A filmes paródiák megkerülhetetlen mestere Mel Brooks: kifigurázta Hitchcock thrillereit, a vadnyugatot, a nemes szívű Robin Hoodot, valamint a Star Wars-t is. Az utóbbiról később bővebben is lesz szó, most inkább Az ifjú Frankenstein-re koncentráljunk, amelyben Gene Wilder játssza a tudós leszármazottját. A címszereplő kezdetben hallani sem akar a híres ős tudománytalan kísérleteiről, a film egyik visszatérő poénja, hogy vezetéknevét is direkt máshogy ejti. De aztán csak elcsábul, és elutazik Erdélybe, a családi birtokra.
Mai szemmel nézve az a legmeglepőbb Az ifjú Frankenstein-ben, hogy milyen ráérősen követik egymást a poénok. Mostanság a vígjátékok szünet nélkül bombáznak minket gegekkel, Brooks azonban úgy tiszteleg a Universal klasszikus horrorfilmjei előtt, hogy néha egy-két árnyalatnyival komolyabb hangvételre vált, vagy bőséges időt ad egy poén felépítésére. Alighanem ez az egyetlen Frankenstein-film, amiben a szörny akkora mestere a szexnek, hogy a partnere áriázni kezd nagy boldogságában.
Egy paródiának akkor van esélye beégni a köztudatba, ha nem csupán elegendő számú poént sorakoztat fel, de ezen kívül a viccek céltáblájának kiválasztott filmet vagy műfajt is pontosan ismeri a közönség - és talán már elegük is van belőle. A nagyzoló, drámai hatást túlpörgető katasztrófafilmekkel pont ez volt a helyzet a hetvenes évek végén. A zsáner kifáradását felhasználva robbant be az Airplane!, és csinált féktelen mókázást a repülőszerencsétlenségből. Így lett például felfújható gumibaba a robotpilótából.
Persze nem csupán az időzítésen múlott a siker. A vígjátékot a Zucker testvérpár és Jim Abrahams, közismertebb nevükön a ZAZ trió írta és rendezte. Ők két fő dologra vezetik vissza az Airplane! népszerűségét: nem komikusokat, hanem drámákból ismert színészeket alkalmaztak, akiknek komoly arccal kellett előadniuk a néha teljesen debil mondatokat, illetve telezsúfolták poénokkal a filmet.
Az volt az elvük, hogy a néző sose tudja kifújni magát, állandó nevetésben kell őt tartani.
Nem az Airplane! volt az első egész estés paródia, de harsány, burleszkszerű, az itt-bármi-megtörténhet elvén működő humora a mai napig hatással van az ilyen típusú vígjátékokra.
A Galaxy Quest két különböző szinten is élvezhető. Egyetlen Star Trek-részt sem látott? Sebaj, a világ egyik leghíresebb sci-fi sorozatának ismerete nélkül is érthető a poénok jelentős része, hiszen ez a vígjáték nem csupán paródia, hanem magából a sorozatgyártásból és a rajongásból is kedves viccet csinál. Főszereplői egykori tévés sztárok, akik évekkel a sorozatuk lelövése után is közönségtalálkozón hakniznak. Ki-ki vérmérséklete szerint reagál karrierje alakulására, például azt a kellemetlen fordulatot, hogy Shakespeare-darabok eljátszása helyett földönkívüli lényeknek beöltözött, vigyorgó rajongóknak kell tenniük a szépet.
Én roppant kevés időt töltöttem a Star Trek-univerzumban, de így is érezhető a film nézése közben, hogy annak beható ismeretével számos poén újabb jelentést kaphat. A történet szerencsére önmagában is elbűvölő: a haknikba belefásult sztárok új esélyt kapnak az élettől, amikor egy földönkívüli nép azt hiszi róluk, hogy ők a valóságban is hősök, és igazi űrhajót építenek számukra a sorozat fő díszleteként használt Enterprise-másolat alapján. A film élvezeti értékét tovább növeli, hogy csupa nagyszerű színész, Sigourney Weaver, Sam Rockwell és a nemrég elhunyt Alan Rickman szerepel benne, Tim Allenről pedig kiderül, hogy nem csupán Mikulásnak, de vagány űrkapitánynak is remek.
Kis túlzással a kémfilmparódiákból akár külön összeállítást is lehetett volna írni, annyi van belőlük. A leghíresebbek az Austin Powers-filmek, de a franciáknak is van egy magáról sokat gondoló, ám inkább csak további bonyodalmakat generáló szuperkémjük. OSS 117 a kódneve, és a hatvanas években befutott szép karrierje után A némafilmes rendezője, Michel Hazanavicius készített róla két újabb filmet.
