Emma Donoghue öt évvel ezelőtt megjelent A szoba című regénye óriási sikert aratott és nem meglepő, hogy a fészerben fogva tartott anya és fia történetének megfilmesítési jogaira gyorsan lecsaptak. Az igazi kihívást persze itt is az jelentette, hogy egy filmváltozat nehezen tudja megtartani az öt éves kisfiú szubjektív nézőpontját, így pont a lényeg veszhet el a vásznon. Donoghue mindenesetre saját maga vállalta el a forgatókönyv megírását, ami azt mindenképp előrevetítette, hogy nagy változtatás nem várható a könyv történetéhez képest.
Olyannyira nem, hogy A szoba végig hűen követi a regény cselekményét (egy megdöbbentő részletet hagytak csak ki) és a Holtodiglan-hoz hasonlóan azok számára, akik nemrég olvasták a könyvet maximum olyan megkönnyebbülést tud nyújtani, hogy
hál istennek, nem rontották el!
A kamera mögött álló Lenny Abrahamson (Frank) azonban ennél jóval több elismerést érdemel, hiszen sikerült minden kínálkozó csapdát elkerülnie és olyan, saját jogán is kiemelkedő filmet rendeznie, amely úgy megdöbbentő, hogy nem kín nézni és úgy felemelő, hogy nem giccses.
A film első fele egy sufniban, vagyis a címet is adó szobában játszódik, ahová Joyt (Brie Larson) hét éve zárta be egy hétköznapi ember álarcot viselő pszichopata, de időközben gyermeke (Jacob Tremblay) is született, aki már öt éves és kezdi megérteni, hogy a szobán kívül is van világ. A szoba egyik nagy előnye, hogy nem ragad le a "vajon kiszabadulnak-e valaha és hogyan?" koncepciónál és nem sunnyogja el, hogy
a túlélésért folytatott harc a sufnin kívül is irtó kegyetlen lesz anya és gyermeke számára.
Abrahamson egyébként ügyesen megoldja a fojtogató, klausztrofób hangulat megteremtését; rengeteg a közeli felvétel, a kamera mintha el sem férne a helyiségben, úgy tolakszik rá a fogvatartottak arcára. Ez nem éppen egy látványos megoldás a mozivásznon, de sokkal hatásosabb, mint például a - néha sajnos itt is alkalmazott - narráció. A szobán kívül már hagyományosabb a rendezői megközelítés, de a film második felére is maradnak bőven drámai csúcspontok, főleg a felejthetetlen tévéinterjú.
A kislányarcú Jacob Tremblay óriási felfedezés, egy-egy nézése vagy arckifejezése a könyv több oldalnyi belső monológját ki tudja váltani és tökéletesen képes a nézőből is ugyanazt a hatást kiváltani, mint a folyamatos hangulatingadozásokkal küszködő, a végső kétségbeesésen már rég túl lévő anyjából. A mellékszerepekben kiváló Joan Allen, William H. Macy és Tom McCamus, de senkit nem kell, hogy meglepjen, hogy A szoba végső soron Brie Larson filmje.
Larson három évvel ezelőtt, az Átmeneti állomás-ban már bizonyította, hogy korosztálya egyik legtehetségesebb színésznője, de ez a szerep végre tényleg oda fogja repíteni Jennifer Lawrence ligájába és
most nagyon úgy tűnik, hogy Oscart is nyer A szoba főszerepéért.
A film ugyanis a Gettómilliomos-hoz és A király beszédé-hez hasonlóan megnyerte a torontói filmfesztivál közönségdíját, majd a legfontosabb kategóriákban is Oscar-jelöléshez jutott, ami azt bizonyítja, hogy a lehangoló téma ellenére is képes széles közönséget megszólítani és lenyűgözni.
Ez pedig azért van, mert a téma korábbi feldolgozásaival ellentétben (legutóbb a hányingerkeltően hideg osztrák Michael) sikerült a megfelelő egyensúlyt megtalálni a nyomasztás és az életigenlés között; amikor véget ér a film, egy dolgot szeretne legjobban a néző: megölelni a gyermekét vagy az anyukáját.
A kritika a tavalyi londoni filmfesztivál idején megjelent írás átdolgozott verziója.
Mindenki ettől a belevaló csajtól van most elájulva
Brie Larson hosszú évek óta Hollywood titkos reménységének számít, és az új filmje talán meghozza számára a nagy áttörést: kijött a Room előzetese, és sokan már most Oscar-jelölést emlegetnek a túszul ejtett, gyermekét védő anyatigris szerepéért. Bátor szerepvállalások, elkötelezett, manírmentes alakítások - a siker kapujában a kritikuskedvenc színésznő.