Ez az anyuka nem hagyja, hogy felmossák vele a padlót

Lehet lebilincselő történetet szőni egy felmosó feltalálásáról? Képviselheti az Amerikai Álmot egy teleshopos üzletasszony? Segít a család, vagy inkább gátol az önmegvalósításban? És megfér-e egymás mellett a szertelen bohóckodás meg a nagyívű dráma? A Joy ezekre a kérdésekre keresi a választ Jennifer Lawrence hathatós segítségével; az eredmény egy felemás, de hibáival együtt is élvezetes alkotás.

Joy Mangano nem mentett életeket, nem vetett véget háborúknak, nem harcolt halált megvető bátorsággal valamely nemes ügy érdekében. Csak egy háziasszony volt, aki ki akart törni megfeneklett életéből, nyomorából, és feltalált egy csodafelmosót, amit anélkül ki lehet csavarni, hogy az ember kézzel hozzáérne a rongyhoz. Ezzel a hétköznapi, már-már banális tettével azonban nemcsak teleshop-királynő, hanem milliomos, sikeres vállalkozó is lett – s egyben a női egyenjogúság mintapéldája.

Csak egy háziasszony volt - Jennifer Lawrence a Joy című filmben Forrás: InterCom

Legalábbis ezt az állítást fogalmazza meg David O. Russell rendező. Bármennyire is nincs könnyű dolga, dicséretes, hogy egy ilyen átlagos, akármelyikünk számára átélhető igaz történetet választott: nincs könnyű dolga, hiszen próbáljuk csak meggyőzni az ismerőseinket, hogy mennyi izgalmat takar egy felmosórongy feltalálása, másfelől viszont az sem fedné teljesen a valóságot, hogy Russell keveset markol.

Russell ugyanis a három gyerekes anyukából lett sikerember, Joy (Jennifer Lawrence) sorsán, a környezetében és a szélesebb társadalomban felbukkanó előítéletekkel és bigottsággal szembeszálló nő történetén keresztül

a klasszikus amerikai álmot meséli el újra,

az önmegvalósító emberét, akit tízből kilencszer egy férfi testesít meg; a jól ismert, ezer és egy korábbi filmben látott szerepkörhöz új nemi attribútumokat rendel, mint ahogy Amy Schumer variált meg romantikus hőseit a Kész katasztrófá-ban.

A Joy egyszersmind folytatja azt a sort, amit a rendező A harcos-sal kezdett meg 2010-ben: új filmje megint csak az újrakezdésről szól, arról, hogy puszta akarattal, lelelménnyel és kitartással bárki képes lehet újra feltalálni önmagát, átvenni a sorsa irányítását, beteljesíteni a benne rejlő ígéretet. Russell nem tudja hézagmentesen felfűzni Joy sikersztoriját egy ennyire nagyívű, epikus szálra, végig

ott feszül az ellentét a kisszerű szüzsé és a nagy, egyetemes érvényű fabula között.

Kicsit bő a ruha, lötyög Joyon, de azért összességében jól áll neki.

A Joy szerkesztettsége – vagyis inkább, szerkesztetlensége –, filmnyelvi eszközei magukon viselik Russell jellegzetes rendezői stílusjegyeit. Az ő filmjei soha nem a feszes narratíváikról voltak híresek: csapongó, hektikus, egzaltált alkotások, mintha Russell belehajigálna egy csomó ötletet, karaktert, stílusnemet egy mosógépbe, de ahhoz már nincs türelme, hogy kivárja, amíg lejár a mosás, és szépen kiteregesse a ruhákat, inkább leültet minket a gép elé, hogy a centrifugálást nézzük.

Kicsit bő a ruha rajta - Jennifer Lawrence a Joy című filmben Forrás: InterCom

Ez a zaklatottság néha energikus, jó értelemben véve vibráló filmeket eredményez (ilyen A harcos, és kisebb mértékben a Napos oldal), máskor viszont elviselhetetlenül idegesítő (lásd, Amerikai botrány). A Joy szerencsére inkább az előbbiekhez közelít, a némiképp indokolatlanul hosszú játékidő vége felé többek közt épp azért kezdenek zavaróbbá válni a közhelyek, mert

elszivárog a zizisség, ellaposodik, kifogy a szufla.

A hangnemek kaotikus, szinte mániákus váltogatása kifejezetten szórakoztató, főleg az első felében. Az egyik pillanatban még bohózatba hajló családi szitkomot látunk, aztán ez átcsap szentimentális melodrámába, heist-filmbe, vagy épp pattanásig feszült munkahelyi drámába. A film játékos, a negyedik falat meg-megtörő humorába belefér, hogy Joy egy latin betétdal taktusaira ereszkedjen le a háza alagsorába, ahol kiderül, hogy nem is betétdal, hanem a volt férje (Edgar Ramírez) danolászik odalent, vagy említhetjük a nem titkolt párhuzamként szolgáló szappanoperás betéteket, amikre Joy anyja (Virginia Madsen) van ráfüggve.