Jean Dujardin bájvigyora tökéletesen illik az arrogáns, de üresfejű karakterekhez. Gondolkodás nélkül rábólint, hogy majd ő békét csinál a Közel-Keleten, de a tudatlansága akkora, hogy a Szuezi-csatornát az ókor egyik csodájának nézi. Az OSS 117 külsőségeiben és hangulatában is remekül megidézi a hatvanas évek Bond-filmjeit, a müezzines poénra pedig elég rágondolni, és máris nevetni támad kedve az embernek.
A nyolcvanas évek macsó akciófilmjeinek a Top Gun volt az egyik lehetséges végpontja, a vadászgéppilótákat napszemüveges szuperembereknek beállító film után már képtelenség lett volna úgy emelni a tétet, hogy az ne fulladjon paródiába. Ezt vette észre ügyesen a ZAZ trió legidősebb tagja, Jim Abrahams, és csinált oltári nagy viccet Maverick és Iceman vetélkedéséből.
Nyilván iszonyú nagy sületlenség az egész,
de mivel a legjobb időben, kora kamaszkoromban ért el hozzám a film, illetve az egyik első megvett videokazettánk is ez volt, így esélyes az általam legtöbbször látott film címére. Feltételezem, a generációmból még sokan vannak ezzel így.
A Nagy durranás szorosan tartotta magát a Top Gun cselekményéhez, de közben persze mindent eltúlzott. A szintén pilóta apja halála miatt traumatizált főszereplő az indiánokig fut, hátha ott lelki békére talál, az Iceman-imitátor annyira hiú, hogy egy saját arcképével díszített magazint olvas, a Charlie Sheen által megformált pilóta és Valeria Golino pszichiáternője között pedig akkora a szerelem, hogy a tojás is megsül a nő hasán. Ezzel a jelenettel amúgy a 9 és 1/2 het-et parodizálták. Visszanézve, van benne pár poén, amitől manapság már a hajunk is égnek áll. A három ellenséges arab pilótát hummusznak, baklavának és pitának hívták.
Gyerekként láttam utoljára, szóval mikor nemrég újranéztem, meglepett, hogy mennyire sokrétű is az Űrgolyhók humora. Természetesen a viccek túlnyomó többsége a Star Wars-on alapul: C-3P0 most egy aggodalmaskodó szolgálólány robotverziója, aki olajat csurgat, ha izgul, megtapasztalhatjuk a fénysebességnél is gyorsabb elképzelhetetlen sebességet, és persze azt a ziccert sem hagyják ki, hogy a fénykardot fallikus szimbólumként ábrázolják.
De ezen felül még annyi minden van az Űrgolyhók-ban, és itt nem csupán arra gondolok, hogy a Nyolcadik utas: A Halál is megkapja a magáét benne. Bátran lebontja a negyedik falat, de olyan finomságokat is elrejtettek benne, hogy a sivatagban az Arábiai Lawrence zenéjére bandukol a hercegnő és a Han Solo-imitátor. A Star Wars marketinggépezetét kigúnyoló, a filmben rendszeresen felbukkanó Űrgolyhók-termékek, legyen az póló, játékbábu vagy akár lábtörlő, pedig akár a kilencedik epizód körüli felhajtásra is utalhatnának.
A Gyalog galopp klasszikus mivoltát semmi sem jelzi jobban annál, mint hogy a negyvenéves évforduló alkalmából tavaly ismét bemutatták az angol mozik, idén pedig Magyarországon is újból műsorra tűzték az Artúr-legendárium abszurd feldolgozását. A Szent Grált kereső lovagok történetéből John Boorman készítette el Excalibur címmel a legjobb komoly verziót, de a Monty Python filmje verhetetlen, amennyiben mulatni akarunk a vándorló vitézeken, az emberi hülyeségen és a középkori hiedelmeken.
Az alacsony költségvetést kreativitással helyettesítették, így történhetett meg, hogy csak imitálták a lovaglást a szereplők, ami aztán egy állandó poénforrás lett a Gyalog galopp-ban. A gegek a lovagos, középkori filmek kliséit figurázzák ki, és egyben az angol humorista csoport legihletettebb pillanatai közé tartoznak: a Fekete Lovaggal viccet csináltak a halált megvető bátorságból, később Sir Galahad lovag szüzessége kerül nagy veszélybe, majd egy nyúl állítja veszedelmes próbatétel elé Artúr királyt és követőit.
