nem úgy, ahogy gondoljuk; Katnissnak szerepe lesz a végjátékban, de nem úgy, ahogy tervezte.
A katarzis elmarad, jobban mondva, másképp érvényesül: hitelesebb, bonyolultabb, személyesebb.
Szupermoziktól szokatlan megoldás, hogy a végére, a tetőpont utánra maradnak a legsúlyosabb morális dilemmák, ahol már rég nem az a fontos, hogy melyik jóképű srácot válasszuk, hanem az, hogy ne adjuk el a lelkünket.
A film korántsem hibátlan, néhol például erőltetetten oldják meg, hogy minden fontosabb szereplő egy helyen legyen, és párszor leül kicsit a film, főleg olyankor, amikor a szereplők a tévét bámulják. De ezek apróságok, érdemben nem változtatnak az összképen.
Az elégikus, szívsajdító epilógus még a reményt is felcsillantja, bár nagyon helyesen nem söpri a szőnyeg alá a traumákat.
A sebek behegednek, de a nyomuk örökre megmarad. Túl kell élni, túl lehet élni. Szép, elegáns, kompromisszummentes. Ilyen egy jó közönségfilm.