Miért kell elrontani azt, ami jó volt? Miért nem lehet egy remekművet egyszerűen csak értékelni és tisztelni? Annyi év és annyi kudarcba fulladt remake után miért hiszik Hollywoodban még mindig, hogy érdemes ellopni és silány hamisítványt gyártani mások kivételes művészi teljesítményéből?
Ha az a mentség az ötlettelenségre, szellemi lustaságra vagy tehetségtelenségre, hogy "mert az amerikai nézők nem szeretnek feliratot olvasni, ezért nem néznek idegen nyelvű filmeket", akkor sincs értelme őket ócska utánzatokkal kárpótolni, amikből épp az eredetiség és az igényesség hiányzik. A Szemekbe zárt titkok amerikai változata pontosan ugyanolyan, mint egy csúcskategóriás dizájnertermék gyatrán kivitelezett, kínai piacon fellelhető utánzata, amiből kispórolták a lényeget: az innovációt és a minőséget.
Az eredeti, 2009-es argentin verzió - Eduardo Sacheri azonos című regényének adaptációja - egy krimibe oltott szerelmi történet volt, sőt három szerelmi történet, az emberi érzelmek félelmetes feltárulkozása. Az első románcban egy vizsgálóbírósági titkár, Benjamín szeretett bele új kolléganőjébe, a jó családból való, gazdag, képzett, okos és fiatal Irénébe, de annyira megriasztotta őt a nő tökéletessége, hogy nem merte megkörnyékezni, inkább mindkettejüket boldogtalanságra kárhoztatta. A második románcban egy fiatal pár friss házassága ért tragikus véget: a nő brutális gyilkosság áldozata lett, ami az özvegyen maradt férjét csendes őrületbe kergette. A harmadik szerelemben egy betegesen frusztrált férfi nem tudta feldolgozni, hogy levegőnek nézi a nő, akit kiszemelt magának, ezért szörnyű bosszút állt rajta. A be nem teljesült szerelem háromféle variációja, de a filmnek csak az egyik vetülete. A másik az igazságszolgáltatás romlott és az önbíráskodás sötét világába vezet.
Aki látta, biztosan emlékszik rá, ha másra nem, a két főszereplő, Solledad Villamil és Ricardo Darín arcára, olyan érzékenyen és hitelesen rezonáltak egymásra. Helyettük most Nicole Kidman és Chiwetel Ejiofor próbálja ügyefogyottan imitálni azt a kémiát, ami nincs meg közöttük. Szó szerint semmi nem maradt abból a csodálatos bizsergésből és titkos összetartozásból. A kettejük közti társadalmi szakadékot sikerült még tovább növelni - teljesen feleslegesen -, a két ember közti mély lelki kapcsot viszont tökéletesen kilúgozni. Sem az új forgatókönyv, sem a rendezés, sem a színészi játék nem ér a nyomába annak, amire hat év távlatából is élénken emlékszünk. Első veszteség.
A fiatal házasok tragédiáját is elfelejthetjük, az özvegy férfiból ebben a változatban gyászoló anya lett Julia Roberts alakításában. Nem tudni, miért volt szükség a cserére - talán kifejezetten Julia Roberts kedvéért, hogy találjon magának egy drámai szerepet? De még érdekesebb kérdés, hogy
vajon felcserélhető-e a szerelmi fájdalom a gyermekét elveszítő anya szenvedésével?
Elhisszük-e, hogy ugyanarra a bosszúra vetemedik a fiatal férfi, akinek megölték élete szerelmét, mint az anya, akit a gyerekétől fosztottak meg?
Gyanús, hogy nem, de a kérdés nem válaszolható meg kielégítően, amíg ekkora minőségi különbség van a két változat kibontásában. Az elsőt nemcsak elhittük, de bele is borzongtunk, a másodikban ugyanaz komolytalan és hiteltelen.
Viszont az amerikaiak megfejelték egy ráadás befejezéssel, mert Hollywood nem engedheti el a nézőit feloldozás nélkül.