Elszivárog a zizisség - Jennifer Lawrence és Edgar Ramírez a Joy című filmben Forrás: InterCom

A család a legnagyobb probléma – nemcsak Joy számára, hanem a film egészét tekintve is. Igazából elmondhatjuk, hogy Russell zsinórban negyedszerre nyúl ugyanahhoz a családon belüli konfliktusrendszerhez:

adott egy mártír, akit visszahúznak a rokonai,

gátolnak a kiteljesedésben, és elsősorban velük kell megküzdenie az érvényesülésért.

A Joy-ban mintha direkt úgy válogatták volna össze a rokonságot, hogy a lehető legtöbb akadályt állítsák a hősnő elé: az anyja agorafóbiás, nem hajlandó kimozdulni a szobájából, a testvére (Elisabeth Röhm) nyílt irigységgel fúrja, ahol csak tudja, az apja (Robert De Niro) kedélyállapota olyan viharos gyorsasággal változik, mint egy tinédzser lányé, az exférje nem tud leszakadni róla, és még az apja új barátnője (Isabella Rossellini) is bekavar a képbe.

A család a legnagyobb probléma - Joy Forrás: InterCom

A lármás, destruktív, diszfunkcionális családi szálak, mikrotörténetek tömkelege jóformán elnyomja azt, amiről a filmnek valójában szólnia kéne: hogy közelebbről is megismerjük Joyt, és holmi felszínes motivációkon kívül többet, valami eredetibbet is eláruljon a mozgatórugóiról, jelleméről; semmivel sem tudunk meg róla többet, mint amit egy Wikipédia-szócikk elolvasása alapján magunktól is kikövetkeztetünk. Hús-vér hősnő helyett piedesztálra emelt, absztrat példakép marad.

Beszédes, hogy a legfeszesebb, legfókuszáltabb szakasza a filmnek a QVC nevű tévécsatornánál játszódó epizód, ahol a frappáns világábrázolás, a szereplői viszonyok (a programigazgatót játszó Bradley Cooper újfent remek partnere Lawrence-nek) mind Joy történetének fejlődését szolgálják. Miképp az is sokat elárul, hogy

Russell képtelen befejezni a filmet, fogalma sincs, hová futtatja ki a sztorit:

öt-hat különböző zárlat verseng azért, melyikük után peregjen le a stáblista, de egyik sem igazán kielégítő.

Ismét remek partnerek - Jennifer Lawrence és Bradley Cooper a Joy című filmben Forrás: InterCom

Jennifer Lawrence pedig becsülettel megküzd a valamelyest kidolgozatlan karakterrel, a szeszélyes hangulatváltásokkal és a rozoga struktúrával.

Nem ez lesz élete alakítása, annak ellenére, hogy szépen helyt áll:

kicsit úgy éreztem, ez a szerep még túl nagy kihívás volt a számára, nem tudott maradéktalanul természetesen hatni a vásznon, sem egy markáns, következetes érzelmi utat bejárni a figurájával.

A rendező és a színésznő immár harmadik filmjükben dolgoznak együtt, és nyilvánvalóan gyümölcsöző a kapcsolatuk (hiszen Oscar-díjhoz juttatta Lawrence-t), néha mégis úgy tűnik, Russell rosszul használja, nem vezeti megfelelően a múzsáját, és olyan szerepekkel is megajándékozza, amelyekhez egész egyszerűen még túl fiatal. A hollywoodi életrajzi filmek természetesen gyakran osztják igaz történeteik szereplőit korban eltérő színészekre, de Lawrence-ből még hiányzik az a fajta érettség, amivel a gyereknevelésben és a nélkülözésben megfáradt asszonyt hitelesen el tudta volna játszani.

Rosszul használja a múzsáját - Jennifer Lawrence és David O. Russell rendező a Joy forgatásán Forrás: InterCom

Mindezek ellenére a Joy mégiscsak kellemes élmény, melynek hibái csupán utólag válnak szembeszökővé, a moziban magával sodor annak a nőnek az inspiráló élettörténete, aki már kislány korában is tudta, hogy nincs szüksége királyfira a happy endhez, akiért könnyű szurkolni. Jó érzés volt a 2015-ös évet egy ilyen vállaltan szentimentális, pozitív üzenettel bíró, jó szándékú, optimista alkotással zárni.