Az emberek hajlamosak megfeledkezni róla, olyan erővel írta felül az emlékezetüket a Csupasz pisztoly, de Leslie Nielsen eredetileg drámai színész volt. Aztán jött egy mellékszerep az Airplane!-ben, és kiderült, hogy ő egy született nevettető. A ZAZ trió zsarufilm-paródiájában is abból fakad a legtöbb vicc, hogy Nielsen komoly arccal hajtott végre addig elképzelhetetlennek tűnő idiótaságokat. Pár hónapja egy olyan barátommal néztem végig a Csupasz pisztoly-t, aki akkor látta először. Annyit kacagott, hogy néha azt éreztem, nevetős hangsáv is van a filmhez.
Ahhoz kétség sem fér, hogy Frank Drebin hadnagy ütődött: „Ha lelövök még valakit szolgálatban, le is csukhatnak” - aggodalmaskodik, illetve nála egy illegális behatolás azzal jár, hogy felgyújtja az egész lakást. Alkalmatlansága ellenére azonban valahogy mindig előrébb lendíti a nyomozást. A filmben mindig csúcsponthoz érünk, amikor Nielsen és Priscilla Presley együtt tűnik fel a filmvásznon: évődésük valójában arról szól, hogy melyikük tud konkrétabban utalni a szexre: „De szép kis szőrös” - mondja a férfi a legendás kitömött hódos jelenetben.
Van egy elméletem a vértől nem ódzkodó műfaji filmek totális szeretetéről árulkodó Cornetto-trilógiáról. Mindenkinek az a rész jön be a legjobban, amely a hozzá legközelebb álló zsánerből csinál viccet. Ugyan a Haláli hullák hajnala is zseniális, de mivel mindig is jobban szerettem a zsarufilmet, mint a zombisat, így nekem a Vaskabátok jelenti a csúcsot a trilógiából.
Többek között a Holtpont-ot, a Bad Boys 2-t és a Halálos fegyver-t is megidézte a film, illetve nyomatékosította a régi igazságot, hogy egy igazságosztóhoz legjobban az aviator napszemüveg illik. Ez már önmagában is elég lenne a felhőtlen nevetéshez, de Edgar Wright nem érte be azzal, hogy egyetlen műfaj előtt tisztelegjen, a történet kisvárosi horrorokra, konkrétan A vesszőből font ember című brit klasszikusra is emlékeztet.
A paródiák útjai kifürkészhetetlenek. Az Airplane!-nel óriási sikert aratott a ZAZ trió, 3,5 millió dollárból készült, és 83 milliót hozott el az amerikai mozikból. A második filmjükkel viszont befürödtek: a Top Secret! bukását a történet hiányával, a főhős kidolgozatlanságával magyarázták, illetve azzal, hogy az emberek nem voltak kíváncsiak a 2. világháborús és az Elvis Presley-s filmek kifigurázására. Ezek a műfajok messze nem voltak annyira népszerűek a nyolcvanas években, mint a katasztrófafilmek az előző évtizedben.
A pénztárakból megbukott, de ez nem jelentette a Top Secret! végét. Az évek múltával, szépen lassan feltornászta magát a kultikus filmek közé. A vígjáték harmincéves évfordulója alkalmából mesélte Val Kilmer, hogy hiába telt el ennyi idő, még mindig megállítják a repülőtéren vagy meccsre menet, és felidéznek neki egy poént a filmből. David Zucker most már úgy gondolja, hogy a Top Secret! viccesebb, mint az Airplane!.
És milyen jól gondolja! Ha nekiállunk, szinte vég nélkül lehet poénokat felidézni a Top Secret!-ből. Csúcsra járatta a paródiák fő hatásmechanizmusát: a legtöbb geg arra épül, hogy felidéz egy berögzült képet, de aztán sohasem úgy folytatódik a jelenet, ahogy várnánk – például nem a vonat, hanem az állomás megy odébb. A rendezőtrió megnövekedett ambíciójának hála pedig olyan nehezen kivitelezhető és látványos jeleneteket is kaptunk, mint a víz alatti kocsmai verekedés. A vígjáték vélt vagy valós hibáival már nem törődik senki, a Top Secret! olyan filmként rögzült az emlékezetünkben, amitől garantáltan jobb kedvre derülünk.