Náluk ugyan szokatlan feloldozásnak számít, de valójában igenis tompítja az eredeti befejezés élét. Második és harmadik veszteség.
A negyedik nagy csalódás pedig a sztori hátteréül szolgáló igazságszolgáltatással kapcsolatos. Az argentin film alapvető állítása, hogy az igazságszolgáltatásnak olykor vannak fontosabb szempontjai is, mint egy-egy ügy igazságos lezárása - ez ad felhatalmazást az egyik főszereplőnek az önbíráskodásra. Hogy ezek a "fontosabb szempontok" valóban fontosak-e, azt erősen megkérdőjelezik, vagyis nem céljuk felmenteni a rendszert a hibái alól, sőt, egyértelműen rámutatnak.
Az amerikaiak ezzel szemben kitaláltak egy olyan magasabb rendű ügyet, amivel felmentést adhatnak a hivatalnak: a gyilkos a terrorelhárításnak dolgozik, ezért élvez védettséget. Nem mossák teljesen tisztára a rendszert, de relativizálják a bűnét. Más kérdés, hogy ezzel a manőverrel egy olyan csapdába hajszolták magukat, amiből csak maszatolással tudnak kikerülni: teljesen komolytalan az ügyészség és a terrorelhárítási csoport összemosása, ahogy az is, ahogy a politikai inkorrektséget igyekeznek megúszni: bár a gyilkos egy szélsőséges mecset közösségében tégla, még véletlenül sem muszlim.
De hosszan sorolhatnánk még azokat az eltéréseket, amik egytől egyig lerombolták az eredeti változat érdemeit: ahogy annak kifinomult képi világát lecserélték egy jellegtelen amerikai tucatsorozat látványvilágára; ahogy a kulcsfontosságú jeleneteket - melyeket igyekeztek egy az egyben lekoppintani - kiüresítették; ahogy a karakteres mellékalakokból (például Benjamín alkoholista társából és barátjából) pár középszerű, unalmas epizodista maradt; és ahogy az egész feszültségét és atmoszféráját sikerült megsemmisíteni.
Két dolog maradt. Egy érdekes esettanulmány arról, hogyan mutat egymás mellett két, homlokegyenest ellenkező utat választó, idősödő sztárszínésznő.
Nicole Kidman, akinek hiúsága legyőzi szakmai ambícióit,
és plasztikai műtéteinek mozgóképes katalógusaként értelmezi a filmet, amelyben az ötvenhez közeledve egy huszon-, majd harmincvalahány éves nőt játszhat - és hogy ki ez a nő, már nem érdekli.
És Julia Roberts, aki ezzel szemben nemcsak vállalja a korát és az arcát (smink nélkül is), de világhíres mosolyát is kész sutba vágni, hogy elszánt drámai színésznőként jelenjen meg. Kár, hogy benne viszont nincs elég tehetség ehhez. A másik dolog, amit el kell ismerni, hogy a történet utolsó felvonása - az önbíráskodás ábrázolása - egyformán béna mindkét verzióban. Úgy a maszkmesteri munka, mint az operatőri és a rendezési - ez valahogy egyik változatban sem sikerült jól.
Mindazonáltal a kérdés továbbra is az: mi értelme a remake-nek? Mi haszna volt a világnak abból, hogy a szenzációs Anthony Zimmer-ből elkészült a katasztrofális Az utazó? Hogy olyan remekművekből, mint a Pszicho vagy az Oldboy lett egy középszerű, felejthető újabb változat? Vagy akár annak, hogy Michael Haneke kétszer rendezte meg a Furcsa játék-ot?
Aki nagyon keresgél, talán talál egy jól sikerült remake-et, például Scorsese A téglá-ját, de kiváló filmeket újraforgatni egyszerűen értelmetlen, és csak kudarccal végződhet.
Kizárólag rossz filmeket lenne érdemes újraforgatni, de arra nem vetemedik senki.
Az esetek 99 százalékában mindenki jobban jár, ha azokat hagyják filmet készíteni, akikből elemi erővel tör fel valami új és eredeti ötlet.