A hollywoodi stúdiók egy dologban bíznak rendületlenül; a képregény-adaptációkban. Így aztán nem csoda, hogy mire kifut a mozikból egy Pókember vagy Batman, már be is jelentették új színészekkel a következő feldolgozást.
A Fantasztikus Négyes már tíz éve sem robbant túl nagyot, de az új verzió olyan tehetséges színészekkel, mint Miles Teller vagy Michael B. Jordan egész ígéretesnek tűnt. Egészen addig, míg ki nem jöttek az első kritikák és a rendező a bemutató előtt a Twitteren határolódott el a kész filmtől - elképzelhető, hogy ő nem kap egyhamar újra munkát Hollywoodban.
Clint Eastwood eddigi legsikeresebb filmje 350 millió dollárt hozott, hat Oscarra jelölték, mégsem sikerült egy élő csecsemőt találniuk az egyik kulcsjelenetéhez. A műbaba annyira kizökkenti a nézőt, hogy képtelen másra koncentrálni, és csak ámul, hogy egy ilyen megoldás még a Szomszédok-ban is cikinek számított volna.
Az utóbbi évek legnagyobb tévés felfedezése volt az Inside Amy Schumer féktelen, szabadszájú komikája, így nagy elvárásokkal tekintettünk mozis bemutatkozása elé.
Az eredményt ugyan nem lehet a magyar címmel (Kész katasztrófa) elintézni, hiszen akadtak a filmben vicces pillanatok bőven, de a tévésorozathoz képest túl sok volt az önismétlés, a sztorit pedig végül csak elvitték egy nehezen hihető, közhelyes romantikus komédia irányába. Bízunk benne, hogy következő filmjeiben bátrabb és eredetibb tud majd lenni.
Hiába választotta meg tavaly a People magazin a világ legszexisebb férfijának, az ausztrál színészre csak Thorként kíváncsiak a filmrajongók. A Bosszúállók folytatása miatt így nem teljes kudarc az idei éve, de tény, hogy az ő nevéhez fűződik kettő is 2015 legnagyobb buktái közül: a Blackhat és A tenger szívében.
Ráadásul mindkét filmet olyan veterán rendező jegyzi, aki korábban megbízhatóan szállította a méltán sikeres filmeket. Elképzelhető, hogy a 72 éves Michael Mann-nak és a 61 éves Ron Howardnak nehezebb lesz kihevernie a buktát, mint Hemsworthnek.
Minden klappolni látszott: a Birdman megnyerte a legjobb forgatókönyvnek, legjobb rendezésnek és a legjobb filmnek járó Oscart, Michael Keaton pedig húsz év után tért vissza Hollywood csúcsligájába. Az Akadémia imádja a nagy visszatéréseket, plusz a hollywoodi belterjes szatírákat - lehet, de van, amit még jobban imád: híres, fogyatékkal küzdő emberek pontos imitációját, így a tejfelesszájú Eddie Redmayne simán legyőzte Keatont. A díjkiosztó talán legszívszaggatóbb pillanata volt, ahogy a színész sietve visszadugta zakója belső zsebébe az előre megírt köszönőbeszédét.
Történnek persze cifrább dolgok is a mai Magyarországon, de azt azért nehéz megérteni, hogy hogy lehetett egy filmnek 790 millió forint állami támogatást adni, majd hagyni, hogy szinte titokban osonjon be a mozikba, és annyi nézőt se vonzzon, mint némely obskúrus művészfilm.
Pedig az eddig nagy közönségsikereket jegyző Goda Krisztina negyedik rendezése is méltó lett volna a nézők figyelmére. Kifejezetten jó film, kiváló színészekkel és egy aktuális, érdekes témával, ami a legtöbb mai magyar filmmel ellentétben mer a mai magyarországi folyamatokra reflektálni. Nagy kár, hogy nem látták, akiknek igazán szólt.
Mi szükség volt olyan a remake-ekre, mint a Kéjlak, a Szemekbe zárt titkok vagy a Holtpont? És olyan rebootokra, mint a Terminator Genisys, A szállító: Örökség, a Fantasztikus Négyes, a Hitman - A 47-es ügynök és a Vakáció? Illetve olyan folytatásokra, mint a Ted 2, a Sinister II - Az átkozott ház, az Argo 2 vagy a Torrente 5?
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a Mission: Impossible, a Mad Max és a Star Wars példája viszont pont azt támasztja alá, hogy néha igenis érdemes újra elővenni a régi kedvenceket, de jó lenne, ha tényleg csak akkor erőltetnék ezt a vonalat, ha az utóbb felsoroltakhoz hasonlóan van elég kreatív muníció a felélesztéshez.
Az év egyik legsikeresebb mozifilmje, A szürke ötven árnyalata lett, úgyhogy senki ne csodálkozzon, ha Hollywood elhiszi, hogy a Romana-füzetek erotikájára vágynak a nézők, és további ilyen bugyuta, erőltetett, szexinek egyáltalán nem nevezhető románcokat gyártanak majd futószalagon.
Abban reménykedtünk, hogy a sokkolásra mindig kapható fenegyerek, Gaspar Noé ad majd csattanós választ A szürke ötven árnyalatá-ra a Szerelem című művészpornójával, de kiderült, hogy neki is csak szentimentális klisék - na, meg egy 3D-s ejakuláció - jutottak eszébe a témáról.
Külön nagy összeállítást is szenteltünk nemrégiben az afelett érzett frusztrációnknak, hogy az év filmjei közül többnek nincs még magyar forgalmazója.
A közelgő Oscar-jelölések miatt azóta gazdára talált a Carol, a Brooklyn és a Creed, de ettől még olyan remekművek maradnak ki a magyar mozikból, mint az Egy tinilány naplója, A homár vagy az Anomalisa. Bemutattak viszont olyan rémségeket, mint az Annie, a Mortdecai vagy a Serena.
Végre van egy magyar film, amelyre kíváncsiak külföldön, sorra nyeri a díjakat, világszerte mutatják be fesztiválokon és rendes moziforgalmazásban. Sőt, évtizedek óta először még komoly Oscar-esélyesnek is számít. Erre hogyan reagál az egyszeri magyar kommentelő? „Nem érdekel a holokauszt”, „Nyilván csak a zsidók díjazzák”, „Minek már megint egy cikk a Saul fiáról?” - hogy csak a szalonképesebbeket említsük.
A kattintás- és megosztásszámok persze közben azt igazolják, hogy sokkal többen vannak, akik büszkék a Saul fia sikerére, a fanyalgóknak pedig csak a film rendezőjének, Nemes Jeles Lászlónak a szavait tudjuk ajánlani: „Azt tanácsolnám a kommentelőknek, hogy csináljanak valamit az életükkel. Ez a film azt mutatja, hogy ez lehetséges. Sok fiatal és kevésbé fiatal ember nagyon szoros együttműködésben összehozott egy olyan dolgot, ami világszintű. Hogy mit kommentelnek, akikről beszélsz, az nem kommentelhető, mert ők semmit nem tettek Magyarországért. Semmit. Ki kellene lépni az általános frusztrációból, és ott elkezdeni, hogy rendbe rakjuk a lépcsőházat.”